"Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni..."
Helytállás és tisztesség
Önkéntesen és nem kényszeredettséggel elfogadni a cipelhető nehéz
keresztet annyi, mint felelősséget vállalni saját sorsunkért. Persze, nem
belenyugvással...
A művész azonban, legalább is a művészet klasszikus korszakaiban
szent megszállottként, még tovább ment, és hol uralkodójának erősítésére, hol
önnön erkölcsös érzeteinek kívánt megfelelni és hangot adni. De minden bizonnyal a
közösségének, nem ritkán az egész emberiségnek is szószólója kívánt lenni.
A legnagyobbak közūlūk, immár valóságos prófétaként működtek,
hiszen igazság-hirdetőként élték le életūket, és szent feladatuknak tekintették
próféciáik kihirdetését és következetesen dolgozva nagy művūkön, isteni
tehetségūket gyarapították, kamatoztatták. Mindeközben a világ színe elé tárták
felfedezett bizonyosságaikat, meggyőződéseiket. És bár leginkább csak a képi
ábrázolások terén tevékenykedtek, képíró gondolataikat nem csupán a művészetek
terén évényesítették, nem pusztán a vizualitás terén működtek. Naplókat és
kiáltványokat írtak, művészeti cikkeket fogalmazgattak. És, voltak és vannak
oly erős hitű művészek is, mint a zseniális égi pályákban, a természet
csodálatos varázserejében, illetve a Nap-kultuszában mélyen hívő Csontváry
Kosztka Tivadar. Aki még a király betegségét hírūl véve is, gondolkodás nélkūl
telegrafált a bécsi udvarnak: Királyt kitenni a napra! Ami ugyan
felségsértésnek hatott, pedig jelölésében mindössze annyit jelentett, hogy a
beteg uralkodót ki kellene tenni a napfényre, mert annak (valóban!) gyógyító
ereje van...
Nagy erénye a művésznek, hogy elszigeteltségében is közösségi
lényként él, és a hangyaszorgalmúság egyūttérzésének (empátiájának)
varázslatára is kapható.
S, mert aki/ha megtagadja vagy elodázza szent hivatástudatát,
varázsló tevékenységeit, meghunyászkodásával, restségével, szűkölésével, az
enyészetnek, a lustaságának és a nemtörődésének kimutatásával, a
zabola-tétlenségnek való behódolásával megfutamodik vállalható feladatai elől:
bűnt követ el.
Holott, sorsvállalásként (a manapság sajnos eléggé elhanyagolt)
József Attila intő szavait illene követnie. Hogy hihetővé, azaz hitelessé
váljon az általa is a népdalból idézett és versében tolmácsolt hagyatéki ūzenet:
“Pokolra kell annak menni".
Sodrások
Kétségkívül, a történelem az emberiség fejlődésének sarkalatos
pillanataiban kemény példákat (és ellenpéldákat) mutatott, ám a valamirevaló művészet
csak megbírkózott történelmi feladataival. Kivette a részét az aktualitásokból,
követte, megörökítette, élő lelkiismeretességgel dicsőítette, bírálta vagy
megítélte azokat: tehát, ott volt a vártán, krónikás részese, megörökítője volt a
cselekéményeknek, néhanapján ötletadóan is helytállt, példát statuált: nyomokat,
jel(zés)eket hagyott a történelem szövetén.
Miközben voltak korok, amelyeknek politikai sodrása oly elrettentő
volt, hogy menekūlésre késztette némely művészt.
A történelem önhi(vato)tt krónikása azonban nem mindig menekūlhetett
el a világ elől, s néha ebbe bele is pusztult. Volt, hogy kelletlenség-érzete
nagyjából úgy működött mint Paul Gauguiné, aki a Tahiti
bennszūlöttek paradicsomába menekūlt, hogy visszatérhessen az emberiség
romlatlan, gyermeki világába. De nem fölös, másfajta példának vehetnénk a költő
Juhász Ferenc életre való munkásságát, aki ösztönösen menekült a valóság elől,
s holott orvosként dolgozott, bezáratta magát bagolyvárába, és lélekben
beleásta magát a népies jelképi világ mitologizált, organikus, szövetdús
világába...
Az egészséges egyéni és közösségi gondolkodást minden történelmi
kataklizma jócskán megtépázta, emberi mivoltát felülbírálta, vagy azt áthúzva,
igyekezett elfojtani és megmásítani: azaz, meghamisítani azt.
Isten gyermekei azonban máig oly rosszul sáfárkodnak a világgal,
és oly felelőtlenūl játszadoznak a teremtett világgal, hogy valamiféle
betegesen önhitt és önálltató logikától vezérelve, belekapaszkodnak a
tökéletesbe. Csak azért, hogy erejüket fitogtatva boncolgassák, tépdeljék,
fojtogatva kikezjék azt, nem tudván, de sejtvén, hogy sérūlékenysége vesztūket
okozhatja. Ez azonban még nem elég indok a számukra…
Káin-ok...
A történelem-hamisításról, általában úgy gondoljuk, hogy a
legújabb kor felfedezése, és jó heccnek szánt átverése a tömegeknek. Mégis,
hihetőbb lenne ha az ókori, vagy a középkori átejtésekről is szólhatnánk, a toldozott-foldozott
korszakokról. Amelyek hivatalosan talán soha nem is voltak...
Így nem említik őket a "hivatalos" krónikák sem, csupán
a népi emlékezetben megörökített mondák erejéből fogjuk fel/fogadjuk el a
valószínūsíthetőségūket. Isten tudja, micsoda
háttértörténetek, kényszerítettségek, ármánykodások, átejtések,
átverések lapulhatnak meg a történelem írásos vagy íratlan koszos bugyraiban.
Ám erre máris összeeskūvés-elméleteket kiáltanak kétes liberalizmusokat
hirdető, csuszományos politikai irányokat kiszolgáló (ál)történészek. Manapság,
amikor a globalizmus világszerte veszélyesen igáz, tarol, elárulva az antik
civilizációkra építő emberi fajt.
A cáfolható tényeket, nagyotmondó fellengzőséggel megcáfolják, a
tényszerű és bizonyítható, ám felettébb kényelmetlen dolgokat, visszaéléseket
és téveszméket viszont elfeledtetnék, elrejtenék, agyonhallgatnák. Ha
lehetséges, manapság is egész ūgynöki hálózatot alkalmaznak ahhoz, hogy sikerūljön
elrejteni, retusálni, megmásítani, a hamisat igaznak feltūntetni, az igazságot
nevetséges, beteg kitalációvá tenni. De mi végre? Hogy az aktuális politikai
hatalom az utódlásával egyūtt "túlélje", és hogy a kései generációk
számára is főfájást okozó talányosságok megmaradjanak. Tisztességesnek, egyenes
embernek szeretnének megmaradni hamis próféták, kapzsi uralkodók, nemtelen
nemesek, világ-felforgató hadfik, gyáva, sőt gyengeelméjű (...) uralkodók. Ez
lenne hát az ő művészetekben is megörökített, az örökkévalóságba vetett hitūk,
és a mi örökségūnk (ökörségūnk) is?
Péter László: Káinok, olj, papír.
A hamisak igaza
Úgy tűnik azonban, hogy minden
világos az Isten színe előtt...
Kár, hogy a színtiszta igazság a tömegek számára általában roppant
nagy késedelemmel sejlik fel, bújik elő.
Kár, mert a bizonyíthatóság/bizonyítottság ereje erősen megkopván,
letompultan, alig érvényesūl. Ebből kifolyólag a jól betanít(tat)ott,
tényszerűnek beállított hazugságok maradnak meg csökönyösen a népek
emlékezetében. Még akkor is, ha a becstelen baromságokat végre feltárták,
cáfolataikat, bizonyításaikat elmondták, könyvbe írták azok, akik fényt szeretnének
deríteni az örökös (örökölt?) turpisságokra...
A gond az, hogy még a művész(et) is zavarba ejtően kompromisszum-kész
tud lenni, és sokszor olyannyira megkötött, hogy gondolkodás nélkül asszisztál
a hatalomnak. Ám ez már egy külön elemzést megérdemlő, hatalmas témakör lenne…
…
Minduntalan felmerül bennünk az örök kétely:
Vajon tényleg törődik-e eléggé velünk? Vajon, világos-e minden Isten színe előtt?
(Vége)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. június 15., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése