(Ilonkának és Leának)
A kenyér és a hal Jézus általi
megszaporításának történetét már ismerjūk...
A
művészeti jelenségek elszaporodásának problematikus csodájáról azonban, holott
átitatja magát a mindennapjainkon, keveset beszélūnk. Pedig a kor, amelyben
élūnk, nem csak a kíméletlenūl szapora emberiség megsokasodott gondjainak
bontogatásában, de a művészeti problémák elszaporodásában is jeleskedik.
Manapság a hetyke és önhitté vált heje-huja önkifejezési szándék (folyamatosan
újratermelődő) ezernyi módját fedezzūk fel. Ma egy lebomló struktúrájú,
erodálódó, mindenekelőtt a végsőkig atomizálható, széthulló irányultságú
társadalmi rétegezettségben élūnk, amikor a hagyományosan markáns, jól
körvonalazható intelligens közösségek helyett, leginkább a kommunikálni vágyó
egyén/egyéniség, egyed/egyediség harsány vagy panaszos hangja milliószorozódik
meg variábilisan...
Ki tudja mi okból, a ma embere újabbnál
újabb izgalmas, egymástól eltérő kifejezési formákat és lehetőségeket talál,
hogy megértesse magát. Valószínű, hogy az önkifejezésnek, azaz a sajátosan
megfogalmazott gondolat szándékának érdemtelenūl nagy fontosságot tulajdonít a
modern kor embere. Ha pedig (sok esetben így is van) éretlen és pontatlan lenne
a megfogalmazásokban, akkor is legalább valamiféle gesztust gyakorol a
saját(os) életérzése megfogalmazásának esetleges szándékával.
Manapság, néha egy jól időzített
artikulátlan ūvöltés is felér egy szónok ésszerű, pontos és összefūggő gondolatmenet-erdejével. A ma
embere ezt a „keresetlen egyszerűséget” is megérti, és a populizmus szándékával
egyenrangúsít(hat)ja is azt... Kūlönösen a dadaisták akcióival, majd a hatvanas
évek beat nemzedékének ginsbergi ūvöltésével úgy tűnik, hogy mind az artikulált,
mind az artikulátlan egyéni hangok felfokozódásának kūlönleges absztrahált
értelme, és (esetlegesen eltúlozható) értéke(lési) lehetősége van.
Mégis, a globalizálódás új(szerű)
nyelvezetének, előnye és hátrányára...
Melyre nem tudunk eléggé odafigyelni, így
torzult állapotában egyfajta általánossá váló masszivitás-hangulatot
eredményez. Amely viszont az időhiányunkból adódó figyelmetlenségūnk, lanyhuló
érdeklődésūnk miatt csupán torzóként, kellőképpen megalapozottság nélkūl sodor
bennūnket az általános megfogalmazottságok irányába...
Élettereinek szűkūltében pedig, az
emberiség a globalizálódás bonyolultságától megittasultan, megfeledkezett a
normális, a korábbi idősíkokban kimért és emberiséget jobban kímélő
életvitelről.
Manapság tehát a felszínességek és az
élveteg zabolátlanságok idejét éljūk meg. Amikor is a fontos és a fontatlan
dolgok összekeverednek/összekeverhetők bennūnk, és a pillanatnyi megélések
párhuzamának hálójában vergődūnk csak. Állandósult bizonyosságok nincsenek.,
csak talányos részigazságok. Az önkifejezés szándéka pedig immár minden
emberben felerősödött, hiszen volt egy huszadik század, amely azt sugallta
nekūnk, hogy minden ember egyformán fontos, ennél fogva mindenkinek egyforma
jogai vannak. Elfeledve azt hogy a rendszerben következetes gondolkodás első
feltétele az emberi minőség, amely elsősorban az értelmi képességekre, és az
erkölcsös, következetes gondolkodásra és a józan(ult) emberi törvényekre és
logikus életvitelre alapoz. Ha alapoz...
Péter László- Égbe ragadás - Proletár, kakassal a vállán
Szelíd ártások
Van Gogh valamilyen okból levágta a
saját fūlét.
Egynéhány művész az alkoholba ölte a
végzetes bánatát.
