A hatalomvágyás:
Az ember önmegvalósításának
nem ritka, ám egyik legerősebb, egyben a legközönségesebb akarnoki diktátuma. Mondani
sem kell, hogy az efféle céloknak tökéletesen megfelel a művész kihasználhatósága,
sok esetben a jól feltételezett/felfedhető kényszeredettsége és a kiszolgáltatottsága.
De a ritkás önbizalma vagy a kapkodó művészi kifejezőerejének magabiztossága, az
alkotói önhittsége, a feladatvállaló készség(esség)e, a túlélési kényszerpályákra
sodródása, no meg a szolgaságra kényszeredettsége, a sok esetben kiszolgáltatott
helyzete is. A régi kultúrákban, és manapság is...
A haszonhúzás:
Végtelen és dicstelen sötét emberi játszma.
Mondhatjuk-e, hogy még a demokrácia/látszatdemokrácia leple alatt
is a Valaki(k) diktátumait, diktátori hajlamait kiszolgáló törekvések húzódnak
meg?Hogy gyakori az egyfajta értelmiségriogató, értelmiség- és értelemzabáló, azaz:
lélek-evő kannibalizmus?
Nyilvánvaló, hogy történelmi léptékű dolgok esetében, időben
eltávolodásra van szükség ahhoz, hogy távlati tisztánlátásunkkal pontosabban lássuk
és megértsük, hogy miként történtek és alakultak “lélek-falások”. Mert a
művészet kihasználhatóságát észlelnünk kell… Mert az mind(vég)ig a történelem
sodrában áll, vagy sodródik maga is…
A névtelenség terhe
Nem csak az archaikus kultúrákban! cseppet sem kivételezett,
leginkább csak (ki)használt személyiségei voltak/lettek az építészek, szobrászok,
festők… Mindazok, akiknek neve csupán néhanapján, ködökbe burkoltan rémlik fel bennünk,
és immár szinte jelentéktelen fecni, nehezen azonosítható, átgázolt rajta a
múlandóság. S mert, végtére is ki tudja már hogy mely véletlen folytán maradt
fent. A szelektív emlékezet révén, vannak művészek akikre még mindig emlékez az
utókor, és vannak akiknek neve immár (örök) feledésbe merül(t)…
Az ógörög Polükleitosz, Mirón és jóreményű társaik, a nevüket még nem
ír(hat)ták alá a remekműveik talapzatára. Talán eszükbe sem jutott még az
ilyesmi. Vagy mert felettébb megvetendő hívelkedésnek számított, vagy csupán
azért, mert hírnevük a jelenükben egyértelmű volt, és nem tette szükségessé azt
hogy névjegyükkel lássák el mesterműveiket. És, mert nem voltak telyesen a maguk
ura. De talán azért is mert felfogadott híres mestermeberként, tucatjával
készítették a tőlük elvárt, és úgy tűnik, hihetetlenül könnyedén megalkotott
remekműveiket, amelyeknek ünnepélyességéhez nem fért kétség, viszont nem a
művész(et) ünneplését szolgálták, hanem az uralkodókét és mecénásokét… Csupa olyan
mesterműveket ismertünk meg a művészet(ek) történetében, amelyek leginkább az
egymás után sorjázó dicső(ített) uralkodók részére, azaz örökkévaló
dícsőségükre készültek. Így tehát ha az alkotó neve fennmaradt, az ókorban az
uralkodók engedélyével maradt fenn, az uralkodó dicső tetteit feljegyző képíró
krónikások jegyezhették fel nagy kegyesen őket.
Az előmerészkedő művész
Az eddig ismeretlen Tiziano - A feltámadott Krisztus
Tulajdonképpen csak jóval a kicsúcsosodó reneszánsz után vált divattá,
hogy a mester, előbb mesterjegyével majd a teljes nevével is aláírja a saját
műalkotását. Annak ellenére, hogy a legnagyobbak alkotói stílusjegyei,
nyilvánvaló erőteljességgel és átütő erővel hatnak, és hogy (legalább is az
érett korszakukban keletkezett műveikben), könnyedén felismerhetjük a műveiket.
Így például a nem oly rég felfedezett, 1511 körül keletkezhetett Feltámadott
Krisztus című remekműveit is szakszerű beazonosítással, tulajdonították egyértelműen
Tiziano mesternek. A kallódó mesterművet az osztrák Artur
Rosenauer a bécsi egyetem művészettörténeti fakultásának szakfolyóiratában
tárta a nyilvánosság elé. A mestermű szignálásának még nem volt divatja, ezért
a beazonosítás is sokáig eltartott: avatott szemekre várt hogy felismerjék.
A mesteri hívság, nyilvánvalóan még az elfeledett, elhomályosult
régi korokban is jelen volt a közösségek értékrendjében. A különlegesen szép, megmunkált
eszközöket és a festegető, szobrozó próbálkozásokat, akár csak a sikeres
próbálkozások eredményeképp létrejött megrendelt remekeket, mesteremberi
hívsággal, büszkeséggel készítették el. A Mester ugyan büszkélkedett, ám hírneve
csak életében tartott, utána lassan elkopott.
Azonban, a középkorig a modern korokban ünnepelt vagy gyalázott Művész-zsenik
fogalma ekkor még ismeretlen volt.
Ahhoz az kellett, hogy a művész(et) szabaddá, a művészet öncélúvá
váljék!
A mesterjegy, későbben az aláírás, azaz a művészi dedikáció akkor
keletkezett, amikor az alkotó fejében megfogant a gondolat, hogy a tehetsége,
zsenialitása oly isteni adottság, amely miatt külön megbecsülést érdemel. Természetesen
ez a megszületett gondolat is, jó értelemben vett önreklámozást jelent. Rá kellett jönni arra, hogy a művészet nem ”közönséges” érték, kūlönleges képesség, tudás.
Azaz, egyéni értékrendet képviselő különlegesség, vizuális
csemege. Terepe ugyanis nem pusztán a megrendelői igények kiszolgálását jelzi,
mert szerepe nem az imitálás, és nem a zsibvásárok kavalkádjára emlékeztető
tucat-termékek piaca…
A modern korban
elharapódzó igényesség hozta magával az önálló, a (néha tényleg) független
művészi státuszt. Ez a státusz azonban némelyeknél komoly felelősségtudattal,
némelyeknél inkább/csak/csupán valamiféle felelőtlen magatartással jár...
A meggyőződésből
fakadó lojalitás
A kor rákfenéje a mindenkori
szemfényvesztés a politikában. A tömeget mindig is manipulálni lehetett. És mi
tudjuk, hogy a huszadik századtól még bennünk munkáló, letűnt korszakok
állapotát, emlékeit, beidegzéseit örököltük, és valószínűen a sokszor
megtévesztett ember módjára, általános beidegződéseink szerint és a viszonylag
kényelmetlen felismeréseink ellenére a létező, hitt vagy letagadott emlékekből
is, sok mindent gyerekeinknek és unokáinknak akarva/akaratlanul átadunk. Olyan
ez mintha genetika, azaz mintha valamiféle öröklődési módszer lenne...
Az ember azonban nem tehet arról hogy mit
álmodik. És arról sem, hogymár éber állapotában is, mit álmodtattak vele:
sokszor évtizedekig. Beskatulyázottan vergődve, hosszú idő elteltével hiszékenysége
megcsontosodik, azaz életének részévé válik a kor bejáródottsága,
megszokottsága, beidegződöttsége. Ezért nehéz felismernie a zsarnokságot, hiszen/mert
eleinte az leginkább másnak mutatkozik.
Nem csoda, hogy az úszításokkal alaposan
előkészített (elősegített?) fasizmus idején, és az ugyancsak gonoszul
megformált, bádog-embereknek való kommunizmusban a vasmarokkal összeszorított
tömegek, egyaránt oly nehezen szabadultak meg a rájuk erőltetett béklyóktól…Ezekhez
képest az 1789-ben kirobbant francia forradalom, még tulajdonképpen valamiféle
falanszter ígérete volt, amely búvópatakként a 19. században is utóhatással
bírt Európában. Elméleti alapjának a felvilágosodás eszméit tekintette, hármas jelszava a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség (Liberté, Égalité, Fraternité)
voltak. De ezen elvek a gyakorlatban már a forradalom ideje alatt sem
valósultak meg, köszönve a jakobinus terrornak is. A forradalomnak lelkes,
hősies és romantikus, ámde naiv híve volt a francia Eugene Delacroix is. A Szabadság vezeti a népet című
festménye az 1789-es forradalom szimbóluma lett, bár eredetileg a festő csak az
1830-as júliusi forradalom emlékére festette meg. Az új forradalmi eszmék
ekkor, a nacionalizmus, a liberalizmus,
és az alkotmányosság
iránti törekvés voltak.Csupán csak, mindig egy aprócska hiba csúszott az elméletbe, amely akkor és a későbbiekben is kisiklott és magával sodorta a döcögve utazó emberi nem jó néhány dugig telt szerelvényét. És benne voltak, a kicsinynek tűnő, ámde vészt jósló hibák is: a kishitűség, a csökönyösség, a rövidlátás, a hiúság, az irigység, a rosszindulatúság, és az összes emberi bűnök...
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. június 22., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése