A művészi aktualitás
Ha a művész világfelfogásában/szemléletében és érzéseiben
korszerű, akkor alkotásaiban bármely módszerrel, témával, aktualitással
előrukkolhat, a csendélettől a konceptualizmusig... Elméje valós aktualitásokkal
bír, és nem erőltetett gonodolatokat és érzéseket közvetít, és nem a korhűségre
törekvés nehezen betartható szabályainak szolgalelkűség-ízű imitálása miatt.
Az eredetiség érzetét ugyanis nehéz utánozni. A spontaneitás
érzetét keltő alkotások viszont zseniálisak, bármely felfogásban, technikával,
stílusban készülnek, és bármely világszemléleti képről, politikai, vallási
hovatartozásról árulkodnak is.
Az isteni sugallatra készült alkotások úgy születnek, hogy a
művészet vizuális keretrendszere absztraháló működésbe lendül, amint az alkotó
ihletet érez. Ez hozza mozgásba azt a sajátos, különleges gondolkodását,
amely a vizuális megoldásokhoz vezeti. A kreatív gondolat pedig már
akadálytalanul pördül át a vizualitás tér-idő tengely-kontinuumán...
A művészet misztikumáról
A természet harmóniája a társadalom disszonáns működésének
összhangzatát keresztezi. Két világ ez. Melyik az igazi?
A titokzatosság nem mindig az életérzés látványos kifejező erejét
érinti, és nem csak azt a törekvést tūkrözi, amely a természeti jelenségeket a
természeten kívüli konstellációk kitalálásával hozza létre. Éltetni is kell. A
művész zsenialitása abban van, hogy erre is képes. A teremtés morzsáit
birtokolja…
De nem feltétlenül kitalált, a valóságban nem létező, vagy
feltételezett, elképzelt, költött energiamezők vizuálisan megfogalmazott,
átfordított, absztrahált képeit képezi le. Jelzései azonban teremtői rendszerbe
foglaltan valósulnak meg. Csakis logikus szervezettségūkben válnak, válhatnak
érthetővé…
Az alkotó erő érthetőségének kulcsa az, hogy az időszerű emberi
tapasztalások lehetőségeinek rendszerével összhangban kell lennie. Azaz,
alátámasztania, ha nem is elmagyaráznia kell a természetben vagy a
társadalomban létező, megnyilvánuló formai rendszert, amelyeket életérzésként
felerősíteni kíván, hogy izgalmat hozzon mind a saját életébe, mind a mi
életünkbe. A művész tehát, Isten teremtő erejének eltörpült, lopott töredékével
rendelkezik, annak kicsinyített változata. Tökéletességre törekvő tökéletlen de
bátor imitátora, aki áthidalásokat talál az áthidalhatatlan problémákat
gerjesztő tökéletes világmozgások rendszerében, és aki problémát lát a az
egyértelmű/egyérzelmű valóságtartalmakban, de megoldásokat lel a káoszban…
Keskeny átjárók
Tételei érzékszervekkel alig támaszthatók alá, mégis megkísérli a
lehetetlent.
A képzelet határtalanságát sem megerősíteni, sem megcáfolni nem
szükséges, mert magától való, létező. Lehetősége az ember elméjének szikráiból
pattan, mely örökkévaló, a kezdet kezdetétől való misztikumban fogalmazódott
meg, és egy mágikus ősködből előbújt világszemlélet megmaradt izzása.
Ha a miszticizmus ellenszere a felvilágosodás lenne, akkor a
kitelyesedő reneszánsz gyógyír lett volna az emberiség számára. De cask egy
megkezdett út lett belőle, amely további elágazásokba torkollik. A középkori
valláshóbortot azonban ésszerűen megzabolázta, korlátokat vont köré,
ésszerűsítette az emberi gondolkodást, metszeni kezdte veszélyessé vált
vadhajtásait. Ha nem lett volna reformációs törekvése, az emberiség aktuális
tanainak egyoldalúságával, korlátoltságával, már felfalta és meg is
semmisítette volna önmagát. A középkori valláshóbort begyűrűzésével
elértéktelenedett, magából kivetköző silány salakká vált volna. Kellett
valamiféle gát, ellen-erő, amely kordában tartja, és árnyékát adja a nagy
fényességnek…
Ha a felvilágosodás korának eredményeit, és ellenpáros kudarcait
szemléljük, mégis, a hitvilág kordában tartó helyes irányultságát kell látnunk.
Isten nélkül nincs megoldás az emberiség szervezett életében…
Csak egymás után sorjázó,
alig megválaszolható kérdések vannak.
Péter László: Megsemmisülések, olaj, papír
Hol
az igazság?
A művészettörténet nagy kaland, amely tele van mindenféle
meglepetésekkel. Például, ismert vagy ismeretlen mesterek eltűnt,
megsemmisítettnek hitt, majd véletlenszerűen előbukkanó alkotásaival. Ezekből
jóval több van, mint gondolnánk, egy részük azonban csupán elmélet marad. A
teljes bizonyosság helyett, csak a megtalálás lehetőségét villantja elénk.
Sokáig keresték Leonardo da
Vinci egyik elveszett remekművét. Manapság, hiányának érzékletes
tragédiájával kell szembesülnie Firenzének, Itáliának és a művészettörténetnek
is...
Már a múlt század hetvenes éveiben előrukkolt a mű felfedezésének
elméletével egy olasz műemlékvédelmi technológiával foglalkozó mérnök, bizonyos Maurizio Seracini, akinek
állítását sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehetséges, mert ha igaza lenne,
egy meglévő alkotást kellene megsemmisíteni mindössze azért, hogy egy
feltételezett, talán már nem is létező, alatta lévő régebbit feltárhassanak…
1503-ban Firenze
akkori ura, Piero Medici lemondása után kikiáltották a Firenzei Köztársaságot.
Ezután rendelte meg a Milánóból pár évvel korábban visszatért Leonardo
mestertől az Anghiari csata festett jelenetét a városállam feje, Pier Soderini.
Leonardo
a firenzei
Palazzo Vecchio dísztermét, a Salone dei Cinquecento-t (Ötszázak termét)
dekorálta ki. A főfalra tervezte grandiózus művét, amelynek mérete majd
háromszor akkora lehetett, mint a Milánóban hátrahagyott Utolsó vacsoráé. A
szomszédos falon díszelgett Michelangelo freskója, a Casciani csata. Leonardo,
vetekedésében egy még grandiózusabb művet tervezett vele szemben...
Aki
keres, talál…
Da Vinci a munkát 1505-ben kezdte meg az
épületben. Freskóját, amelyet egy különös viaszosfesték-technológiával festett
meg, Benvenuto Cellini itáliai szobrász még a mű 1563-ban eltűnése előtt látta,
és döbbenetes, átütő erejű remekműként ábrázolta. Művészettörténészek szerint
Leonardo feltehetően azért hagyta félbe az anghiari csatáról készült freskóját,
mert gondjai voltak kísérleti viaszos-olajfestékes technikájával. A mű, főként
ezért befejezetlen maradhatott, úgy sejteni, hogy még a kiszárításakor
megrongálódott.
Azonban, ahol a remekmű maradványait sejtik,
ma Giorgio Vasari freskója látható a marcianói csatáról. Hogy miért? Mert a
Firenzei Köztársaság megszűnésével, Leonardo még álló freskóját valószínűleg vékony
fallal takarták el. Leonardót a néhány évtizedre köztársasággá váló Firenze
bízta meg képe elkészítésével, Vasaritól viszont a város élére az 1560-as
években visszatért Medici hercegek rendeltek saját dicsőségüket hirdető művet.
Senki sem feltételezi, hogy Vasari ráfestett volna az általa
mérhetetlenül tisztelt Leonardo képére. Seracini szerint, inkább felhúzott
egy falat 2-3 centiméterre Leonardo freskója elé, így megmentve, egyúttal el is
rejtve Leonardo művét.
Seracini, meg van győződve arról, hogy Vasari megőrizte Leonardo
munkáját, hiszen rejtett, talányos utalást hagyott hátra ominózus művén: nem
véletlenül írta fel a sajátjára a "Cerca trova" (keresd és találd
meg) szavakat. Az elméletet állítólag alátámasztotta egy 2010-ben elvégzett
radaros letapogatás is, amely feltárta, hogy Vasari festménye és az eredeti
kőfal között egy-két centiméteres űr
húzódik.
Leonardo ott van Vasari mögött – állítja Seracini. De ha igaza is
van, Leonardo állítólag meglévő művének feltárásával, Vasari alkotása semmisülne
meg.
És Vasari sem kutyába
vehető! Mindkettejük művészi teljesítménye és hatása elfogadott, örök érték...
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. június 8., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése