Tollrajz – Csernus László és a raku kerámia
2010 októberében az Alkotóház udvarában rendezték meg az első zentai nemzetközi rakukerámia-alkotótelepet. A raku kerámiának régente a Kárpát-medencében honos fazekassághoz egyáltalán nem volt köze, az utóbbi évtizedekben azonban elterjedt Európában és vidékünkön is. Ezért annyit máris illik tudnunk róla, hogy egy kb. négyszáz éves japán eredetű redukciós égetési technika, amelyhez samottagyagot használnak, és a teaszertartáshoz kötődött, mert elsősorban teáscsészéket készítettek vele. A raku kerámiához kiégetett munkákat fém-oxidokkal, mázakkal vonják be, és külön erre a célra készült rakukemencében hevítik. Még izzó állapotban kerülnek fűrészporba vagy más anyagba, amely a kihűlési folyamat során elvonja az oxigént, és ezáltal különleges, meglepetésszerű színeket és effektusokat eredményez.
(Péter László rajza Csernus Lászlóról)
Zentán három délvidéki képzőművészünk, Ózsvár Péter, Mezei Erzsébet és Csernus László is részt vett e munkában.Csernus Lacival egykor a temerini TAKT-on alkotói szövetségben voltunk, jól tudom, hogy azóta is izmosodó munkásságát inkább hosszas elemzésekben illene bemutatni.
Most azonban csak egy rövidke írással tudom előcsalni magamból az egykor oly friss felfedezés örömét, amikor a nyolcvanas évek végén, a temerini Tula-barai táborban megismerkedtem vele. A hagyományok újszerű kezelése jellemezte talányos agyagmunkáit akkoriban, és most is. Mert állandó újítások, finom elmozdulások, apró változások jellemzik alkotói opusát.
Ahogy Geszler Mária, korunk egyik legjobb, világszerte elismert magyarországi keramikusművésze megfogalmazta róla: a kishegyesi születésű keramikusművészünket nem is kell már bemutatni. A ma Kecskeméten alkotó művészt, a Kecskeméti Képzőművészeti Egyesület és a Műhely Művészeti Egyesület tagját ugyanis Magyarországon és a Délvidéken mindenki ismeri…
Az embernek az a nagyszerű felfedezői képessége és alkotói késztetése, amely segítségével fokozatosan becserkészte magának a tér és az idő eszményített fogalmát, a művészeteken keresztül érhető el. A kerámia bűvkörében az anyag misztikuma különösen erős hatással bír. Az ősanyag misztikuma mindig is lázban tartotta az emberi képzeletet: hogy miként lesz – jelképileg megfogalmazva – az élettelenből élő?
Ahogy Geszler Mária, korunk egyik legjobb, világszerte elismert magyarországi keramikusművésze megfogalmazta róla: a kishegyesi születésű keramikusművészünket nem is kell már bemutatni. A ma Kecskeméten alkotó művészt, a Kecskeméti Képzőművészeti Egyesület és a Műhely Művészeti Egyesület tagját ugyanis Magyarországon és a Délvidéken mindenki ismeri…
Az embernek az a nagyszerű felfedezői képessége és alkotói késztetése, amely segítségével fokozatosan becserkészte magának a tér és az idő eszményített fogalmát, a művészeteken keresztül érhető el. A kerámia bűvkörében az anyag misztikuma különösen erős hatással bír. Az ősanyag misztikuma mindig is lázban tartotta az emberi képzeletet: hogy miként lesz – jelképileg megfogalmazva – az élettelenből élő?
(Khárón - Révész Róbert fotója)
Az alkotás izgalma az ősidők óta folyamatosan lázban tartja a gondolkodó embert. Az élettelen agyagból keltett, életet, elevenséget, idéző formákat és figurákat, az alkotás képességét az ókortól kezdve Istentől valónak nevezték, ám valószínűleg a gondolkodni képes ősember is ösztönszerűen az isteni misztérium és a hit megfogalmazhatatlan mozgásterének talaján kereste az alkotás és kifejezés rejtélyes megnyilvánulásainak lehetséges magyarázatát.
Ezért titkon, szép csendben sorra „lekoppintotta” az isteni képességeket…
Ezért titkon, szép csendben sorra „lekoppintotta” az isteni képességeket…
(Subás öregecske)
AZ AGYAGGYÚRÁS
Az alkotás módjának egyike, a lehetséges legelső technikája: az agyaggyúrás.
Az agyaggyúrás eredményezte az élelem tárolására kitalált edényforma sokféle változatát.
Az edényeket vagy hurkaszerűen, körkörös csavarással, vagy pedig korongolással építették fel mindenkor, sajátosságuk pedig a szimmetrikusság, amely az élő világ született alakzatainak sokféleségét jelöli.
A szimmetriát azóta is alkotnunk kell. A részek közötti arányos megfelelést, azt a strukturális, tükörbe forduló szerkezetet, amely a világűr végtelenségének felfoghatatlanságát ellensúlyozandó a megfordítottsága által képes lezárni e kettősséget. Ahol a tér önmagába fordul, ezáltal körülhatárolhatóvá és fizikailag kiismerhetővé válik, az idő pedig a múlt és a jövő relációján oda-vissza csapódik, a jelenkor bizonyosságát magába rejtve. Hovatovább, e rafinált elvű fiktív betájolás biztonságérzete uralkodik a szimmetriában, amely a természetes organikus életformákat építi a biológiai környezetünkben, és amely lezártságot és harmóniát tud kölcsönözni a formáknak. Így a kerámiának is. Érdekes módon a világunkban az élő (organikus) jelenségeket formázza, míg az élettelen formák az aszimmetrikus, széteső vizuális képleteket jelzik…
Egy alkotó keramikus mindezzel tisztában van. Az anyag (agyag) szentségét ennek tudatában tiszteli, használja és szereti…
Az alkotás módjának egyike, a lehetséges legelső technikája: az agyaggyúrás.
Az agyaggyúrás eredményezte az élelem tárolására kitalált edényforma sokféle változatát.
Az edényeket vagy hurkaszerűen, körkörös csavarással, vagy pedig korongolással építették fel mindenkor, sajátosságuk pedig a szimmetrikusság, amely az élő világ született alakzatainak sokféleségét jelöli.
A szimmetriát azóta is alkotnunk kell. A részek közötti arányos megfelelést, azt a strukturális, tükörbe forduló szerkezetet, amely a világűr végtelenségének felfoghatatlanságát ellensúlyozandó a megfordítottsága által képes lezárni e kettősséget. Ahol a tér önmagába fordul, ezáltal körülhatárolhatóvá és fizikailag kiismerhetővé válik, az idő pedig a múlt és a jövő relációján oda-vissza csapódik, a jelenkor bizonyosságát magába rejtve. Hovatovább, e rafinált elvű fiktív betájolás biztonságérzete uralkodik a szimmetriában, amely a természetes organikus életformákat építi a biológiai környezetünkben, és amely lezártságot és harmóniát tud kölcsönözni a formáknak. Így a kerámiának is. Érdekes módon a világunkban az élő (organikus) jelenségeket formázza, míg az élettelen formák az aszimmetrikus, széteső vizuális képleteket jelzik…
Egy alkotó keramikus mindezzel tisztában van. Az anyag (agyag) szentségét ennek tudatában tiszteli, használja és szereti…
(Élet a burokban - Révész Róbert fotója)
A KETTŐSSÉG ÖTVÖZETE
Kishegyesi keramikusunk a TAKT-on évekig dolgozott, ám mindig csendes, szűkszavú és visszafogott volt. Szerénysége azonban sohasem állt összhangban azzal a szakmai tudással, amelyet birtokolt. Viszont értő figyelmességének köszönhetően a kerámiával foglalatoskodó kortársai és a nála fiatalabb korú alkotók is becsülték, akikkel szívesen kiállított nemcsak a temerini TAKT nagy seregszemléin, hanem például Zentán, Topolyán vagy Kishegyesen is. Matuska Ferenc keramikusművésszel évekig a nyári képzőművészeti tábor vezető keramikusai voltak.
Csernus László anyagtechnológiai ismereteit fokozatosan, ám igen fiatalon szerezte meg, délvidéki és magyarországi kerámiaműhelyeket és művésztelepeket is járva. Ma Kecskeméten anyagtechnológusként dolgozik az Interkerám Kerámia Alapanyaggyártó és Kereskedelmi Kft.-nél.
Mindig alázattal nézett az agyagra, melyből megálmodta zárt tömbszerű kerámiafiguráit. Elsősorban a letisztult, sallangmentes figurativitás jellemezte, mint általában az iparművészek célratörő gondolkodását. A keramikusok körében legegészségesebb tárgyértelmezési felfogást szorgalmazta évekig. Az iparművészetté emelt használati tárgyakat, edényszerű testeket megörökítő formavilágát és a tömbszerű egyszerűsítésekbe kényszerített természeti (organikus) formákat idomította. Ezt egészséges, harmonizáló kettősségként ötvözte: formakincse azonban nem a szabad asszociációk növényi tobzódású, dekoratív világához kapcsolódott. Természetszerűen abban a közegben találta meg témáit, amelybe beleszületett. A közép-bácskai táj emberének nem hagyományos ábrázolását próbálta megörökíteni. Tette ezt fesztelenül, az anyag diktálta, mégis a gondolati világa irányította képzetek látványlehetőségein belül.
RITMUSTÁNC, BÚBOS KEMENCE ÉS ŐSISÉG
A nyolcvanas évek végén három jól megkülönböztethető témája is volt Csernus Lacinak a TAKT Tula-barai táborában. Emlékeimben három fontosnak tartott, jellegzetes témamotívumról írnék most csupán.
Az első a lecsupaszított kecses figuraként látványos és megható finomságú, a mozgásba lendülés pillanatait rögzítő torzósorozata, amely bezáródó/zárt hengertesteket ábrázol, és lezárt csúcsvégződései sziromszerű emberi karokat, karcsonkokat jelöl. Mintha a görög–római kor maradékait, a múzeumokból ismert emberi torzót és a mai, modern ritmustáncok világát ötvözte volna. Itt gondolhatunk a Révész Róbert emlékezetesen megörökített táncszínházi fényképsorozatára is, például a szegedi Kortárs Balett Színház kecsesen röpködő, fényben és sötétben fürdőző táncosait megörökítő fényes fotóira…
A másik megkapó, ám szinte a megközelíthetetlenségig zárt, szimbolikus formacsoportja a népies formakincset felhasználó, a népi kerámia-, illetve búbos kemence formáját imitáló, önmagába burkolózó, subás-szűrös parasztfiguráit jelöli. Cifraszűrbe bújtatott parasztbácsijait nevezhetjük öregember-kerámiáknak is. A hagyományok tárházából kölcsönzi megkapó szimbolikáját, amely így monumentális minoritást eredményez. Ezek a teljesen zárt, „magvas” formák ugyanis alig tíz-tizenöt centiméter magasak. Robusztusságuk miatt azonban tekintélyt parancsolnak maguknak.
A megszokottságból való kitörés fényes példáját látjuk rajta, és a felfedezés örömével hat, amint észrevesszük: káposzta- vagy lapulevél-lenyomatok helyettesítik „szűrjeiken” a népi díszítőmotívumokat. Miként Edward Weston 1931-ben fényképezett káposztalevele, ahol a fényképész a mindenki által jól ismert dolgok, környezetrészletek szokatlan megvilágításba helyezett részleteinek szokatlan dekorativitását fedezte fel, e levélerezet-lenyomatokkal Csernus Laci is új megvilágításba helyezi a közönségest, a megszokottat, és kidomborítja a vizuális élvezhetőségét.
Lám, a kreativitás nyomon követhető. A Tula-barai tábor színhelyén, a Hevér-tanya környékén egykor hatalmasan burjánzó lapulevél erdeinek erezete negatív lenyomatában is a dekorativitás erejével lenyűgöz és felfrissít bennünket, műélvezőket! A szájbarágóssá vált, agyonhasznált népi motívumkincs helyett a természet szabadon burjánzó szimmetrikus rajzolataiban szárba szökő, életízű mintázatát ösztönszerűen hasznosította…
Kishegyesi keramikusunk a TAKT-on évekig dolgozott, ám mindig csendes, szűkszavú és visszafogott volt. Szerénysége azonban sohasem állt összhangban azzal a szakmai tudással, amelyet birtokolt. Viszont értő figyelmességének köszönhetően a kerámiával foglalatoskodó kortársai és a nála fiatalabb korú alkotók is becsülték, akikkel szívesen kiállított nemcsak a temerini TAKT nagy seregszemléin, hanem például Zentán, Topolyán vagy Kishegyesen is. Matuska Ferenc keramikusművésszel évekig a nyári képzőművészeti tábor vezető keramikusai voltak.
Csernus László anyagtechnológiai ismereteit fokozatosan, ám igen fiatalon szerezte meg, délvidéki és magyarországi kerámiaműhelyeket és művésztelepeket is járva. Ma Kecskeméten anyagtechnológusként dolgozik az Interkerám Kerámia Alapanyaggyártó és Kereskedelmi Kft.-nél.
Mindig alázattal nézett az agyagra, melyből megálmodta zárt tömbszerű kerámiafiguráit. Elsősorban a letisztult, sallangmentes figurativitás jellemezte, mint általában az iparművészek célratörő gondolkodását. A keramikusok körében legegészségesebb tárgyértelmezési felfogást szorgalmazta évekig. Az iparművészetté emelt használati tárgyakat, edényszerű testeket megörökítő formavilágát és a tömbszerű egyszerűsítésekbe kényszerített természeti (organikus) formákat idomította. Ezt egészséges, harmonizáló kettősségként ötvözte: formakincse azonban nem a szabad asszociációk növényi tobzódású, dekoratív világához kapcsolódott. Természetszerűen abban a közegben találta meg témáit, amelybe beleszületett. A közép-bácskai táj emberének nem hagyományos ábrázolását próbálta megörökíteni. Tette ezt fesztelenül, az anyag diktálta, mégis a gondolati világa irányította képzetek látványlehetőségein belül.
RITMUSTÁNC, BÚBOS KEMENCE ÉS ŐSISÉG
A nyolcvanas évek végén három jól megkülönböztethető témája is volt Csernus Lacinak a TAKT Tula-barai táborában. Emlékeimben három fontosnak tartott, jellegzetes témamotívumról írnék most csupán.
Az első a lecsupaszított kecses figuraként látványos és megható finomságú, a mozgásba lendülés pillanatait rögzítő torzósorozata, amely bezáródó/zárt hengertesteket ábrázol, és lezárt csúcsvégződései sziromszerű emberi karokat, karcsonkokat jelöl. Mintha a görög–római kor maradékait, a múzeumokból ismert emberi torzót és a mai, modern ritmustáncok világát ötvözte volna. Itt gondolhatunk a Révész Róbert emlékezetesen megörökített táncszínházi fényképsorozatára is, például a szegedi Kortárs Balett Színház kecsesen röpködő, fényben és sötétben fürdőző táncosait megörökítő fényes fotóira…
A másik megkapó, ám szinte a megközelíthetetlenségig zárt, szimbolikus formacsoportja a népies formakincset felhasználó, a népi kerámia-, illetve búbos kemence formáját imitáló, önmagába burkolózó, subás-szűrös parasztfiguráit jelöli. Cifraszűrbe bújtatott parasztbácsijait nevezhetjük öregember-kerámiáknak is. A hagyományok tárházából kölcsönzi megkapó szimbolikáját, amely így monumentális minoritást eredményez. Ezek a teljesen zárt, „magvas” formák ugyanis alig tíz-tizenöt centiméter magasak. Robusztusságuk miatt azonban tekintélyt parancsolnak maguknak.
A megszokottságból való kitörés fényes példáját látjuk rajta, és a felfedezés örömével hat, amint észrevesszük: káposzta- vagy lapulevél-lenyomatok helyettesítik „szűrjeiken” a népi díszítőmotívumokat. Miként Edward Weston 1931-ben fényképezett káposztalevele, ahol a fényképész a mindenki által jól ismert dolgok, környezetrészletek szokatlan megvilágításba helyezett részleteinek szokatlan dekorativitását fedezte fel, e levélerezet-lenyomatokkal Csernus Laci is új megvilágításba helyezi a közönségest, a megszokottat, és kidomborítja a vizuális élvezhetőségét.
Lám, a kreativitás nyomon követhető. A Tula-barai tábor színhelyén, a Hevér-tanya környékén egykor hatalmasan burjánzó lapulevél erdeinek erezete negatív lenyomatában is a dekorativitás erejével lenyűgöz és felfrissít bennünket, műélvezőket! A szájbarágóssá vált, agyonhasznált népi motívumkincs helyett a természet szabadon burjánzó szimmetrikus rajzolataiban szárba szökő, életízű mintázatát ösztönszerűen hasznosította…
(Révész - Révész Róbert fotója)
A harmadik és talán a legmodernebb hatású, kicsúcsosodó, hármas jelentésben tagolódó szimbolikus motívum (kengyel-, kemence- és kéményformák ötvözete) mindmáig a legszebb és legérettebb formáinak egyike.
Az ősiséget, a honfoglalás korát, egyben a tűzhely és a parasztlak otthonos melegét is egyszerre megjelenítő szoborsor harminc-negyven centiméter magas, füstös elszíneződéseket is tartalmazó vörösesbarna átmenetek bravúrja ismét csak az iparművész áramvonalasságot, vizuális esztétikát kereső fantáziájával egészül ki. A japán raku edény pedig immár ötvöződött a Kárpát-medencei évezredes kerámiaihagyományokkal, és új utat nyitott a forradalmian új formavilágok felé.
Az ősiséget, a honfoglalás korát, egyben a tűzhely és a parasztlak otthonos melegét is egyszerre megjelenítő szoborsor harminc-negyven centiméter magas, füstös elszíneződéseket is tartalmazó vörösesbarna átmenetek bravúrja ismét csak az iparművész áramvonalasságot, vizuális esztétikát kereső fantáziájával egészül ki. A japán raku edény pedig immár ötvöződött a Kárpát-medencei évezredes kerámiaihagyományokkal, és új utat nyitott a forradalmian új formavilágok felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése