Ha a volt Jugoszlávia második világháború előtti és utáni
időszakának képzőművészeti életét vizsgálgatjuk, hamar rájövünk arra, hogy a
vajdasági magyar képzőművészet mintha kifelejtették volna belőle, a
történéseiből.
A korabeli művészeti lexikonokban, könyvekben művésznagyjaink
közūl alig szerepel valaki. Ez teljességgel érthetetlen: mintha szándékosan
állították volna félre a magyarokat.
Nem teljesen véletlenūl azonban, a hanyagoltság ellensúlyozására,
hiánypótlási szándékkal a nyolcvanas években az újvidéki Forum Könyvkiadó beindította a délvidéki képzőművészetet népszerűsítő könyvsorozatát. Ezekben a puhatáblás
fūzetszerű-könyvekben többek között Oláh Sándor, Bíró Miklós, Nikoljavevic
Milivoj, Sáfrány Imre, Hangya András, Faragó Endre, Ács József... műveivel
ismerkedhettūnk meg. Természetesen nem csupán népszerűsítő jelleggel, hiszen
hozzáértő művészettörténészek, képzőművészeti kritikusok vagy író-esztéták
elemzéseivel mutatták be munkásságukat. Bár a sorozat megszakadt, élmény volt
megismerkednūnk az addig közöltekkel, mert/ugyanis igen gyorsan ráébredtūnk
arra, hogy büszkék lehetünk nem csak a sajátosan sokféle és eredeti népi
kultúránkra, de képzőművészeinkre is. Akik törekvéseit és eredményeit nem
mindig értékeltük eléggé, pedig tisztelnünk lehet és kell is őket. Egyébként is
csak egyféleképp menthetjük meg felhalmozott értékeinket: ha követjūk,
gyűjtögetjük, tanulmányozzuk és hasznosítjuk azokat. Különben a hiábavaló,
elfeledett kacat-világba kerülnének. Mi pedig a feledésnek olyan zsákutcájába,
ahonnan talán már nincs kiút. Mert, az anyaországtól elszakadott régiókban a
háttérbe tolt művészek szinte ellehetetlenültek. Példamutató rebellis
küzdelmeikre érdemes odafigyelni, ez volt ugyanis a megmaradásu(n)k igazi
záloga: az értelmiségiek helytállása!
Pechánék
felfedezése
E kis könyvsorozatban, egyik kedvencem a Két Pechán című füzet volt, amely Duranci Béla művészettörténész és Bordás
Győző tollából való. Két festőművészről, azaz, egy apa -fiú párosról szólt: a
dunacsében született Pechán Józsefről (1875–1922) és a Verbászon született
Pechán Béláról (1906-1986). Akiknek rajztudása éppúgy lenyűgözött mint
iszapbírkózásuk a provincializmustól való félelemmel, de a modern felfogású
művészettel is. Amennyiben a kissé konzervatív magatartásukkal, azaz a
klasszikus, ízléses szimbolista felhangokkal is bíró visszafogott
neoimpresszionista ízléses színvilággal játszadoztak el.
Ám a délvidék-ízű témaválasztásuk is módfelett
érdekelt akkoriban: a fauvizmussal, a szecesszionizmussal és a Hollósy Simon
nevével (is) fémjelzett Nagybányai iskolával is "rokonságban" lévő
Pechán József többek között a napfényben tūndöklő poros falusi, kisvárosi
utcákkal, a piacozó kofákkal és a vásárokra járók paraszti miliőjének a
modorosságig elmenő narratív jeleneteivel erősített. Festményei azonban még a
délvidéki táj átható földillatával is bírtak.
A korábban Bécsben, Párizsban is állomásozó
festőművész hazatért, majd a provincializmus mámorából felocsúdva végūl
1910-ben Újverbászról Budapestre költözött...
A hangsúlyosan jó szövegű, reprodukciókkal
tűzdelt kiadvány 1982-ben jelent meg, és nemcsak bátorítólag hatott rám.
Ekkoriban indultam a pályán, és a hagyományos festészet tetszett, így Pechán
képeiből is sokat tanulhattam. De minden
tetszésem mellett tudomásul kellett vennem, hogy a fiatal művészek már olyan,
kortárs képzőművészeti ízlésvilágot igyekeztek követni, amely látszólag/részben
mellőzni tudja a régi festészeti hagyományokat... Az avant-garde
kísérletezésekkel még sokan eljátszadoztak, ám máris körvonalazódott szándékuk,
amely nélkūlözni kívánta a hagyományos ábrázolási módokat, és részben ugyan, a
technikus, mesterségbeli tudást is.
Sokkal inkább a kor divatjainak, az
időszerűségnek megfelelni és hódolni…
A kísérletezési igények frissūlő erejével
próbált az új nemzedék, neo- és transzavantgárd utakon eljutni a mindinkább
szubjektív szempontokat érvényesítésig, világlátásig…
Pechán József - Koradélután - Napsütés, 1908.
Az említett képzőművészeti kiadvány a
festőművész apa és fia következetes küzdelmeit és festői gyötrelmeit próbálta
megörökíteni. De nem csak azt: hiszen természetes spontaneitással a
mesterségbeli tudás továbbadási lehetőségeiről is szólt: ami kicsiben, a
hagyományos kultúrájú népek örökítési!öröklési szándékának az illusztrációja…
Műterem látogatás Kolozsvárott
A Pechán apa és fiú alkotópárosról, gyakran eszembe jut még
Szervátiusz Jenő (1903 – 1983) és fia, Tibor. Szervátiusz Jenő a hetvenes évek
Ceausescu-rendszerében vergődő Erdély talán legjobb szobrászművésze volt.
1973-ban a kolozsvári műtermükben egy Hevér János által megtervezett kis
temerini kūlönítmény látogatta meg őket. Akkoriban még nem volt divatja az
Erdély-járásnak. 1968-ban szüntették meg ugyanis az autonómiáját, és a román
államnak mintha félni valója lett volna. A környező országokból látogató turisták
általában az olcsó Fekete-tengeri üdülés felől érdeklődtek. De Magyarországról
hagyomány-anyagokat gyűjtögető néprajzosok, népzenekutatók, népzenészek és
fotóművészek barangolták be eldugott falvait.
Ekkoriban még a délvidéki magyarok is többnyire üdülni jártak át
Romániába, vagy esetleg a nagyon olcsó román bóvliáru miatt.
Erdély azonban még évtizedekig, mintha tiltott terület lett volna.
Ceausescu állama/álma gondoskodott arról, hogy az Erdélybe a felfedezés
örömével utazó külhoni magyarok, ne érezzék magukat túl otthonosan.
Hevér János mégis lelkesen és gyakran emlékezett vissza az első
Erdély-járásukra, és egy nagyszerű kolozsvári műtermi látogatásukra E
különítményhez tartozott még az újvidéki ifjabb Kek Zsigmond, és egy budapesti
barátjuk, Mattyasovszky Péter művészettörténész is kíváncsi volt Erdély
értelmiségére, jeles művészeire, íróira, valamint a temerini Gombár Imre is,
aki végig fényképezett hogy később “Erdély 73” címmel emlékezetes, élményszába
menő temerini fotókiállítást rendezzen.
Akkoriban már elkészült Szervátiuszék Tamási Áron által
megálmodott dacos sztélé-szerű sírköve, amely nem csak Erdély egyik legkiválóbb
író-gyermekének volt az emlékszobra. Mementóként, az erdélyi magyarság
megmaradásért folytatott küzdelmének volt a jelképe, amely miatt a későbbiekben
sokan zarándokoltak el szülőfalujába, Farkaslakára. Ami különösen tetszett a
délvidéki különítménynek, az Hevér János szerint Szervátiusz Tibor fiatalon
megfaragott igazi remekműve volt. Egy andezit-fényű Ady-fej, az érmindszenti
géniusz portrészobra, amelynek kinagyított fotója Később Hevér János temerini
szobájának falán lógott évtizedekig…
Temerinbe mégsem sikerūlt viszont vendégūl látni őket.
Szervátiuszékat ugyanis 1972 után már folyamatosan megfigyelte,
zaklatta, rendre ellehetetlenítette a román titkosszolgálat. A kolozsvári
műtermüket is szépen felszámolták.
Helyettūk jó két évvel később Temerinbe "delegációba",
cserelátogatásba látogattak el Bartis Ferenc, az akkoriban Marosvásárhelyen
“állomásoztatott” rebellis író és költő és Nagy András szobrászművész. A
kapcsolatteremtés így is megtörtént…
A román állambiztonsági rendszer akkoriban folyamatosan
széttelepítgette azokat a magyar értelmiségieket, akiket ténykedésük,
szervezkedésük és műveik miatt románellenesnek gondoltak. Zaklatásokkal,
inzultálásokkal és időről időre lakhelyük megváltoztatására kényszerítettek,
hogy gyökértelenné váljanak. Ez a módszer nagy mértékben vált gyakorlattá,
különösen a városokban élő értelmiségiek esetében, akik szervezkedni tudtak
volna. Általában olyan vad és kies vidékre telepítették őket, ahol gyérült volt
az értelmiségi réteg, ezért nehéz volt a kapcsolatteremtés és a meglévő
kapcsolatok megtartása is.
A művészi érzékenység és az önbecsülés megtartása végett,
Szervátiuszék ebből a zaklatottságból települtek át végül 1977-ben
Magyarországra.
Ekkorra az idősebb Szervátiusz csillaga már lemenőben volt, alig
öt évet élt még.
Az ifjabbik a konoksággal csiszolgatott kőkemény Ady-fej után, már
megálmodta ércszobrát. A Magyar állam pedig nem állta meg és megvásárolta a
Tüzes trónon (Dózsa) c. szobrát.
Megszállott üstökösként izzott fel...
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet. 2015. szeptember 7., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése