117. Pétër László: Két tűz között 3.rész

Taorminai átjáró...

Tökéletesen nem lehet elmondani a Kisszebenben (ma Szlovákia) született Csontváry Kosztka Tivadar (1853 -1919), kései megébredésének és zseniális képzelőerejének párosító szándékából eredő festészetét.

Látomásai mi(sz)tikusak és biblikusak is voltak egyszerre. Isteni sugallatra a múlt és a jelen, az ősi szimbólumok és a látnoki víziók összhatásában mutatkozott meg az ereje. Festő volt-e, filozófus-angyal, Isten küldönce vagy egyszerűen egy állandó(an) ūnnepélybe burkolódzó garabonciás? A mai napig ezt firtatjuk. Egy biztos: oly átütő erővel festett és fejezte ki ősi világkép-színezetű megérzéseit, mint kevesen. Holott mesteri fokon értett a színkeveréshez, sokszor oly naivnak tűnő kompozíciós megoldásokat alkalmazott, amelyek túlmutattak a mesékben fellelhető korlátlanul szabad tér-idő konstelláción. Aki látta, sosem tudja elfelejteni a Taormina romjai romos árkádsorán, oszlopsori fūlkéjén át váratlanul megnyíló tér-idő kaput, mely talán egy új dimmenzióba átjutás kínálkozó lehetőségével kecsegtet. Menekülés az ismeretlenbe, az új kalandok, kihívások világába?

De nem felejthetjük el a mágus  világfa alatt táncolva vonuló, a Tejút csillag-miriádját jelképező Veszpa-szūzeit sem, ahogyan a tūndéreit megtáncoltató álombéli őserőket aktivizálta, egy organikus világkép virtuozitását kijelölő módszeres teremtő gesztussal. Mint ahogy a világfa alatt egymásba nyerítő pompás lovait sem hagyhatjuk említés nélkūl, az egymásba tekerődő pompás lovakat, a fehér mént és az éjszakát megszemélyesítő kancát sem...

Színtévesztések

Manapság ugyan még mindig divatja van a fennkölt eszméknek, de ugyanakkor a szétszórtság, a színtévesztések kavalkádja olyannyira beleette magát a társadalmi lét(ezés)be, hogy végképp helyet adott a destruktivitásnak: meleg-fészkévé vált az álságosságoknak, a hamiskásságnak, az átveréseknek. Akár a közéletet, akár a politikát nézzük. Merthogy a kettő nagyon is összenőtt. A totalitárius társadalmak korát éljük, és még ezt sem vesszük észre. Csak beszélünk róla, mint valami eljövendő szörnyűségről. Nem látjuk a fától az erdőt.

A mai manipulált társadalmak korában, behunyt szemmel éljük meg a múltban elbaltázott lehetőségeink, az elvetélt múltunk kényszerítő irányú eltévelyedettségét. Holott mára úgy érezzük, körültekintőek, óvatosak, korszerű felfogásúak vagyunk (az eleink is így éreztek?), ugyancsak nem tudjuk továbbra sem, hogy hol az igazság.

Persze, talán még arra sem jöttünk rá, hogy mire (kit és mit) szolgál a felderített igazság. Előbb dugjuk a fejünket a homokba, minthogy korlátlan szabadságvágyunk tisztánlátásával élni merészeljünk. Az ember gyakran fél a teljes élettől, ezért tudattalanul is gyermeteg és függő...

Hovatovább, Csontváry bölcseleteit olvasva rájövünk arra, hogy a jövőbe látó képességei is meggyőző erővel érvényesülnek. Jóslatai mindmáig meghatározzák a magyarság sorsát is. Az emberiség számára is gondolatok erdejét rakja glédába, amiként intéseiben ūzen a jövő emberének is. A kozmosz legendájából indul ki, amely hatalmas ívpályát leírva végūl önmagába tér vissza. Festőnk zseniális világlátását úgy hinti szanaszét, mint egy, magokat a tavaszi szántóföldön elhintő  parasztember. Kijózanodhatna az emberiség, ha megfejtenénk egyszer burokba zárt bölcsességeit. De elég lenne az is, ha csak elolvasnánk tőmondatos intelmeit. Mert művészetében az isteni természet szépségeit, leírt gondolataiban pedig a háborgó veszedelem intelmét látni.

1910 körül írja meg a Titkos társaságok kártékonyságáról szóló intelmeit, melyet a félrevezetések és bűnbeesések kritikájául szánt, s melynek lényege, hogy az emberiség megrontójaként háttérből irányító hatalom megtévesztéseivel a pusztulásba sodor(hat)ja az élő emberiséget:

“…De kialakultak (Titkos) társulatok mindennek a hamisítására, csak nem az Isten imádatára.
Miért kötötte határokhoz az Isteni bölcselet ezen a világon mindent, ami fajtulajdonságot jelent?
Fajtalan nemzetközösséget, fajtalan közös szerelmet nem ismer el a természet.
Ti, hibás emberek, nem elég, hogy a sarlatánok útjain eltévedtetek, hanem az isteni természettel szemben támadásba mentetek.
Ti nem voltatok megelégedve az egészséges tiszta levegővel, megrontottátok füsttel, bűzzel, ti nem voltatok megelégedve a legjobb forrásvízzel, teli tettétek magatokat különféle szesszel, tinektek hiába sütött a nap? ti nem vettétek észre, tielőttetek hiába zúgnak a patakok, rohannak a folyók, megtermékenyíteni őket, ti nem voltatok arra valók.
Ám menjetek az ócsárolt barbárokhoz, akárcsak a Földközi-tenger partokhoz, amit művelnek ott az emberi kezek kis folyóvízzel, mentén letelepszenek, milliók számára különfélét termelnek. Ők nem zúgolódnak a kis forrás, patak mentén, addig mi az egyik határban a kimaradt eső miatt zúgolódunk, a másik határban a bő eső miatt káromkodunk, a nagy vihar közeledtéra a korcsmában pipára gyújtunk.
Ezek a hibák, melyek általánosan feltűnnek a világlátott egyén szemében, lehetetlen, hogy uralkodjanak a természetben. Éppen azért, mert az Isteni természet ezeket nem tűri, az emberi nem fajtulajdonságát elveszíti. Fajtulajdonság nélkül a családfa nem fejleszthető, fejlesztés nélkül az élet ezen a földön nem folytatható.”

Péter László: Átjárók (monotípia)

A manipulált beteg

Ha az erős és a gyenge közötti konfliktusban a kezeinket mossuk, akkor valójában az erős mellett állunk. Nem maradunk semlegesek!

A manipulált emberi közösség azonban mégsem hibás. Egyszerűen csak gyermekded, naiv, átejtett, a vélt vagy valós totalitarizmusoktól kissé betegessgé vált. Nem elég tanult és bölcs, sokszor nem is látja a fától az erdőt. Vagy gyáva még arra is, hogy bevallja önmagának, hogy oktondi mód minduntalan hagyja magát megyőzni. Hogy gyáva...

És mert egy emberöltőt boldogan szeretne leélni, és tudja, hogy az óvatlan mindig csapdába esik, gyakran hibázik, és elvéti a célt. Valójában ő a magára ébredése pillanatától kezdve sokkalta inkább a rebegően kíváncsi, önös célokért küzdő ember, az ijedtében meghunyászkodó. A részigazságok hamisságával együtt kelő és fekvő kiskorúsított tömeg egyede?

 Látszat-e csupán az objektív gondolkodás és a józan ítélőképesség? Mit rejt magában, azaz valós énjében a saját hatalmát megvalósító, tömegidegen, de tömegeket megtáncoltató hatalom, és mit közöl velünk mindebből: a sanyargó korok átejtő igazságaiból, és a szándékosan elhallgatott tényszerű hamisításaiból? Miközben önnön becsületébe gázol, elhiteti velünk, hogy a megváltás magját hinti el: az évtizedek múlva virágzó társadalom új magvait? Az értelmiségiek nagy része is szétszórt, megosztott, egymásnak ellentmondó meggyőződésekre jut. Habár mindannyian egyazon információ-halmazt és informáltságot használjuk, egyféleképpen értesülūnk a történésekről, az állásfoglalásaik mégis egyre különbözőbbek, felfoghatatlan eltérésekben és meggyőződésekben bővelkednek... A művész, az oktondi széplélek, társadalmi érettségének legteljesebb fokán: szintúgy.

Életünk során, mi is történik velünk, múltban elmerūlő, mában megmártózó, de szemfényvesztésekben, ígéretekben, megtévesztő jövőbelátó képességeinkben hívő, felemás ingerületekkel rendelkező emberekkel?

Ki kényszerít rá bennünket és miért, hogy állandóan kompromisszumokat kössünk, hogy állandóan az erősebb igazságokat fogadjuk el. Hogy tapsoljuk, ünnepeljük és tovább kürtöljük az álságos, kétes vagy bizonytalan féligazságokat, hazugságokat?

A művész azonban, szabadnak születik...

(folytatás)

 Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. május 18., hétfő.