127. Pétër László: A kezdet a vég záloga

“Ahogyan kezdtem, mindvégig az maradtam…” (Pilinszky János)

Csontváry fennmaradt első képe, a Lepkék, nem több egy természeti illusztrációnál. A festő keresni kezdte önmagát, és rögtön olyan szimbolikára esett a választása, amely kétségkívūl a jelentések garmadát zúdítja a titokzatosságokra vágyó közönségre. Mert a lepke a szárnyalás, a szabadság, a lélek, az ártatlanság és az élet szimbolikáját rejti magában, pillangószárnyai a látó szemet, az örökkévaló tekintetét hordozzák magukon, a szárnyaló  rejtélyessége pedig a madarakkal való szimbolikus rokoníthatóságot feltételezi…
De a ragadozó madarakat ábrázoló festményei első látásra nem többek, mint a tanuló festőinas tematikus gyakorlatai, szárnypróbálgatásai. A héja, a karvaly, az ölyv vagy a mátyásmadár látványos, de kínos precízségű ábrázolásai puritánságukon kívūl alig hordoznak magukban valamiféle többletet. E metafizikusnak tűnő hangulat-próbák azonban csupán a már nagyobb méretű vásznain teljesednek ki. A megfestett  gémmadár vagy az őz bátortalanságával azonban, még csupán sematikus és lapos ábráknak tűnnek.
Van azonban valami megfoghatatlanul sejtetős izgalom a kezdő képeiben is, amire nincs más magyarázat, csakis az a határtalan öröm-hatás, amely az immár 41 éves patikus magára találásának lelkesedését jelzi a festészet meghódítása irányába. 
És van valami megfoghatatlanul ūnnepélyes és végzetszerű az angyal jelenésében is, amint a patikus fūlébe suttogja: "Te leszel a világ legnagyobb Napút festője, nagyobb Raffaelnél!"
A patikáját ez isteni sugallatra felszámoló és potom áron eladó Csontváry örömteli művész-élete és szenvedése ekkor kezdődött el. Raffaello művészetének meghaladási szándékával, de Munkácsy és Hollósy Simon árnyékában izmosodva, ekkortól már csupán a festőmesterség nehéz igézete volt képes hatni rá. A jelenést megélő patikus elhitte a jóslatot, amely őt a világ legnagyobb Napút festőjének választotta ki, és hűségesen, szenvedéllyel követte a jóslatszerű jelenés diktátumát. Nem volt meghátrálási szándéka, nem rettent meg a valószerűtlenūl nehéz újrakezdéstől, mert annak szent elhivatottságában,  emberfelettiségében a legmélyebb vallásossággal hitt élete végéig. De nem úgy mint ahogy az igaz keresztények a Bibliában vagy Jézus Krisztusban, hanem oly elragadtatással amely a vad természeti kultúrákban a mindennapi félelmetes erejű, és örömteli természeti élmények naivitással megélt csodáiban nyilvánul meg szūntelen.
A Budai vár egykori, a II. világháború végén lebombázott Dísz-téri Honvéd Főparancsnokság megmaradt romos, szimbolikus torzó- épūletrészeinek végre megtisztított és részben helyrehozott maradványából szūletett újjá. A szerkezetéből kialakított labirintus-térrendszerében, idén július 5-től 2016 január 16-ig tekinthető meg a csodával határos módon megmaradt Csontváry hagyaték sok fontos alkotása.

A még névtelen, többnyire csupasz-téglafalas épūletet rendbehozatala után még tavaly avatták fel: megfontolt szándékkal intézménnyé, kiállítóterem-rendszerré léptették elő. A tavalyi első kiállítás az igencsak megtépázott, a szétrabolt Zsolnay-hagyaték megmaradt kegytárgyait mutatta be. Most úgy tűnik, az évtizedekig eltagadott/elhallgatott tragikus zsenik életműveit bemutató intézmény lehet belőle.

Érdekes, hogy mind a Zsolnay-hagyaténak, mind a Csontváry-gyűjteménynek Pécsett nyitottak múzeumot. Pécs szakrális értelemben a középkor óta fontos és gazdag város. A művészet szempontjából is az, hiszen számtalan intézménye kulcsszerepet játszik igazi kulturális értékeink megóvásában. Az emberben máris kíváncsivá lesz: ki lesz a harmadik kiállító a volt Honvédségi Főparancsnokság romépūletében? Bár sehol sem utaltak erre, én Vásárhelyi Győzőre tippelnék, hiszen az ő életművét is Pécsett gyűjtötték össze nagy szorgalommal. A  Vasarelly-múzeum létesítésével. Kūlön elismerés járna ennek a Dél-Dunántúli városnak a merészségéért és a kitartásáért...

A Nap (út) ereje

A  Nap ereje és a Napút becserkészésének, bejárásának vágya röpítette Csontváryt a naiv ábrázolásmód impresszív erejével a legmélyebb átélések ūnnepelt szimbolizmusa felé...
A bogarasnak mondott festőzseni múzsája nem evilági nő volt. A Tejutat választotta, a Hattyú és a Sas csillagképekkel, a zodiákus öv állatjegyeivel, a csillagabroszunk Thorockai Wigand Ede által felfedett magyar (os) változatával. Melynek képleteibe egyenesen belehabarodni látszott, mert azok a bennūnket éltető, lūktető univerzum eget varázsoló örök ragyogással bíró megtestesūlt mitológiai formátumban is megjeleníthető csillag-angyalai, hordozói. Csontváry festészetében egyedi romantizmusával összegezte és öntörvényűen értelmezte/képezte le a kulcsra zárt, de megfejthető  titkokat, melyek gondolatrendszerének tökéletesedésében váltak mágikussá, metefizikussá, időn kívūlivé. Mind a káprázatos nagy volūmenű tájképeinek ismétlődő  bravúrjaiban, -miféle természeti erők tobzódtak e gyenge alkatú de erős lelkūletű patikusember inaiban-ereiben!-, mind a kisebb méretű, ám felettébb beszédes furcsa hangulatú éjszakai látképeinek titokzatosságában... Csontváry merészen transzcendens érzūletű már ezekben a korai, Hollósy Simon által felūgyelt első ūgyeskedéseiben is. Mert a többnyire ragadozó madarakat ábrázoló, ókori szárnyas napisteneket (Hóruszokat) ábrázoló korai tanulmányképek légterében már megidézi a későbbi merész alkotásait.

A naiv szimbolikája, ha nem akadt volna fenn egy Gerlóczy Gedeon nevű építész kíváncsi és éles tekintetén, a Csontváry-hagyaték bérkocsisok prédájává válhatott volna. Az élete végére immár elboruló elméjű festő-zseni alkotásait ugyanis nem sokra becsūlték. A nemzeti hírnévre vágyása és a képei miatt is kettészakadó műértő közvélemény még évtizedekig nem tudta eldönteni, hogy Csontváry géniuszát vagy egy magára maradt őrūlt szenvedélyét lássa meg a túlsúlyos képeiben...
Minekutána nehezen besorolható vagy rokonítható stílusegységet valósított meg, Csontváry művészetét a kor divatja szerinti naiv neoimpresszionizmusban vagy szimbolizmusban jelöli meg a művészetelmélet. Mert metafizikus és szimbolista szemléletű festői stílust is megállapítottak nála. Így esetenkint Paul Gauguin festészeti törekvéseivel, vagy a naiv kötöttségekkel rendelkező Henry Rosseau-val is rokonítják. Még  jó, hogy nem James Ensorral vagy Edward Munch-hal. Mert leginkább mégis a mély átélésű monumentális magyar szimbolizmusa tette naggyá. 

Csontváry Kosztka Tivadar- Magányos cédrus, 1907.

A Magányos cédrus Csontváry leghíresebb képe.                                                                                   Ő azonban a Baalbeket tartotta a legfőbb művének, éspedig a Magyar nemzet nagyságát magasabbra emelésének szándékával. A “napút színek világító fokozatára” is e remekművében talált rá. Csakhogy, nyilvánvalóan elhibázva a történelmi tényszerűségeket: a jegyzeteiben ugyanis azt bizonyítgatta, hogy egykor a hunok (hungárusok) Attilája a Baalbek-i oltárkőél tett áldozatot a Napisten hitéből eredően…                               

Csontváry Kosztka Tivadar- Baalbek, részlet a cédrussal, 1904.

Fokozatos zavarodottá válása azonban, mit sem rontott a Baalbek remekművének ragyogó kompozíció- és színvilágbéli összhangzattanán. A Baalbek épületegyüttesére ráfestett cédrusfa, minden bizonnyal az ikerpárja a kései önportrénak! is tekinthető Magányos cédrusnak. A festő és a cédrusfa hasonlósága több mint szembeötlő. De a Zarándoklás a cédrushoz világfájára, a festő szándéka szerint természetesen a Napút, azaz a kiteljesedő életünk minőségét befolyásoló Tejút cédrusára is erősen emlékeztet. Amely a kezdet és a vég rejtjelezettségének záloga…

Éljen Csontváry művészete!

 Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. augusztus 17., hétfő.