A
haszonlesés kezdetei, avagy csak folytatása...
Georgius Agricola
(1494-1555) reneszánsz kori német tudós és író, aki a bányászat és a
földtudományok egyik megalapítója volt, a vallási hatalom és a tudományok
közötti állandó(suló)feszūltséget a következőképpen próbálta feloldani:
"Ítélj meg mindent magad, s vesd el azt, amire nem találsz
bizonyítékot..."
"A vallás a hiten
alapul, ám a tudományoknak folytonosan bizonyosságokat kell keresnie..."
A hit, a statikus, betokozódó
állapotában: a vakhit egyvelege.
Anno, a kidolgozott
hittételek maradiságát bíráló új tudományágak térhódítását, a kereszténység
terjesztői/őrei nem nézhették jó szemmel. Hiszen dogmatizmusuk,
állandósultság-érzésūk által, a világkép istenkáromló szándékának torzító rémét
fedezték fel az újító szándékban, a világkép-javító/kiegészítő felfedezésekben,
a valóságunk megfejtésére irányuló törekvésekben.
Agricola jól tudta, hogy a kétpólusú világ nem csak a keresztény
hit egyoldalú szemléletmódja és a tudományágak újabbnál újabb felfedezései
által veszekszik, vetekszik vagy verekszik.
E párviadal nem holmi ártalmatlan, filozófikus diskurzusok,
csatározások szintjén, azaz nem csupán az elméleti bizonyítások miatt folyt.
Sokkal inkább a tettleges leszámolásokig fajuló pellengérre állításokról szólt.
Az egyház Isten ellen való véteknek vélte, az elavult/naiv világképének
sorozatban történő cáfolati kísérleteit/kísértéseit, és a fejlődő tudományágak
megzabolázási szándékával viszonozta. Az engedetlenség ördöginek nevezett
szándékát pedig tehetetlen dühében végül a megfélemlítés inkvizíciós
eszközeivel bosszulta meg. Ám a visszatartott gondolati szabadság természetes
igényét és a mindennapjaiban is nélkülözni kényszerülő, önsanyargató
aszkétizmusok amúgy ténylegesen korlátolt felfogású társadalmának
szabadságvágyát, kényszerítő eszközeivel csak ideig-óráig tudta maga alá gyűrni.
Éppen a derűs reneszánsz
korában, a tisztánlátás igényét elutasítania, hiányosságait takargatnia kellett
a jámbor keresztény világnak… A pápa és az mindenkori egyházfők arcul
csapásnak, sértésnek vették a rebellis/bátor tudósok eredményeit, és megfelelő
módon büntették. Így a kezdetektől a mártírrá tett Galilei, Giordano Bruno…
forradalmian új felfedezéseit, feltáró bizonyítékait is. Holott szembe kellett volna
nézniük tévedéseikkel, lehetséges térvesztésükkel,
ők inkább szembe helyezkedtek a lázongó, elégedetlenkedő híveikkel. Veszélyérzetükben
valószínűleg csak azt látták, hogy hatékony ellenállás vagy ellentámadás
hiányában, alighanem le kell mondaniuk a vallási propagandájuk által évszázadok
alatt megkaparintott hatalmuktól, kiváltságaikról, előnyeikről, politikai
befolyásukról, és kompromisszum-kész vagy lojális, haszonleső támogatóik egy
részéről is. Nemkülönben a túl jóra sikerült hitterjesztő munkából származó
felhalmozott haszonról, és gazdagságuk élvezetéről...
Kölcsönös
támogatások
A középkor második felében, tehát a reneszánsz
kezdetétől kūlönösképen, a felvilágosultság eszméje párban, egyūtt fejlődött a
haszonlesés kifundált módozataival, de
valójában egy másik vágányon haladt.
Amíg a gazdago(dó)k a
hírnevükre alapoztak, többek között a művészetek és az irodalom támogatásában
lelték az örömūket!
Soraikban politizáló
hatalmasságok, uralkodók, pápák és a fejedelmek, vagy éppenséggel a városokat
markukban tartó hatalomvágyó klánok, családok vitték a prímet.
Itália terūletén anno, még a
dúsgazdag Medici vagy a Sforza család támogatását vette jó néven a Mester.
Hiszen az ő fejlődését és megmaradását támogatták cserébe a dicsőségükért,
vagy azért, hogy az okkult vallási
ideológiájukat, a szent tanaikat rafinált ábrázolni tudása, képzelőereje,
vizuális láttatásai és bravúrjai által (is) fenntartani tudják…
A gazdag reneszánsz
hagyományok után a mindent fellazító barokk korszak, még inkább művészi
paradicsomhoz volt hasonlítható. De az utána következő korszakok is részben a
hatalom megtartásáról, az irányításról, és a gyors meggazdagodásokról szóltak…
A reneszánsz idején, a
szakrális és a világi hatalmak ténykedéseiben egyaránt, a történelemben addig
nem tapasztalható, nagy mértékben elterjedő vagyoni gyarapodás vehette kezdetét.
Ez már a materialista szemléletmód kezdete lehetett...
A kereskedelemre alapozó
jólét, olaszhonban legelébb Velencére és Firenzére koncentrálódott.
De másutt Európában is,
iparkodtak, jeleskedtek az üzleti világ fejlesztésében, felvirágoztatásában.
Többek között a bankok beūzemelésével, leginkább a vagyonuk felhalmozásával
foglalatoskodtak. És hogy szó ne érje a ház elejét, pénzt áldoztak az
építkezésekre is, a manufakturális, később az ipari fejlesztésekre, és a
polgáriasodó világban, természetesen egyre többet a művészetekre is.
A mindenkori művészember választási szokásai
A művész szabadnak születő, szabadságvágyó, a rákényszerített irányelveket, parancsuralmat, kényszerítő tendenciákat nehezen megtűrő, béklyóktól szabadulni vágyó gondolkodó lény. Bár a történelem során sokszor udvaroncként megrendelésre
dolgozott, azonban ritkán ment szembe önnön humanista meggyőződésével,
gondolkodásával, igazságérzetével. A régi időkben, talán csak kötelességtudó
tisztelettel és alázattal viszonyult megbízói, és megrendelései, feladatai felé.
Ennek azonban nem sok köze van a vakhithez. Inkább valamiféle kényszerítő erő,
szervilitást feltételező állapot lehetett. A tényleg-megalkuvás ugyanis
lehetőség volt az alkotói karrier befutásához. De csak ritkán volt a mindenkori
alkotó tényleges tulajdonsága. A meggyőződésből fakadó
lojalitás sokkal inkább. A szervilisség a régiek feltételezett alázatától távol álló, a fércelt művek (nem fércművek!) erdejét eredményező beidegződés volt, amely (politikusi)
diktátumok révén jött létre.
Péter László: Az igazság pillanata
Fővesztés terhe alatt, vagy meggyőződésből...
A valahai nagy (politikai, vallási, gazdasági) korszakok szerep-eszköze
volt, hogy a világi csatározások, hódítások és védekezések közepette, könnyedén
maguk mellé állították a hasznosulni és érvényesülni vágyó krónika-, és képíró mestereket.
De csak átmenetileg, korlátolhatóan tarthatták kordában a mesterek józanult
gondolkodását, művészeti elveit, irányait, gondolatait. Az ő lojalitásuk csakis
addig élt, amíg el is hitték az uralkodó zsenialitását, igazságosságát,
nagyságát.
Ismert volt például a sértődékeny udvari művészek, így például Leonardo
hátat fordítása a Medicieknek. A rebellisség nem volt ritkaság, de a kényszerű
behódolások gyakrabban fordultak elő. A zsarnok természetű uralkodóknak
módjukban állt a kitiltásoktól akár a halállal būntetés is…
A hajbókoló szolgát mindig is jutalmazták, míg a rebellist,
lázadozót būntették.
Az urizáló uralkodói rétegek számára szerencsére, a művész általi
dicsőítésük fontosabb volt. Egészen a huszadik század második feléig, mondhatni,
majdnem a század második felére elterkedt konzum-idiotizmusig, szinte nélkūlözhetetlen
volt a propaganda-munkájuk.
Bár már az újkortól az uralkodói nobilisságot, kifinomultságuk,
hozzáértésük kihangsúlyozását szolgálta, ma a digitalizált világ hihetetlenūl
attraktív, szemfényvesztő vizualitás, az udvari művészeket szinte telyességgel nélkūlözni
tudja. Rafinált politikai játszmákkal tűzdelt zabolátlan korszakban élūnk ma, amelynek
főszereplői hirtelen támadó agresszióval, nyers erejük fitogtatásával, tarolnak
ahol lehet. Mindent egyszerre szerznének meg…És nincs már szūkségük arra, hogy az
egyre inkább hanyagolt művészembert ténylegesen megbecsüljék és maguk mellé
vegyék. Ezért a művész. Aki viszont manapság arra kényszerül, hogy kilincseljen, állami
mecenatúra pénzeire pályázzon…
Vagy egyszerűen beállhat a köznapi emberek közé egyszerű
dolgozónak, pedagógusnak, munkásnak, sófőrnek, esetleg alkalmi
reklámgrafikusnak.
Leköszönőben a mecénási hóbort…
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. május 25., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése