(Kilenc éve távozott közülünk)
Hevér János
(Kula, 1933. október 25. – Temerin, 2001. október 22.)
Hivatalnokként majd fordítóként dolgozott az újvidéki Magyar Szó hirdetőosztályán. Művészetszervezői tevékenysége az 1970-es évek elején, Temerinbe hazaköltözését követően vette kezdetét. Alapító tagja és első elnöke volt a temerini Irodalmi Körnek, amely később Művelődési Kör néven tevékenykedett. 1976 óta minden évben megszervezte a régió fiatal képzőművészeinek találkozóját (előbb TAM, majd TAKT néven). Kezdetben e találkozók szervezőtitkára, majd 1990-ben alapító tagja, és haláláig elnöke volt a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor néven jegyzett polgárok egyesületének, amely a túlabarai Hevér-tanyán egészen 2001-ig évi rendszerességel ifjúsági alkotótábort szervezett. Korai halálával mind a TAKT, mind pedig a helyi művelődési élet önfeláldozó és pótolhatatlan emberét veszítette el személyében.
(Részlet: A Temerini tájház -TAKT internetes forrásból)
A TAKT valódi megalapítója Hevér János volt. Barátai, jó ismerősei Batyának, Jani bátyónak, Hevér apónak, de néha Tábornoknak is becézték. Bár emberi hibái miatt őt sem lehetett idealizálni, mégis úgy kell fogalmaznunk, hogy egy személyben volt a mozgalom alapítója, szervezője, házigazdája, lelke, atyja, és civil aktivistája. Nem igazán értett a képzőművészethez, de hihetetlen ráérző képességgel tudta megkülönböztetni az értékeset az értéktelentől. Nem utolsó sorban képes volt arra, hogy minden szellemi energiáját, szervezői hajlamát és tehetségét az általa megálmodott és irányított mozgalom szolgálatának szentelje.
De ki is volt Hevér János valójában? Egy rapszodikus, sok tekinteten autoriter személyiség, a 70-es évektől kezdve közéleti munkás, aki ötleteivel és szervezői tevékenységével nagy vihart tudott kavarni mind a temerini, mind a vajdasági közélet langymeleg közegében. Magáról nem árult el sokat, inkább hangulatairól beszélt… Talán célszerű lesz megtudunk valamennyit édesapja életéről, gondolkodásmódjáról: rajta keresztül fedezhetjük fel azt a világlátást, amely Hevér János küzdelmeit és „világmegváltó” szándékát vezérelhette.
Édesapja Hevér Sándor tanult és felvilágosult, jómódú parasztember volt, ám iskoláit magánszorgalomból, inkább téli mezőgazdasági tanfolyamokon fejezte be, mintsem hogy gyerekfővel örökölt földjeit, taníttatására mostohaapja feláldozza. Ő magát öregkorában szerénységből paraszt-méhésznek mondta, (egy ideig a temerini méhészek szorgalmas elnökeként is ismerték), de annál több volt, értelmi képességei átlagon felüliek voltak. Választott foglalkozása mellett sem élt elzártan a világtól: sokat fényképezett, szakkönyveket vásárolt, folyóiratokat járatott. A Hevér-tanyát, amely a TAKT-nak, illetve a Túlabarai Tábornak végül otthont adott, családalapításakor földjein saját kezűleg építette.
El kell még mondanunk róla, hogy amikor a háború után megalakított mezőgazdasági szövetkezet élére rátermettsége folytán megválasztották, akkor sem lett párttag. Becsületessége miatt került le posztjáról a későbbiekben. „Soha se tudtam valamit áron fölül adni, vagy más embertársam munkáját kihasználni. Ilyen áron nem akartam meggazdagodni. Az ilyen munkához gyomor kell, nekem a spekulációhoz sohase volt gyomrom”.
A dolgokhoz való hozzáállását és világszemléletét örökölte fia Hevér János is, akinek meglehetősen érzékeny, sérülékeny lelkületét sokan ismerték, barátságos modorát, önzetlen és segítőkész természetét sokan megtapasztalták, mégis kevesen hálálták meg.
Hevér János ugyancsak magánszorgalomból tanult és vált értelmiségivé. Szervezői szenvedélyét valószínűleg már menet közben szerezte a hetvenes évek legelején. Jó példaképei voltak: Ady Endre, Kós Károly az országépítő, Szervátiusz Jenő a székelység szobrász-lelke, kinek csak kevesek számára nyitott műtermében Hevér szívesen látott vendég volt, bármikor megfordult Erdélyben. Ilyen hevéri küldetéstudatból fakadó portyára 1973-ban került sor először, a temerini Gombár Imrével, az újvidéki ifj. Keck Zsigmonddal és a budapesti Mattyasovszky Péterrel négyesben. (Ne feledjük, a magyarok számára ekkor Erdély még többé-kevésbé tiltott terület volt!). Élménydús fölfedezőútjukról később Gombár Erdély ’73 című nagysikerű fényképkiállításával számoltak be a temerinieknek. Hamarosan Hevér ismét hosszabb körutat tett Erdélyben, ezúttal Péter Sándorral (Pedró), Móricz Károllyal (Boy) és Gyuráki Gáspárral (Zsiga). Ekkor ismerkedtek meg Páskándi Gézával, Sütő Andrással, Szabó T. Attilával, Katona Szabó Istvánnal, Bartis Ferenccel, Nagy József szobrásszal... (Utóbbi két művész hamarosan viszonozta a látogatást Temerinben.)
Hevér „szabadegyetemének” tanárai Keck Zsigmond (Kossa János), a fiatalon elhunyt Tóth Ferenc költő és Ács József voltak, mindannyian nagy tudású, erkölcsös értelmiségiek, akik őt személyes barátságukkal kitüntették. De maga is kivételes egyéniség volt. Az újvidéki Magyar Szó napilap reklámszervező osztályának munkatársa, szabad idejében -- és azon túl is -- szenvedélyes művelődésszervező. A temerini és általában a vajdasági provincializmus nyomott hangulatát és az ifjú értelmiségiek magára hagyatottságát hamar észrevette, és gyors helyzetfelmérő képességével ellenállt az igencsak egysíkúvá vált, vaskalapos jugoszláv szocialista iránytartásnak. Egy szabadabban áramló szellemi légkör kialakításán fáradozott évekig.
A Vajdaságban a hetvenes évek első felében elvileg szabadon alkothatott mindenki, amennyiben a titói szocializmust nem illette kritikával. Voltak azonban értelmiségiek, művészek, akik a kordában tartott, hatalommal flörtölő művelődési lét uniformizáltságától megcsömörlötten, a tényleges gondolati és szellemi szabadságot hiányolták. Ők a nyugati művészeti törekvésekhez igazodva fokozatosan elkülönültek, és elütöttek a nagy többségben lévő, a hivatalok által támogatott „lojális” alkotóktól. A „kevesek” a beskatulyázottságtól menekültek és néha csalódottságuknak is hangot adtak. Éles társadalombírálatukkal az esetek többségében csak az alkotói szabadság kereteit feszegették, ellenben a rebellisek szerepkörének felvállalásáért a jugoszláv „fekete hullám” fekete bárányai lettek.
Hevér János is leginkább ezzel a hivatalos cinizmusból lekicsinyellt, de kreatív gondolkodású, örökösen vajúdó, haladó szellemiséggel próbált azonosulni. „Petőfi farkasaival”. Az általánosan elfogadtatott, hivatalos álláspontokkal ő is leginkább perben állt, és az elvárttól eltérően gondolkodott, szervezőmunkája kezdetén, éppúgy, mint a legvégén is.
Az egykarú mérleg rosszul mér. Hevér meggyőződése tehát az volt, hogy nem csak a közösségi kultúra uniformizált vonulatát kell támogatni, de lehetőséget kell adni a tevékeny fiatalok merész, kreatív próbálkozásainak is. Az erősen öntudatos, sok esetben alaptalan fontosságtudatú szocialista irányítás nehezen értette meg, hogy a számára visszatetsző törekvések a tespedő közösség számára valójában hasznosak: teljesebbé teszik ugyanis a főként a népművelési feladatoknak és az egyoldalú elvárásoknak megfelelő, középszerűségében vegetáló olcsóbb művelődési életet.
Hevér -- Gandhitól származó kedvenc idézetéhez hűen -- szervezőként soha egyetlen, a TAKT mozgalmához jó szándékkal csatlakozni kívánó - kezdő vagy haladó, autodidakta, amatőr vagy profi -alkotót, nem utasított el. Ahogyan Ács Jóska bácsi mondta volt egyszer: Ikarosz is amatőr volt…
Párját ritkító minőségi eredményeket ért el: néhány év leforgása alatt a TAKT lett Vajdaságban a legtömegesebb és a legnépszerűbb, fiatal alkotókat megmozgató, szellemi - vizuális művészeti rendezvény. Tegyük hozzá, visszatérő résztvevőinek csak a kisebbik részéből lett képzőművész. A feltörekvőben lévők többségéből másfajta csodabogár lett: irodalmár, zenész, színész, filozófus, néprajzos, műépítész, újságíró, fényképész, tanár…
Amit egyesek a TAKT-mozgalom nagy hibájának tartottak (a tömegesség, a mennyiségi és minőségi sokféleség!), valójában egyik legnagyobb erénye volt! Nem a kiválasztottak tábora akart lenni, hanem az egészséges sokféleség tömegéből kiváló fiatal alkotók művésztelepe. Sokak szembeszegülése ellenére is azt kell mondanunk, hogy a TAKT-mozgalom kezdettől fogva a gyors fejlődési lehetőség lehető legjobbja volt. Igazolja állításunkat a több-kevesebb sikerrel összeállított, nagyjából pontos kiállítói/résztvevői névsor, amelyből előtűnnek a mára már közismert alkotók és értelmiségiek nevei.
Sikeres működésének bizonyítéka a mintegy negyed évszázadot megélt alkotótábor, és számos tehetséges résztvevője. Látnunk kell azonban a TAKT-mozgalom előzményeit is, így a második világháború után létrejött vajdasági művésztelepek létrejöttét.
Péter László
(Megjelent: Vajdaság Ma, Kultúra rovat, 2010. október 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése