Egy megrázó erejű történelmi kálvária fényképei
Az idén Magyarországon egy párját ritkító megemlékezéssorozat vette kezdetét: hetven éve „tértek haza” a bukovinai székelyek Magyarországra.
A második bécsi döntés, Észak-Erdély visszanyerése végképp kiváltotta őket „őshazájukból”, és elindította egy rögös úton, melynek akkor még csak a legelső stádiumát látták. Erdély területére nem telepíthették őket, mert a szerződés ezt megtiltotta. De mindenképpen át kellett jutniuk Magyarország területére, hogy megmenekülhessenek az őrült háborús és etnikai pusztítások elől.
A lehetséges megoldás a frissen visszaszerzett Bácskába való áttelepedés volt, amely 1941-ben vette kezdetét, és amely – bő három esztendő reményteli újrakezdés után – mégis az 1944-es meneküléssel folytatódott. A bukovinai székelyek véres vesszőfutása csak 1945-ben ért véget, amikor a Völgységben, Baranyában és Bács megye falvaiban leltek új hazára. Fájdalom, hogy a kezdetben reményt termő sorsuk rövidke fejezete ekkoriban fonódott össze a délvidéki magyarság tragikus sorsával…
A második bécsi döntés, Észak-Erdély visszanyerése végképp kiváltotta őket „őshazájukból”, és elindította egy rögös úton, melynek akkor még csak a legelső stádiumát látták. Erdély területére nem telepíthették őket, mert a szerződés ezt megtiltotta. De mindenképpen át kellett jutniuk Magyarország területére, hogy megmenekülhessenek az őrült háborús és etnikai pusztítások elől.
A lehetséges megoldás a frissen visszaszerzett Bácskába való áttelepedés volt, amely 1941-ben vette kezdetét, és amely – bő három esztendő reményteli újrakezdés után – mégis az 1944-es meneküléssel folytatódott. A bukovinai székelyek véres vesszőfutása csak 1945-ben ért véget, amikor a Völgységben, Baranyában és Bács megye falvaiban leltek új hazára. Fájdalom, hogy a kezdetben reményt termő sorsuk rövidke fejezete ekkoriban fonódott össze a délvidéki magyarság tragikus sorsával…
Bukovinai telepes székelyek felvonulása Bácskossuthfalván
Kóka Rozália szervezésében most a Magyarok Világszövetségének Semmelweis utcai székházában, a Bartók Teremben nyílott meg a Bukovina szép határa címet viselő fantasztikus fényképkiállítás, amelyhez fogható megrázó dokumentumfotó-sorozatot én még nem láttam.
Nevezhetjük-e ezt a felindultság szülte fényképsorozatot esetleg szociofotó-sorozatnak? A társadalmi kiszolgáltatottság, a peremlét, az anyagi elesettség fényképi dokumentumának? Mert szinte egyedülálló magyar jelenség, hogy a harmincas években a baloldali szociofotó mellett megjelenik a népi szociográfiákhoz kötődő, paraszti sorsproblémákat megjelenítő fényképezés is.
Ez a besorolás most talán a legkevésbé fontos. A fényképsorozat teljességgel hiteles, őszinte és kendőzetlen, manipulációmentes: akár csak Sára Sándor 1986-ban elkészült, bukovinai sorsokat megelevenítő dokumentumfilm-sorozata, a Sír az út előttem.
A kinagyított fényképek láttán most földbe gyökerezik a lábunk. A kiállítás képein a Bukovinától való elbúcsúzás megrázó pillanatai. Mintha kálváriák tobzódó stációképeit látnánk. A fényképbe zárt fájdalmakat. És a pillanat örökkévalóságát.
A mélypont ünnepélye ez?
Megilletődve, nagyon lassan vonulunk végig a kiállítás képei előtt. A történelemkönyvekből bemagolt események helyett most a színigaz múlt jelenik meg előttünk, melyet alázattal és néma áhítattal illik szemlélnünk.
Bognóczky Géza, Andrásfalva egykori református lelkésze lélekjelenlétének köszönhetően megörökítette a búcsúzás tragikus pillanatait. Láthatjuk a kb. ötszáz főnyi közösségének a készülődését, a faluból való, gyászmenethez hasonlítható elindulását, majd a vég nélkülinek tűnő szekerezéseket vagy a két hétig tartó vonatozás állomásait, és végül a bácskai letelepedést is. Ez a fényképsorozat lett számomra a telepesekről készült leghitelesebb gyűjtemény (dr.Kaiser József, Juhos Nándor, dr.Sebestén Ferenc és Horváth József operatőr fényképeivel kiegészítve).
A dermedt csendbe burkolódzó, az addigi életüket ünnepélyesen gyászoló és legszebb gúnyájukat magukra öltő családok, a falunyi rokoni emberáradat egyszerre éli át a rájuk szabott sorscsapás legnehezebb pillanatait. A hiteles emlékképekről megriadt fegyelemmel ránk tekintő, mégis a reménybe kapaszkodni vágyó, múltjukba révedő, minden idegszálukat megfeszítő, kiutat kereső, merev, mosolytalanná dermedt arcok, tompán sugárzó lelkek mégis a jövőbe vetett hitről, félő reményről mesélnek. És a roppant emberi kitartásról üzennek nekünk.
Az indulás előtti, pattanásig feszülő csendben…
Mint valami hatalmas performanszban vagy groteszk színpadias játékban, a falvak lakosságának szíve egyként dobog, zakatol. Az elvándorlók megtörten, az indulás pillanatától megrettenve befelé zokogva, a vesztőhelyre váró emberek levegőtlen, kapkodó nyugtalanságával filmperdülésben élik újra múltjukat. És lassacskán megadják magukat a sorsnak. Szikár, délceg férfiemberek, küzdeni tudó erős családapák küszködnek könnyeikkel, miközben szekérre rakják ládákba zárt életüket. Saját keserű sorsukat vetkőztetik le, fordítják és fosztják ki, szekereire rakják veszendőbe szánt, széteső örökségüket, a még átmenthető múltjukat, a megmaradt hitüket, még ekkor is csökönyösen pislákoló reményüket… Asszonyok szelíd jajszava hatja át a kertvégeket, amint megölelik kedves gyümölcsfáikat. Gyermekek kapaszkodnak tétován egymásba, kutyát, macskát szorongatva, hátrahagyandó kedvenc háziállataikat tétován ölelgetve. Mert a búcsúzás fájdalma nem csak a felnőtteké: nekik is szól, őket, az életben tapasztalatlanokat, bűnteleneket is érinti, és megilleti.
És a falu csendje, jaj, kisvártatva eléri a templomi harang kondulását. És ekkor ezer szív sikolt fel a lelkek mélyéről jövő fájdalomszavával. Lassacskán megindulnak a szekerek kifelé a faluból, most utoljára, örökre. És a feldúlt lelkekben megül a rettenet: befelé zokognak a hazájukat elhagyók.
Bukovina, édes hazám,
Bárcsak határod láthatnám!
Látom füstöd, de csak alig,
Hogy az égen setétedik.
…
Látom füstjét, de csak alig,
hogy az égen setétedik,
s Látom füstjét, de csak alig,
Hogy az égen feketedik.
És senki nem mer hátratekinteni. Holott bibliai a feltételezés, mégis mennyire igaz. Nem néz hátra senki emberfia, mert háta megett a világ összeomlásának roppant látványát feltételezi, és mert attól tart, hogy a látványt nem élné túl.
Mert aki a hazáját elhagyja, kétszer hal meg?
Ezek a lelkész lélekjelenlétét, a pillanat megismételhetetlenségét felismerő, megörökítő igyekezetét dicsérő pillanatok mentették át a múltat a pislákoló jövőbe, a jövőbe vetett hitbe, amely Bukovina keskeny pallóján épphogy csak átfért még. De mégis átfért. A némán, fegyelmezett, zárt fájdalomba ágyazott arcok, a tönkrement múltú és mégis reménykedő családok elkeseredett küzdelme az emberré maradás reményével: ez mentette át őket a mának. Túl kellett élniük az elszakadást. Hogy gyökerük ne szakadjon.
A földönfutóvá vált bukovinai székelyek fegyelmezett, hosszú szekérsoraikkal a magyar hadsereg kíséretével szelték át Erdély földjét. A szekérsor 1941. június 3-án megérkezett a kasnai határállomásra. Innen pedig már tényleg nem volt visszaút. A bukovinai székelyek átlépték Magyarország határát. Bukovina kapui pedig mindörökre bezárultak előttük. Az édenkertet elveszítették. Az őshaza köddé vált a számukra, és már csupán az emlékeikben és az álmaikban élhetett tovább. A székelyek kezüket a fejükre kulcsolva, rettegve és bizakodva szembenéztek a jövőjükkel…
Édesanyám édes teje,
Be keserű más kenyere!
S keserű jes savanyu jes,
Még amellett panaszos es.
Napok múltán már Bácska zsíros földjén poroszkáltak.
Majd a dobrovoljácoknak, a trianoni honfoglalás betelepített szlávjainak az elhagyott házaiba költöztették székelyeinket. Mások életébe és egy más világba, ahol kénytelenek voltak megfoganni, mert élni és túlélni kellett. Az első ünnepélyes felvonulások, a szabadtéri istentiszteletek, az ott élő magyar közösségek fogadása, a befogadás furcsa és szokatlan bátorítása… A földosztások, a bácskai gazdák igyekezete, hogy a székelyeknek átadják a zsíros bácskai talaj művelésének másfajta rafinériáját. Az első szántások, vetések, és igen, végül az új remény jegyében, az első bő aratások öröme.
Majd az újabb menekülés megvalósuló réme. Újra Magyarország felé…
Ma a bukovinai székelyek világszerte megemlékeznek kivonulásukról, és egyben ünneplik a végső hazatalálásukat. Hogy a sors kegyeltjei-e, vagy az isteni gondviselés által maradtak meg, csak a sejtések örömével tudjuk eldönteni. A hagyományaik erejével megküzdtek az enyészet és a szétszóródás rémével. És íme, itt vannak, megmaradtak.
Ők Isten ruházatának korcáról nem hullottak le.
(A dokumentumfotó-kiállítás a Magyarok Házában, Budapesten 2011. január 21-én nyílt meg.)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2011. március 7. hétfő
Nevezhetjük-e ezt a felindultság szülte fényképsorozatot esetleg szociofotó-sorozatnak? A társadalmi kiszolgáltatottság, a peremlét, az anyagi elesettség fényképi dokumentumának? Mert szinte egyedülálló magyar jelenség, hogy a harmincas években a baloldali szociofotó mellett megjelenik a népi szociográfiákhoz kötődő, paraszti sorsproblémákat megjelenítő fényképezés is.
Ez a besorolás most talán a legkevésbé fontos. A fényképsorozat teljességgel hiteles, őszinte és kendőzetlen, manipulációmentes: akár csak Sára Sándor 1986-ban elkészült, bukovinai sorsokat megelevenítő dokumentumfilm-sorozata, a Sír az út előttem.
A kinagyított fényképek láttán most földbe gyökerezik a lábunk. A kiállítás képein a Bukovinától való elbúcsúzás megrázó pillanatai. Mintha kálváriák tobzódó stációképeit látnánk. A fényképbe zárt fájdalmakat. És a pillanat örökkévalóságát.
Ömböli József és családja, Andrásfalva, 1941. január 27.
Megilletődve, nagyon lassan vonulunk végig a kiállítás képei előtt. A történelemkönyvekből bemagolt események helyett most a színigaz múlt jelenik meg előttünk, melyet alázattal és néma áhítattal illik szemlélnünk.
Bognóczky Géza, Andrásfalva egykori református lelkésze lélekjelenlétének köszönhetően megörökítette a búcsúzás tragikus pillanatait. Láthatjuk a kb. ötszáz főnyi közösségének a készülődését, a faluból való, gyászmenethez hasonlítható elindulását, majd a vég nélkülinek tűnő szekerezéseket vagy a két hétig tartó vonatozás állomásait, és végül a bácskai letelepedést is. Ez a fényképsorozat lett számomra a telepesekről készült leghitelesebb gyűjtemény (dr.Kaiser József, Juhos Nándor, dr.Sebestén Ferenc és Horváth József operatőr fényképeivel kiegészítve).
A dermedt csendbe burkolódzó, az addigi életüket ünnepélyesen gyászoló és legszebb gúnyájukat magukra öltő családok, a falunyi rokoni emberáradat egyszerre éli át a rájuk szabott sorscsapás legnehezebb pillanatait. A hiteles emlékképekről megriadt fegyelemmel ránk tekintő, mégis a reménybe kapaszkodni vágyó, múltjukba révedő, minden idegszálukat megfeszítő, kiutat kereső, merev, mosolytalanná dermedt arcok, tompán sugárzó lelkek mégis a jövőbe vetett hitről, félő reményről mesélnek. És a roppant emberi kitartásról üzennek nekünk.
Az indulás előtti, pattanásig feszülő csendben…
Mint valami hatalmas performanszban vagy groteszk színpadias játékban, a falvak lakosságának szíve egyként dobog, zakatol. Az elvándorlók megtörten, az indulás pillanatától megrettenve befelé zokogva, a vesztőhelyre váró emberek levegőtlen, kapkodó nyugtalanságával filmperdülésben élik újra múltjukat. És lassacskán megadják magukat a sorsnak. Szikár, délceg férfiemberek, küzdeni tudó erős családapák küszködnek könnyeikkel, miközben szekérre rakják ládákba zárt életüket. Saját keserű sorsukat vetkőztetik le, fordítják és fosztják ki, szekereire rakják veszendőbe szánt, széteső örökségüket, a még átmenthető múltjukat, a megmaradt hitüket, még ekkor is csökönyösen pislákoló reményüket… Asszonyok szelíd jajszava hatja át a kertvégeket, amint megölelik kedves gyümölcsfáikat. Gyermekek kapaszkodnak tétován egymásba, kutyát, macskát szorongatva, hátrahagyandó kedvenc háziállataikat tétován ölelgetve. Mert a búcsúzás fájdalma nem csak a felnőtteké: nekik is szól, őket, az életben tapasztalatlanokat, bűnteleneket is érinti, és megilleti.
És a falu csendje, jaj, kisvártatva eléri a templomi harang kondulását. És ekkor ezer szív sikolt fel a lelkek mélyéről jövő fájdalomszavával. Lassacskán megindulnak a szekerek kifelé a faluból, most utoljára, örökre. És a feldúlt lelkekben megül a rettenet: befelé zokognak a hazájukat elhagyók.
Bukovina, édes hazám,
Bárcsak határod láthatnám!
Látom füstöd, de csak alig,
Hogy az égen setétedik.
…
Látom füstjét, de csak alig,
hogy az égen setétedik,
s Látom füstjét, de csak alig,
Hogy az égen feketedik.
És senki nem mer hátratekinteni. Holott bibliai a feltételezés, mégis mennyire igaz. Nem néz hátra senki emberfia, mert háta megett a világ összeomlásának roppant látványát feltételezi, és mert attól tart, hogy a látványt nem élné túl.
Mert aki a hazáját elhagyja, kétszer hal meg?
Ezek a lelkész lélekjelenlétét, a pillanat megismételhetetlenségét felismerő, megörökítő igyekezetét dicsérő pillanatok mentették át a múltat a pislákoló jövőbe, a jövőbe vetett hitbe, amely Bukovina keskeny pallóján épphogy csak átfért még. De mégis átfért. A némán, fegyelmezett, zárt fájdalomba ágyazott arcok, a tönkrement múltú és mégis reménykedő családok elkeseredett küzdelme az emberré maradás reményével: ez mentette át őket a mának. Túl kellett élniük az elszakadást. Hogy gyökerük ne szakadjon.
A földönfutóvá vált bukovinai székelyek fegyelmezett, hosszú szekérsoraikkal a magyar hadsereg kíséretével szelték át Erdély földjét. A szekérsor 1941. június 3-án megérkezett a kasnai határállomásra. Innen pedig már tényleg nem volt visszaút. A bukovinai székelyek átlépték Magyarország határát. Bukovina kapui pedig mindörökre bezárultak előttük. Az édenkertet elveszítették. Az őshaza köddé vált a számukra, és már csupán az emlékeikben és az álmaikban élhetett tovább. A székelyek kezüket a fejükre kulcsolva, rettegve és bizakodva szembenéztek a jövőjükkel…
Édesanyám édes teje,
Be keserű más kenyere!
S keserű jes savanyu jes,
Még amellett panaszos es.
Napok múltán már Bácska zsíros földjén poroszkáltak.
Majd a dobrovoljácoknak, a trianoni honfoglalás betelepített szlávjainak az elhagyott házaiba költöztették székelyeinket. Mások életébe és egy más világba, ahol kénytelenek voltak megfoganni, mert élni és túlélni kellett. Az első ünnepélyes felvonulások, a szabadtéri istentiszteletek, az ott élő magyar közösségek fogadása, a befogadás furcsa és szokatlan bátorítása… A földosztások, a bácskai gazdák igyekezete, hogy a székelyeknek átadják a zsíros bácskai talaj művelésének másfajta rafinériáját. Az első szántások, vetések, és igen, végül az új remény jegyében, az első bő aratások öröme.
Majd az újabb menekülés megvalósuló réme. Újra Magyarország felé…
Ma a bukovinai székelyek világszerte megemlékeznek kivonulásukról, és egyben ünneplik a végső hazatalálásukat. Hogy a sors kegyeltjei-e, vagy az isteni gondviselés által maradtak meg, csak a sejtések örömével tudjuk eldönteni. A hagyományaik erejével megküzdtek az enyészet és a szétszóródás rémével. És íme, itt vannak, megmaradtak.
Ők Isten ruházatának korcáról nem hullottak le.
(A dokumentumfotó-kiállítás a Magyarok Házában, Budapesten 2011. január 21-én nyílt meg.)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2011. március 7. hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése