Cédrusok árnyékában élek:
cédrussá válok magam is.
Közöttünk keményül a lélek.
Hazára - honra hű gyökérrel,
megoszthatatlan szenvedés
megosztott örömmel, reménnyel,
jöjjetek hozzám zarándokok!
(Devecsery László: Cédrussá
válok... - részlet)
Két hét alatt immár második
alkalommal látogattam el a budai Csontváry kiállításra.
Ezúttal az immár tíz éve a kanadai Torontóban élő
horgosi festőművész barátommal, Fujkin Istvánnal, akinek odaát
már indián nevet is adtak. Nem csak a Csontváry-életmű
érdekelt: arra is kíváncsi voltam, hogy a fantasztikus szürreális
zenei képeket alkotó, az indián kultúrában otthonosan mozgó
Kék Bagoly, hogyan vélekedik Csontváry jelképekkel, rejtjelekkel
megtűzdelt képkölteményeiről. És persze arra is, hogy az immár
negyven éve tartó barátságunk alatt változott-e és mennyit
barátom felfogása a művészetről, a hagyományokról, az ősök
tiszteletéről... És mely sarkalatos pontokon találkozhatnak
gondolataink Csontváry általunk ismert világkép-szövetével?
Merthogy találkozni látszanak...
Vadászat van tehát. Csendben, délvidéki magyar
indiánként osonunk az egykori Honvéd Főparancsnokság romjaiból
kisarjadt labirintus-szerű termeken át. Csontváry mintaszerűnek
egyáltalán nem mondható művészi beidegződéseit szeretnénk
tetten érni/levadászni mindketten...
Fujkin István: Milennium
Amikor a makulátlan lelkūletű
patikus festésre adta a fejét, teljes odaadással tette a dolgát,
és jegyezte el magát a végzete múzsájával. És ahogyan az első
próbálkozásainál, erősödő hittel, lelkesedéssel, gyönyörrel
és erős rácsodálkozásokkal, hasonlóképpen festette meg később
óriás természetképeinek talányos/kódolt üzeneteit, vízióit
is. Csontváry, életművével feltétlen tiszteletet érdemel és
parancsol akkor is, ha egykor netalán félreismerték és kurta
ésszel tanulatlan autodidaktának mondták őt. Mert ha
teljesítményét a híres itáliai reneszánsz alkotásaival
hasonlítjuk össze: elámulunk. Beigazolódni látszik a jóslat. A
római, firenzei, milánói vagy velencei mesterek toronymagasan
vezető festőtudása és lenyűgöző bravúrjai ellenére ugyanis,
mi Csontváry mi(sz)tikus érzületeit előrébb valónak tartjuk.
Talán azért is, mert szívvel-lélekkel festett, ahogyan senki
más. Ezért a tévedhetetlen világhíres mesterekkel szemben,
Csontváry ünnepélyes időn kívülisége sokkalta izgalmasabbnak,
bensőségesebbnek, őszintébbnek és megnyerőbbnek tűnik. Bizony
mi is úgy gondoljuk, hogy a Baalbek-kel Csontváry nagyobbat
alkotott még a csodálatos Raffaellónál is…
Pap Gábor művészettörténész,
a Kondor Béla és Szalay Lajos művészetét is kitűnően
tolmácsoló Németh Lajos és az ugyancsak szakavatott Pertorini
Rezső után, a Csontváry-jelenség talán legavatottabb kutatója.
Valamiért azonban, a mostani, várbéli megnyitónál is kihagyták
őt a programból. Akárcsak a kádári rendszerben, ahol "megtűrt"
kategóriába sorolt "ámokfutó" művészettörténésznek
tekintették. Úgy tűnik, neki még mindig a régifajta rámenős
politikum árnyékában kell a második sorban maradnia. Valamiféle
idegenkedő mellőzöttséggel, akárcsak egykor Csontvárynak.
Pedig szép lett volna, ha őt is felkérik egy somás előadásra:
Csontváry Géniuszáról.
Tűzközelben
Pap Gábor ugyanis,
Csontváry-tanulmányfūzetében (A Napút festője) jócskán
meghaladja a hagyományos műelemzéseket. Merészségében túlmutat
a festő zseniális plain air-nak mondott több mint érdekes
felfokozott színhasználatán, és a Baalbeken leginkább
utolérhető, archaikus épūletelemeket szabadon átmozgató, a
valóságosat az álomszerűvel összemosó és kombináló
kompozíciós leleményességeken merengve sikerrel rekonstruálja a
Mester gondolkodását. Amely nyomán tagadhatatlanul egészen
modernné válik a titokzatos tájakat megörökítő és/vagy
újraálmodó energiadús, naiv/szimbolikus képi báj impresszív,
néha már pointilista ecsetelése... Pap Gábor nem utolsósorban a
természetet, a történelmet és a csillagmítosz-hagyományokat is
tanulmányozó gondolkodó és írogató, jegyzetelgető festőzseni
prófétai vénájára tapint rá. A Napút rejtélyeit felfed(ez)ő
garabonciás, és a drága olaj helyett a tönkrement gácsi
kelmefestő gyár olcsón felvásárolt anilinfesték-készletével
kísérletező tudós mágus, az ezoterikus és csillagász
szemléletű pacifista magyar festő titkos tudását próbálja
megfejteni.
Pap Gábor az általa spontán módon létrehozott lombosodó
művészetpártoló köröknek, immár vagy négy évtizede
országszerte tartja tisztogató/tisztánlátó előadásait.
Csontváryról, a magyarságtudatról és a Magyar Szent Koronáról
is, melynek ma is működőképes, élő szakralitásában, megtartó
erejében hisz. A magyarság megmaradását pedig a szövetség
újratanulásában, elfogadásában és feltétlen tiszteletében
látja.
Pap Gábor a hivatalos
álláspontokkal dacolva azonban, folyton magára haragítja a
Magyar Tudományos Akadémia történészeinek, régész/kutatóinak
és/vagy szakavatott műítészeinek derékhadát. Legfőképpen
azokét, akik egy-tudó módjára a Szent István-i Koronát már a
királyunk halála után létrehozott, tisztázatlan eredetű, latin
és görög részekből összeeszkábált középkori relikviának
tartják. De úgy tűnik, a Csontváry-jelenség kutatói egy
részének ellenszenvét is bírja... Akik közūl többen még
feltétlen naiv hívei a finnugor-magyar rokonság zavaros Budenz-i
elméletének. Amely viszont a monarchiabeli "lerendezések"
egyik nemzetsilányító koholmánya volt, és amit még a magukra
valamit is adó finnek is megmosolyognak...
Volt-e Csontvárynak védőangyala?
Kísért
bennūnket egy Kondor Béla-i idézet: Így jár minden próféta…
Ha mégiscsak létezik eleve
elrendeltség, akkor a tanulmányai befejezte után egyenesen
Csontváry életművének megmentésére tért haza egy Gerlóczy
Gedeon nevű ifjú építész Budapestre. Pont a Tanácsköztársaság
által okozott káoszba, amikor is a már-már bérkocsisok
prédájává lett festményeinek felvásárlásával örökségét
pénzzé téve egy az egyben felvásárolta, így az enyészettől
megmentette Csontváry életművét. Nemkūlönben a megtépázott
becsületét is. Mert a lángoló lelkű Csontváryt, miközben ( a
nemzetét is szolgáló) legnagyobb csatáit vívta, zavarodottnak,
tudathasadásos csodabogárnak vélték. Való(já)ban lenézték,
mellőzték, gúnyolták.
Habár a Mester valós végzete a
vörös veszély volt, hiszen a Tanácsköztársaság által
rekvirált patikájának tönkretételével, teljesen megélhetés
nélkül maradt. Ma már tudni véljūk, a legújabb
elemzések/kutatások is ezt támasztják alá, hogy Csontváry
Kosztka Tivadar, a világ legnagyobb Napú festője, valószínűleg
nem verőér-gyulladásban halt meg, mint ahogyan azt korábban
állították. Valójában: Énhen halt...
És bár 1907-ben még csodájára
jártak a Párizsi kiállításának, műveit Magyarországon csak
jócskán a halála után kezdték értékelni. A későbbiekben, az
életében téves megítélését helyre hozni akarva, már
szenzációs életmű-kiállításokat rendeztek a csodával határos
módon megmaradt festményeiből, és Budapesten kívül számos
európai nagyvárosban is sikerrel mutatták be a legfőbb műveit.
Tagadhatatlan tény, hogy ekkorra már a 20. század művészeti
útkeresései nyugtalan szétrajzásban voltak, akár csak Csontváry
cédrusfájának ágai. Ekkorra már véglegesen/végzetesen
kettévált a két kötegelt művészi törekvés: a múltba révedés
tarka, impresszionista/szimbolista világlátása és a magát
forradalminak valló, új és veszélyes utakra evező szociálisan
érzékeny avantgárd irányzat-egyveleg, amely kíméletlen
kritikát gyakorolt a századelő társadalmi megrekedtségére...
Így, efféleképp tanakodtunk Kék
Bagollyal, Csontváry cédrusának árnyékában hűsölve.
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2015. augusztus 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése