Pieter Bruegelek…
A legsötétebb korszakokban
tapogatódzó, útkereső mester, illetve a(z) (f)elszabadult művész, amint csak
lehetségessé vált, minden diktatórikus ráhatást, kényszerítést levetett magáról
és a ritka és kétes megrendelések figyelembe vételével, de öntörvény-szerűen,
szabad akaratából alkot(hat)ott tovább. Ha valami miatt kiesett a
kegyencségből, bizonyos értelemben számkivetetté vált, és olyan mecénást
kellett keresnie, aki független gondolkodó, kritikus a társadalmi állapotokkal
szemben. Ők voltak a Pieter Breugel-szerű Mesterek, akik ellent mertek mondani
a hatalomnak, és ügyesen rést ütöttek a hagyományosan behódoló beidegződésű
művészetszemlélet pajzsán...
A 16. századra már lehetségessé vált, hogy a művész (igaz, önmagát
zaklatásoknak, ha nem üldöztetések kockázatának kitéve) saját akaratát és
elgondolásait követve alkosson. Id.
Pieter(paraszt) Bruegel (1525-1569) flamand festő, aki itáliai portyázásai
során tanulta meg a reneszánsz festészet mesterfogásait, Hyeronimus Bosch
álomképeinek tovább éltetője volt. Zseniális tájképeinek előterében legfőképp
allegorikus és paraszti témákat festett. Festményein az abszurdot és a
vulgárist hangsúlyozta a lendület és a finom részletek kidolgozásának
teljességével, miközben leleplezte az emberi gyengeségeket és a társadalmi
káoszt okozó ostobaságokat. Bruegel az olasz reneszánsz elveit követve, ám a
Parmigianino-i szenteskedő idealizmustól
mentesen ábrázolta a tájat és a benne tevékenykedő embereket. Politikailag is
elfogult volt, az idő tájt ugyanis éppen kegyetlen spanyol megszállás alatt
voltak... A spanyol udvarban is gyanússá vált az a humanista műveltségű kör,
amelyhez Bruegel tartozott. Aki képeivel tulajdonképpen a németalföldi
politikai állapotokról mondott kegyetlen kritikát. Az évek múlásával azonban,
maró humorát egyre inkább felváltotta a keserű szatíra…
Az alkotó ember, ha esze volt és megrendelések hiányában nem
éhezett annyira, hogy ecsetét eldobva, beálljon a parasztok közé vagy a
kéregető koldusok sorába, a későbbiekben szabad-iskolát, és akár új, forradalmi szemléletmódot, művészeti
hitvallást is kitalálhatott. És ha az szerencsésen továbbterjedt, ezen
stílusirányzatokat, iskolákat fenntarthatta. Jóval később a homályból
előserkenő forradalmi kibontakozáskat, az ő nevének emlegetésével kezdték és
végezték. Akkor már lehetségessé vált, hogy beírhatja nevét a halhatatlanok
könyvébe. Vagy az elfeledettekébe...
Péter László: Hommage à Bruegel – A bohóc és a nő
A maradiság kritériuma
Nem maradiság, ha az ember nem ismeri fel a jövőbeni nyilvánvaló dolgokat
(az igazat): ugyanis nem mindenki járhat a maga kora előtt.
A maradiság misztériuma sokkal inkább a kimozdíthatatlan
ragaszkodás a csalhatatlannak vélt tekintélyekhez, eszmékhez és igazságokhoz.
A haladás ismérve sem az, ha valaki kritikátlanul elfogadja az új
eszméket, és mindent, ami új: haladónak lenni annyi, mint fogékonynak lenni az
új lehetőségek, ötletek iránt, és kötetlenūl kritikusnak a régivel szemben,
ismerve annak hibáit. A bizonyítás és a következetesség összefūggenek,
óvatossággal kell tehát megközelíteni minden emberi kitalációt, hiszen nem csak
a régi eszmék, igazságok válhatnak túlhaladottá, avittá, okafogyottá, jobbra
felcserélhetővé, de az új eszmékben, bölcseletekben, találmányokban is lehet
csalódni. Még ha igaza is volt a rómaiaknak: nem lehet belelépni kétszer
ugyanabba a folyóba...
Kódexek
A tudomány kódexe azt írja elő, hogy a nagy tévedések is lehetnek
korszerűek. Téves elméletek, téves forgatókönyvek, (még) valóra nem váltható
ötletek. De ne kívánjuk meg az elődöktől, hogy az utódok bölcsebb és
kifinomultabb szemléletével, ismeretével rendelkezzenek. Az a pontos, ha
előítéletek nélkūl éljūk, és ítéljūk meg saját korunk minden vívmányát. Az objektivitás, a
miheztartás végett...
A nyitott szemmel járás, minden
bizonyítékot felkínál objektivitásunkhoz.
A művész tévedése
A művész tévedése azonban: lehetetlen.
Az a felvilágosult világszemlélet és az a (tapasztalati és
elméleti) tudás, amellyel végigkísérte a múltbéli művészetek fejlődését,
kizárja az okát és a módját tévedéseinek. Elsősorban azért, mert szubjektív
módon mér, és mivel mércéjét az örökkévalóságnak szánta. Tehát, eleve folyékony
fluidumnak érzékeli a tér és az idő mozgását. A művész igazságot hirdet,
és pillanat megörökítő szándékával
alkot, ami nem feltételezi a folyamatosság megtévesztő mozgását, de nem is bír
vele.
A szubjektív elbírálások természetes kifejező érvelésével
elkészített művészeti alkotásaival azonban hírt ad komplex világszemléletéről,
mely, mivel csak egymaga elképzelése, nem lehet felelős mások befolyásáért.
A műélvező közönségnek ugyanis mindenkor joga és lehetősége is van
a műalkotás elbírálására.
A vizuális műalkotás az alkotó világszemléletét, térészlelését és
térérzékenységét is érinti, igenli, ellenzi, bírálja és cáfolja. A művészet
másokra is hat, ihlet, állásfoglalásra késztet: de soha nem kötelez!
A művészet, nem kötelező...
Azonban, lehetséges a művészet fejlődése, előrehaladása, de
maradisága is. Mindamellett hogy a korhűséget sem kötelelező képviselnie,
ábrázolásmódjának meg kell felelnie a kor követelményeinek és érdeklődésének.
Aktualitása nyomon követhető, ám a huszadik században már zavarba ejtően
sokféle, sokszor félrevezető a szélsőséges variánsai, és a többszólamúsága
miatt.
A kaotikus korszak művészete azonban, mindennel egyszerre tud mit
kezdeni, élvezi a dinamizmusát, eklektikus, stílusváltogató cikázását...
Viszont nem tűri az avasságot, az avitt, megkopott, ismétlődő manírokat, és
folyton frissítéseket kér, kūlömben idétlenné, lehangolóvá és értelmetlenné
válik.
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. június 1., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése