123. Pétër László: Mélységes magasságok

Ha egyáltalán hinni lehetne még abban a zaklatott lelkületűeknek való szocialista utópiában, amit a "hőskorban" valami Charles Fourier nevű elvtárs ötlött ki Marx és Engels nyomán... Amely a hangyakolóniák mintájára mániákusan dolgozó, termelői zárt közösségek ötletét, ideáját sulykolta a tömegekbe, és bikkfafej módjára tukmálta a tobzódó, elégedetlenkedő 19. századi munkásosztályra. S amelynek kitervelt érve, a Delakroix-i forradalmi diadalt imitáló lerészegített színházi színe volt, amely előre megjósolt, agyon-idealizált előképe volt a huszadik század Európájának. De nem: mert erősen eltorzultan vált valóra.

Courbet mester ragyogó életmű-alkotása volt az állítólag háborús bombázások alatt megsemmisūlt "Kőtörők” című festmény. Szenzációs realizmusa a kor divatjához volt igazodni képes, és a tőle még tehetségesebb Munkácsy Mihályéhoz hasonlítható.

Azonban, Munkácsy mester ráadásul Székely Bertalan romantikus látnoki tudásával is rendelkezett, és Benczúr Gyula historizmusával, a magyar történelem dicsőséges fejezeteit ábrázolni tudó ihletettségével és monumentalitásával is kacérkodott. Igaz, csak egyszeri alkalommal mutatta meg ebbéli tehetségét: az épülő Parlament épületébe megrendelt "Honfoglalás" című festménye 1893-ban elkészūlt el. A Mester hosszas tanulmányozások után a hazatérő (és nem honfoglaló!) Árpád apánkat ábrázolta pompás vértezetben, fehér lovon.

Bár a kor szellemétől függetlenedni nem tudó műelemzők többnyire lehangolódnak tőle, és azt kifogásolják, hogy a mű egyszerű, megrendelt drámai, konfliktus nélküli, ünnepi-reprezentatív tárgy, mi azt vagyunk kénytelenek elhinni, hogy eleven élményben gyökerező nagyszerű alkotással van dolgunk.

A múltbéli és a mai politikai viták hasonlóak.

Munkácsy a ma is rázósnak számító elméletet, a kettős honfoglalás teóriáját erősíteni kívánó megrendelt műért kapott hideget-meleget. Tehát leginkább a nehezen elkészült művének üzenetéért bírálták.

Még a Parlament építésze, Steindl Imre is ellene fordult. Ez a mozzanat elégséges ahhoz, hogy ízelítőt kapunk a 19. század második felének magyarországi politikai sárdobálásairól. Nehezen felfogható, hogy a Honfoglalás is kereszttűzbe kerülhetett, és hogy a korabeli belpolitikai széthúzások, akadékoskodások miatt vagy három évtizedig a Magyar Nemzeti Galériában volt kénytelen parkolni. Mondvacsinált okok miatt csak az 1929-es esztendőben kerūlt megrendelési helyére, az Országházba!

Munkácsy a realizmusa és a kifinomultan vad romantizmusa, valamint az intelektuális túlfűtöttsége miatt is népszerű volt. Általában, bármihez kezdett, sikere volt. A bibliai-vallásos jeleneteivel és a "szalonos" zsánerkép-témáival ugyanúgy babérokat aratott, mint a Paál Lászlóéval vetekedő erdős tájképeivel, vagy a színpompás, ragyogó csendéleteivel.

Munkácsy Mihály-Honfoglalás, 1893.

De mindez nem volt elég. A három zseniális óriásfestménye, trilógiája, a Krisztus Pilátus előtt-1881, a Golgota (Kálvária)-1884 után, és a kései, nehezen befejezett Ecce homo (Íme az ember)-1896 c. fesményével párhuzamosan, az ötvenes éveiben járó, lassan elboruló elméjű Munkácsy merész elhatározással odáig jutott el, hogy magáévá teszi az új világba vetett hit ködkergető elképzeléseit is.

Élete utolsó éveiben felūlt egy ūnnepélytelen, profán kényszer-szūlte utopisztikus ideológiának. A mély átélés hitelessége nélkül, megfestette a lázadozó, jogait, jussát követelő munkásosztály igazságosabb világlátásáról vallott populista ideát.

A 20. század nyolcvanas évek első felében, e festményt Magyarországon még népszerűsítették, és zseniális műnek titulálták, ami nyilvánvaló képmutatás volt. Ekkoriban a tankönyvekbe reprodukcióként azért kerülhetett be oly sűrűn, mert a rendszernek állandóan szüksége volt  frissítő ideológiai példákra. Így a magyar szocializmus Petőfiben nem csak a nép lánglelkű fiát, hanem modern forradalmár költőt látott, József Attilát is éhező proletár költőként sajátította ki magának, Munkácsy Mihályt pedig egyetlen sűrűn megidézett képe alapján, az öregkorára marxista tanokat elfogadó zseniként könyvelte el.

Munkácsynak e műve azonban manapság inkább zavaróan hat.

Fejfájást okoz mind a művészettörténészeknek, mind a Munkácsyért rajongó vizuális esztétáknak, akik szentūl hisznek a Mester makulátlan zsenialitásában. E mű Munkácsy egész életpályájára árnyékot vet…

De hát, a mester sem érthetett mindenhez. Valószínűleg, kevéssé értett a korabeli kūl-, és belpolitikához is...

A "Sztrájk”-1896

 Munkácsy- Sztrájk, 1895

Talán sosem dől el véglegesen a történelem során a kérdés, hogy mitől lesz kisebb a társadalmi baj: az erőlködő restaurációtól vagy a kierőszakolt revolúciótól? És ezt Munkácsy sem tudta eldönteni, magában...

Talán festészetének a megújulásában reménykedett, vagy elboruló elméjével a modernizálódó festészeti törekvésekkel vette fel a versenyt. A népszerűségre mindig is törekvő, a megélhetése miatt kūlföldre házasodott magyar zseni, a gazdag polgárok életét élő szalonfestő itt mindenképpen idegen terepre tévedt. Virtuozitásának tudatában mégis merészen belevágott a munkába, korábbi nagy műveinek a szellemében lázongó munkásokat kezdett el festeni...

De a begyakorolt mesterfogásaival nem jutott sokra.

Műve megbicsaklott, erőltetett, erőtlen, bizonytalanságot áraszt magából. A képen látható munkás-figurák komótosak, merev pózokba vágják magukat, ahogyan a lázító/úszító szónokukat, agitátorukat, proletár prófétájukat hallgatják.

Kompozíciója ezúttal mintha csak Photoshoppal összeollózott bábhalmaz, panoptikum lenne. Hálójában dohos-ihlettelenūl vergődik a sztrájkoló munkások tömege. Nemkūlönben a Mester is, aki hiába is próbálta leutánozni a Siralomház vagy a Golgota megrendítő hatásait...

A mítoszrombolás erejével

A befejezetlennek vagy amatőrnek tűnő kép szoc-realista hatással bír. Erőltetett, kimódolt.

A Mester állítólag a rajta lassan felülkerekedő betegség miatt vált ihlettelenné.

Görcsölt, valószínűleg attól félt hogy már életében dekadensnek fogják titulálni. És a festészeti revolúció az impresszionizmussal, szecesszionizmussal is átjutott az előszobán... Munkácsy nagy ellenzője volt az impresszionizmusnak, mert szerinte az idétlen és hanyag, ráadásul nyers színeket használ. A mester e stílust frivolnak, szentségtörésnek látta.

Bár már ő is festett impressziókat. Turner-i atmoszférákat, a lemenő Napba révedéseket, kocsizörgéses alkonyi derengéseket és poros utakat.

Ez lett volna az igazi búcsúja afestészettől. Ezért állunk értetlenūl a sztrájkolókat ábrázoló képe előtt. Minden esetre e monumentálisnak szánt sztrájkolói képével a Mester nem vitte sokra. Igaz, hogy e, proletár-kultuszt Párizsból importáló műve volt az első (félresikeredett) ágit-prop alkotás a magyar festészetben. És ez sem semmi...

A társadalmi igazságtalanságok ábrázolásáról

A lehangoltság érzetét a rebellis társadalomszemlélet írja felūl.

A magyar festészetben is voltak korai próbálkozások a zsarnokság és a társadalmi igazságtalanságok ábrázolására. Munkácsy előtt Fényes Adolf, Mednyánszky László vagy Tornyai János műveiben is gyakran a (magyar ugaron) vezeklő/szenvedő embert látjuk meg elsősorban. És ha vékony szeletként is, a szabadságvágyó magyar 48-as romantista lelkendezésből fakadó alkotásokat.

Ám a nemzeti tragédiába torkolltó események nyomán létrehozott alkotások legnagyobb része a porba sújtottság reménytelenségével hat. Itt a szerényebb képességűekre, például Than Mór gyorsvázlatos akvarell csatajeleneteire gondolunk.

De ha két három évtizedet előre haladunk az időben, máris felfigyelhetūnk egy másik magyar festő-géniuszra, Zichy Mihályra, aki 1878-ban megfesti élete egyik legmeghatározóbb, túlvilági fényekben tündöklő képét, A Démon fegyvereit, más címen A rombolás géniuszának diadalát, mely a Magyar Nemzeti Galéria egyik legféltettebb kincse...

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. június 29., hétfő.