Némely művészek öngyilkosságot
kíséreltek meg, vagy követtek el, a számukra élhetetlennek tűnő (vagy azzá
váló) életben csalódva...
Gaudit talán véletlenūl gyűrte maga alá
a villamos, a mi József Attilánk azonban már ūldözöttként menekūlt a
balatonszárszói vasútállomásnál a vonat kerekei közé. A zseniális kūlönc
festőmestert, a bácskai Nagyapáti Kukac Pétert pedig az árokparton érte a
fagyhalál. Nem ő volt az egyedūli művész, akinek keserű sorsa hasonló módon
választotta meg a mennybemenetelét...
Régi hiedelem szerint, a művészek között
nem ritka az önártás, vagy az öngyilkos-jelöltség. Mára beigazolódni látszik,
hogy talán nem is gyakoribb mint más megsebzett, halandó embereknél. Azonban,
egy-néhány elhíresūlt vagy kevéssé ismert példa van arra is, hogy a művészek
közötti irígységből, érdekből és/vagy haszonlesésből származó elmérgesedett
viszony az egymással leszámolásig fajulhat el.
Már a csavargó Francois Villon is ölni
volt képes, védekezésből. Balassi Bálint vitéz kardforgató volt, és egyáltalán
nem ódzkódott az ártástól. Paul Gauguin is kalandor, és nagy bajkeverő volt:
ivott és állandóan verekedett. Csontváry látnok is volt, próféta. Ady Endre ezt
tetézte, a magyarságtudatának és a
tragédiaérzetének profétikus szenvedéseivel egészült ki verselő szenvedélye.
Egyáltalán, szép számban akadtak
iszákos, kötekedő, verekedős bajkeverők a 19. és 20.századi művészek között is.
Jellemzőjük mégis elsősorban a művészi zsenialitásuk.
Mely zsenialitásuk segítő/ártó
természetūkkel, állandósult túlfeszūltségben tartotta őket. Képtelenek voltak
kordában tartani magas hőfokú önkifejező szándékukat. Ha a vásznaikon vagy
verssoraikban nem tombolhatták ki magukat, a kocsmákban élték ki feszūlt
ösztöneiket. A divatozó készültségeiket, vad romantizmusaikat elhagyva, később
már némi önfegyelmet gyakorolva mégis, a tatamin élték meg lelki tombolásaikat,
mint jóval később a harci művészetekben is otthonos amerikai festő Jackson
Pollock...
A vörös ördög szimpátiái
Elvétve akadtak olyan alkotó emberek is,
akik ártani akartak egymásnak.
Mint a 20.század elején a nagy politikai
felfordulások és a totalitárus rendszerek megszūletésének korában:
elvakult-harciasan, kíméletlenül
vádaskodva, áskálódva vagy beárulással. És a szellemiségūk automatikus
leértékelődésének, talán nem is voltak tudatában ekkor. Ha minden igaz, egykor
a szovjet irodalmi kongresszuson a nagy nyilvánosság előtt megtámadt,
fehérgárdista-szimpatizánsnak mondott Bulgakov eltávolítását, bebörtönzését
megcélzó/szorgalmazó népszerű Majakovszkij, aki egyáltalán nem volt
tehetségtelen...
Viszont egyoldalú beállítottságú, kicsinyes és gonoszkodó lehetett, akár a
vörös ördög!
A kommunista Majakovszkij a
túlbuzgóságával, képtelen volt elviselni azt hogy Bulgakov, fehérgárdistákkal
„szimpatizálása” ellenére, az írói zsenialitásával mégis Sztálin megbecsülését
élvezte. Aki nem csak hogy elnéző volt vele szemben, de kedvelte is őt.
Megvédte a rágalomtól, holott sokakkal egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel,
szenvedéllyel ritkította az értelmiségi réteget...
Úszítással próbált tehát helyezkedni, és
a generalissimus színe előtt jobb fényben feltűnni Bulgakov uszályhordó
kollégája, azaz vetélytársa. Pedig az istentelen ideológiának szolgálva is
tudta azt, hogy a művészi világban az egymással ellenségeskedő alkotók ritkán
sülyednek le odáig, hogy egymás egzisztenciájára törjenek.
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. augusztus 3., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése