Mindenki
a saját dolgát...
Olvadás
Manapság
izgalmasnak tűnik az egykoriban jól titkolt, de a Ludwig-házaspár által
felfedezett és mégis szorgalmasan gyűjtögetett, ma előszeretettel előbányászott
hatvanas-hetvenes évek béli underground orosz-szovjet művészet. Amely
anno, jellemhibái miatt a veszélyes, a
megtűrt, vagyis mindenképpen a szándékosan
elhallgat(tat)ott kategóriába volt sorolható. Ekkoriban is, a szocreálon és a hivatalosan elfogadott
művészi tolmácsolásokon túl létezett nagyívű de ellehetleníteni kívánt,
eltitkolt orosz képzőművészet is, amely "felesleges" rétegződésnek
létezése csak a nyolcvanas évekbeni „olvadáskor”, az enyhülés időszakában vált
nyilvánvalóvá.
Láss
csodát, mára a budapesti Ludwig-gyűjtemény raktárából felszínre hozott, a
totalitárus kommunista ideológia és
rendszer által titkolt, tiltott, elhallgat(tat)ott vagy háttérbe
szorított képzőművészeti törekvések/irányzatok is törekvéseiben hasonló,
hetyke és pimasz szabadságvágyásról
árulkodnak, mint az eleve megengedett, szabadon támogatható, mégis hősködő vagy
ripacskodó nyugati művészetben. A kūlönbségek közöttūk nyilvánvalóak, a
hasonlatosságok szerencsésen előcsengenek, és mégis, alapvető kūlönbség van
közöttūk. Míg a nyugati tendenciák szabad szárnyalása sok esetben a
következetlenségek könnyelmű zavarosságát idézi elő, a tiltakozó, harcos orosz
underground az életével játszadozó művész halált megvető komolyágával,
komorságával képes hatni.
Ezért,
még ha szūletett konzervativizmusunk miatt elborzadunk provokatív durvaságai
miatt, mégis felettébb komolyan kell vennūnk...
Klasszikusok
és felelőtlenūl játszadozók
A
klasszikus alkotók és értelmiségiek azonban, a nekik szimpatikus ideológiák
mellett többnyire a műveikkel foglalatoskodnak mindig... A közösségi életben
megjelenés fontos a számukra, általában véve mégis félig-magányban alkotnak, és
emiatt csatározásaik is többnyire verbális síkon zajlanak. Ilyen értelemben
egymásra veszélytelenek. A művészeti csoportosulásokba tobzódás divatja talán a
19.századtól volt észlelhető leginkább. A közösségūk vállalása, közös
alkotásra, azaz harcra buzdításuk eredménye volt az izmusok szūletése és
megizmosodása, megmaradása. De a művésze(tū)k mindeközbeni rivalizálása jóval
később vált egyértelművé. A csoportokba verődéssel bizonyos művészek csupán
egyértelműsítették azt, hogy a közösséget vállalás igénye megvan bennūk, és a
kalákában alkotás egymás megerősítésének szándékával sikeresen megvalósítható.
Harciasságukat igazságérzetūk szította, bizonyosság-érzetūket a közösen
megfogalmazott kiáltványaik, utat mutató értekezéseik, pamfletjeik,
tanulmányaik, programjaik és egyéb megfogalmazásaik egyértelműsítették.
Ami a csoportosulásaik
szándékával felvállalt közös ūgyeikben a leginkább meglepő, hogy a művész a
hasonszőrű, rokon gondolkodású társai miatt is képes (nagyrészt) engedni a
saját, szubjektív meggyőződéseiből.
A
művészeten körvonalazódó csoportosulások, táborok és ellentáborok,
ellenszenvezések természetesen mindenütt jelen vannak. Másképpen nem tudnánk
olyan csoportosulásokról, mint például a régiek, a közismert “Vadak” (Nabis),
vagy a “Kék lovas” (Der Blaue Reiter), a Dada… Vagy épp a jóval későbbiek,
például a magyarhoni Inconnu, egy Galántai György nevével fémjelzett, magát
függetlennek és ellenzékinek mondó 20. századi magyar
képzőművészekből álló csoport, mely működését
a Kádár-rendszer ideje alatt kezdte, de tagjai a posztkommunizmus ideje
alatt és jelenleg is aktívak. Ők a
címzettek nevét nem feltüntető postai küldeményeket begyűjtő mail-art művészek.
(Az „inconnu” a postai hivatalos francia nyelven „a címzett ismeretlen”
jelentésű szó).
De említhetnénk
délvidékieket, a “Bosch+Bosch-t, a Q csoportot, a bácskossuthfalvi 9+1-et, a
Takt-on és Magyarországon is tevékenykedő, laza szövésű Ctrl-V csoportot, stb.
Amelyek szelídült de szenvedélyes, vagy erőtelyesen előretörő változatai a
legújabb kori modern vagy hagyományos szemléletmódú művész-csoportosulásoknak.
A
művészek közūl nagyon sokan a lázadó szellemiséget és magatartásokat már
feladták, és nem akarják megváltani a világot. A laza szerveződésūkben, ahol
minden csoporttag az alkotói alapelveiben rokon, többnyire önállóan dolgoznak.
Ám holott eltérő módon viszonyulnak a más hangokat pengető, más szellemiséget,
stílust és alkotói magatartást tanusítók között, de (már) nem viszonyultak
ellenségesen a nem hozzájuk tartozó művészekkel. Az összekötő kapocs közöttük a
hasonló ideológiai megfogalmazásokból eredő, kiáltvánnyal vagy anélkül is
megfogalmazódó közös vonzalom, a közös koncepción alapuló, de szabadon
csapongó, esetleges l’art pour l’art alkotó baráti csoportja.
Szelídūlések.
Kondor Béla: Így jár minden próféta, (Dózsa-sorozat), rézkarc, 1957.
Általánosságokban
nézve tehát, megszelidültek az alkotók viszonyok. Az örökös túlélő a szubjektív
módon alkotó művészember már leginkább önnön magán teszteli le a műalkotása
hatását, semmint a közönségen. A társadalom torzóban gondolkodó, leginkább
félig-meddig kialakult érzés-, és ízlésvilágát igyekszik befolyásolni, azonban
nem mindenki törődik művészetének utó-hatásaival. Picasso például egyáltalán
nem, mert kivonta magát a politikából. Ha a zseniálisan rajzoló Szalay Lajos
genéziseit szemléjūk, a visszafojtott politikumot észlelhetjūk. Kondor Béla is
az 56-os forradalom leveréséről és a rémséges megtorlásokról regél, főként
korai rézkarc-sorozataiban, kezdi Dózsa parasztlázadásának történetével, és
ellenzéki zaklatottsággal bújdosik, hol Dante-i, Shakespeari szemléletmódban
jegyzetel. Renato Guttuso viszont ugyancsak zseniálisan jó rajzokban, nyíltan
veszi pártfogásába a kommunizmust, csakhogy ő lojális az akkoriban uralkodó
olasz szocialista párttal, és rajzain, litográfiáin egyoldalú méltósággal
dícséri a „vörös ördögöt”!
Péter László: Zászlóvivő (Zászlós, piros pöttyel), tus-toll.
Óvatosságok...
Miközben
ugyanekkor, egészen másutt, a kortárs művészetek vagy jócskán konzervatívabbak
voltak és az óvatos rendiséget követve, visszafogottan de magabiztos habitussal
szemet hunytak az egzisztenciális harcok és a társadalmi igazságtalanságok
előtt. Vagy szinte apolitikusan, derűlátással alkottak és kíméletes lírai, vagy
negédes ábrázolású konzervativizmusban tetszelegtek. Miközben mindkét félnek (a
jobb és baloldalon is), megvoltak a meggyőződéses (ellen)érvei.
A
szabadságvágyó művészek a régebbi időkben a leggyakrabban a napi politikai
csatározásoktól mentesen csak esztetizáltak, és pártfogolt művészeti
hitvallásaik, iskoláik sikeres működtetésével
bizonyították a rátermettségūket. Ma, kivéve hogy politizálnak, a
művészetūket úgy gyakorolják, hogy többnyire nem foglalkoztatja őket más
művészek bírálata, ebben vagy nem érdekeltek már, vagy nem eléggé kompetensek,
vagy elég gyakran ebben döntésképtelenek
vagyis határozatlanok. Vagy megzabolázottan ácsorgók, akik megkötött, azaz
megkövūlt ideológiákat képviselnek.
Nehezen
szabadulók...
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. augusztus 10., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése