A művész számára az elemi átélés öröme, az önkifejezés kényszere
és a virtuóz ecsetkezelés lehetősége ad önbizalmat és lendületet az alkotáshoz.
A kimódolt, erőltetett, mesterkélt megfogalmazások a vaskos középszerűség
ízetlenségét és árnyékát adják. Amikor az alkotó csupán a megélés nélkūli
száraz láttatás, azaz csupán valamiféle határozatlan vagy naivan egyszerű
érzésvilágot mutató öncélúság, esetleg valamiféle hitelesnek látszani akaró
krónikás szerepvállalás érdekében cselekszik.
A sikerūlt műhöz annál jóval több kell: izgalmas képi
megfogalmazás, katarzis,azaz élménykisūlés ami a művész és a műélvező számára
is észlelhető és élvezhető alkotói gesztusok halmazainak szűrlete. De legalább
a kellő ismeretek birtoklásában megtalált ötletdús lelkesedésé, a mély
átéléssel elegy valós önkifejezési szándéké, a magabiztos technikai és/vagy
rajztudásé...
Szenvedély és szenvedés
A művészet, akárcsak a tudás vagy a népek történetében a
szabadságvágyás, a szenvedély és a szenvedés története is egyszerre.
Bár Széchenyi szerint a 48-as forradalom a szabadságvágyó magyar
nemzet szūkségtelen öngyilkossági kísérlete volt, amelynek sebei sokkal
súlyosabbnak bizonyultak, mondjuk: a nemzetközi munkásosztály jogainak
sérüléseinél. Észlelnūnk kell, hogy az a kollektív társadalmi tudatban és a
magasművészetben, de a népművészetben is (apropó, címer-motívum
pásztorfaragásokon!), a forradalom hatására az idealizált tematikájával hatni
akaró zsánerek érdekes minőségi ugrásait eredményezte. Ugyanis élmény-anyagot gyűjtögetett
és nyújtott, és újításokat eszközölt ki a kepi ábrázolásban is. Ám minde(n)től
fūggetlenūl az eszmélő, azaz a Kossuth-i eszméktől megittasult magyar nemzet
valójában áldozata lett az európai kontinens ragadozó totemállatainak,
oroszlánjainak, medvéinek, kétfejű sasmadarainak (és hiénáinak)...
És mint tudjuk, hosszú távon ki is véreztethető vesztese lett.
A forradalom leverése, majd a lassú visszarendeződések magyar fájdalma,
seb-lobja 1867-ig, a kiegyezésig lecsendesūlt. De a Deák Ferencz-i, nyugalmasnak
mondott, vagy csak beletörődő és álmatag korszaka után, a huszadik század első két
évtizedében újabb csapást szenvedett.
A még erőshitű magyarságnak (is) ideig-óráig bejöttek az Istent
nem létezőnek tekintő leninistává vált marxista szólamok.
És a Tanácsköztársaság import-vörös izzású terrorjával már kétes
világforradalmat emlegetett. Miközben egyik fő ideológusuk, Lukács György
támogatásával akár fizikai leszámolásokba is képes volt: az internacionalizmus
nevében... Melyre azonban rövidesen kontrázni kellett, ugyanis végveszélybe sodorta
az országot, és kockára tette a területi egységét is. Ez az újabb
konfliktus-helyzet már elég indok volt arra, hogy az átrendezést erőltető
nagyhatalmak a terūleteinkre éhes csatlóslelkűek vágyakozásának engedjenek. Így
már kierőszakohatták a szégyenteljes trianoni békeszerződéstés feldarabolják az
ország területét…
Ezzel a diktátummal, tulajdonképpen a nemzet szétcincálását
okozták, nyilván nem véletlenségből. Itt már egy a háttérből irányítani akaró
láthatatlan hatalom önkényeskedéséről, a hiénák etetéséről, a területre éhesek
rablótermészetének kielégítéséről, és talán egy eljövendő világuralom
megvalósításának újabb gyakorlatias kísérletéről volt szó. Bármi áron. Elfeledve,
hogy Európa a középkor óta Magyarországot védőpajzsaként használta (ki).
Az emberiség eljövendő újabb Európai tragédiasorozatának
előkészítéséhez pusztán három dologra volt szükség: árulásokra, bélpoklos területi
éhségre és sok-sok Júdás-pénzre.
Mely célnak eléréséhez felhasználtak minden eszközt, beleértve a
művészeteket is…
Az uninteligens vörös posztó
A vörös forradalom látszat-humanizmusával kihasználta a nincstelen
tömegek nyomorúságos, kiszolgáltatott helyzetét. Ezért, a tömegnyomorból
adódó helyzet kihasználhatóságának tudatában rövid távon sikerorientált volt. A
marxista ideológiát meglovagolók minden
tevékenységūket az elkeseredett tömegek hiszékenységére alapozták. És a
megélhetéséért kíméletlen harcokba keverhető megkeseredett embermassza
mozdulásainak manipulálásával és kihasználásával követte el a vörös dominancia
a legnagyobb tömegirtó gazságokat is. Hogy végūl csupán egy olyan új
világrendet szervezzen meg, amely még reménytelenebbé tette az emberiség sorsát.
Hiszen az igazságosságát hirdetve csupán elkövetkező újabb pusztításokra volt
alkalmas. Csöbörből vödörbe, kemény és/vagy bársonyos diktatúrákat konstruált
és eredményezett Európában és Ázsia szerte is: így több évtizeden át ható
valószerűtlenūl veszélyes fegyvernek bizonyult. Sztálintól Mao Ce Tung-ig,
Ceausescutól Kim Il Dzsong-ig. Illetve, Kun Bélától Kádárig…
De mi jellemezte az emberközpontúságával jeleskedő művész(ete)t
ekkoriban?
Uninteligens vörös posztót kezdett el festeni…
Malevics - Vörös négyzet fehér alapon. 1915.
Dekadencia és forradalmiság
A 20. század első negyedében a haladó orosz művész(et) szárnya
ideológiai csatlósként reagált az új, forradalmi ideológiára. Igazságérzetének
hangot adva, a lázadozó orosz művészek előretörő derékhada meggyőződéssel állt
a kommunista forradalom mellé. Ekkoriban keletkezett a híres-hirhedt kommunista
ideológián alapuló orosz konstruktivizmus, szuprematizmus. Amely Malevics-i
fekete és vörös négyzeteivel a nihil-t ábrázolta, Istent állítólag nem
létezőnek vallotta és az emberibb világ megteremthetőségét hi(rde)tte. Malevics a naiv, a posztimpresszionista,
divizionista, expresszionista és
kubista, futurista irányzatok végigfestése után a geometriai formák előtérbe
helyezésével, a festészet eszközeivel eljutott a képzőművészeti semi
ábrázolásáig.
Az új művészeti törekvések nehezen megérthető vizuális nyelvét nem
értve, a sztálini hatalom úgy nyomta el, mint egy cigarettacsikket. Az effajta
szemléletmód a köznapi ember számára kiábrándítónak, túl nehéznek bizonyult. A
művész lelkesültségével, túlfűtöttségével, ahelyett hogy tényleg szolgálta
volna, valójában torzította az aktuális baloldali politikai törekvéseket. Ám
sok esetben csak a kiüresedett lelket, az érzéketlenné váló emberi
reménytelenséget sugározta magából.
Mi(nde)közben a megújuló ember lelkes próféciáival az igazságtalannak
tartott, elavult világrendet döntögette, és öntelt együgyűséggel próbált utat
törni magának a bizonytalan jövő féreglyuk-lehetőségeiben…
Malevics - Fekete kereszt. 1920.
Nehezen szabadulók
Ha nem szolgálta a változtatni akaró forradalmi politikát, akkor
dekadensnek neveztetett.
A művészet konzervatív szárnya kényelmes, konzervatív
uszályhordozója volt a klasszikus uralkodói rétegnek. Ezért célszerű volt a
múzeumokba bezárni, vagy végső megoldásként valamilyen módon megsemmisíteni.
Esetleg ki kellett rekeszteni, vagy le kellett járatni…
A művésztársadalom a régi és az új ideológiák hatására
természetesen újra csak megosztotta önmagát. Az új törekvéseivel pedig a későbbiekben
már kevésbé reproduktív sejthalmazként hatott. Az avantgardizmus sokfélévé, egymásnak
vélt vagy valós ellenségévé tette a feltörekvő művészeti irányelveket,
irányzatokat.
Malevics - Fehér alapon vörös ellipszis, rajta fekete kereszt áthúzva 1927.
A csontszigorúvá edzett kíméletlen sztálini uralom is csak a hozzá
dörgölődzőket tűrte meg. Ugyanis az értelmiségiek köreiben és a bádogolt új művésztársadalomban,
éppúgy folyt a harc, a sárdobálás és a vádaskodás mint a politikában.
A kimutatható apró vagy nagyobb eltérések, meggyőződések és véleménykülönbségek,
mindenkor okot adtak arra, hogy az egy táborba tartozók a rendszerükön belüli
különbségek, meggyőződések és ellenfeszülő érdekek atomizálódása miatt előbb
utóbb egymásnak essenek…
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. július 6., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése