TOLLRAJZ - Mezei Erzsébet fonó, teret hódító világáról
AKINEK MÚLTJA VAN…
Mezei Erzsébet képzőművész Székelykevén született, és már a családi fészekben magába szívta bukovinai székely őseinek jellegzetes hagyományait, művészetét és életformáját. Arra gondoltam, hogy nem lesz őt nehéz bemutatnom, hiszen a földim. Hiszem, hogy jól ismerem, és néhány alkalommal már írtam is a töretlen hitű munkásságáról.
Valójában szerteágazó tevékenységét, dinamikus mozgását a képzőművészetben nehéz pontosan behatárolni. Amint az ember ráerőltetne a maga hitte, önmagát (is) igazoló képletét, máris „kicsúszik” belőle. Kaptafát, egyoldalú megállapításokat tartalmazó keretet könnyedén nem boríthatunk rá, hiszen csak a szilárdan megszerkesztett, ám állandóan módosuló sajátja illeszkedik a művészi opusaira. Költői, zenével átitatott képzeletvilága oly nehezen rokonítható. Több műfajban is alkot; időről időre felfedez valami új technikát, képzőművészeti műfajt, amely megfogja a képzeletét, és újabbnál újabb rejtett mondanivalókkal lep meg bennünket.
Mezei Erzsébet képzőművész Székelykevén született, és már a családi fészekben magába szívta bukovinai székely őseinek jellegzetes hagyományait, művészetét és életformáját. Arra gondoltam, hogy nem lesz őt nehéz bemutatnom, hiszen a földim. Hiszem, hogy jól ismerem, és néhány alkalommal már írtam is a töretlen hitű munkásságáról.
Valójában szerteágazó tevékenységét, dinamikus mozgását a képzőművészetben nehéz pontosan behatárolni. Amint az ember ráerőltetne a maga hitte, önmagát (is) igazoló képletét, máris „kicsúszik” belőle. Kaptafát, egyoldalú megállapításokat tartalmazó keretet könnyedén nem boríthatunk rá, hiszen csak a szilárdan megszerkesztett, ám állandóan módosuló sajátja illeszkedik a művészi opusaira. Költői, zenével átitatott képzeletvilága oly nehezen rokonítható. Több műfajban is alkot; időről időre felfedez valami új technikát, képzőművészeti műfajt, amely megfogja a képzeletét, és újabbnál újabb rejtett mondanivalókkal lep meg bennünket.
Péter László begin_of_the_skype_highlighting end_of_the_skype_highlighting rajza Mezei Erzsébetről
Természete szerint tehát Mezei Erzsébetet a nyughatatlan, a közlési szándékkal megáldott, minduntalan kísérletező alkotók közé sorolhatjuk. Nyitott, maga kreálta „totem-misztikus” szimbolikája ősies és nőies, érzéki spontaneitással adódik hozzá a leheletfinoman szerkesztett munkáihoz. Minderre ráépíti a meglágyított enformel és az absztrakt „alvilág” texturális, lepellel borított derengéseit, és sajátosan szabadelvű kompozícióira feszíti rá eme bársonyosan patinás képi elemeit.
A hagyományos kompozíciós elemek érezhetően fárasztják. A képzelet zenei és színpadias világa (gyermekei, Mezei Szilárd kortárs zeneművész, Mezei Kinga pedig színművész, rendező és díszlettervező), és a véletlenszerűségekből is tovább alakítható formavilág azonban módfelett lekötik a figyelmét. A „már látott” képszerkesztési elvek helyett tehát a szabad lélek szárnyalása, sugallatai és a kísérletező szándék örömteli élménye diadalmaskodik a grafikáin. Gondolhatok itt akár a kartonmetszetes monotípia grafikáira, akár a leheletfinom vonalszövedékekbe burkolt delejes tájfiguráira…
(Galambpár – lavírozott tus)
Mezei Erzsébet Becsén és Újvidéken tanult, és itt is szerzett képzőművész-tanári végzettséget. Azóta Zentán él, de még mind magában hordozza őseinek harcos típusú erdélyi származását, az al-dunai székelyek csökönyösségig elmenő lelki habitusát, jókedvű, ám szigorú közvetlenségét és következetességét. Ugyanakkor elsajátította a bácskai táj szelektált ízvilágát, melyek az ő esetében az élő népi hagyományok tiszteletét és megbecsülését jelzik. Ha valakinek ez a kijelentésem unalmas sztereotípiának tűnne, máris közlöm, hogy ezúttal nem a magyarság követhető, egyébként példaértékű(!) hagyománykincsére hivatkozom, hanem éppen a napjainkban a nagy kataklizmák idején törést szenvedett és a világ figyelmi kereszttüzébe ily módon került tragikus japán nemzetére. Illetve arra az önmaga burkába fonódó, monumentalitást kölcsönzött és egy különleges tisztaságú kánonrendszert termő évezredes japán kultúrára, melynek megfellebbezhetetlen ősi alapjai vannak. Hivatkozok korunk japán akvarellfestőire, a szoborkompozícióikat ma is mesteri szerkesztői elvek mentén követő, tökélyre fejlesztő modern szobrászművészekre, és hivatkozhatok a már említett raku technika keramikus alkotóira is, akik az időbeli ciklikusságot a mai modern művészetszemlélet építő jellegű stratégiájának tekintik. Mezei Erzsébet is a jó és megtartó hagyományokból merít, de egyben az újszerűnek, az eredetinek ad esélyt.
Mert akinek múltja van, annak jövője is van…
Mert akinek múltja van, annak jövője is van…
(Színes monotípia)
GYERMEKKEZEK ÁLTAL…
Mintha mindaddig a pillanatig a gyermeki alkotókedvet eredményesebbnek és előre valóbbnak hitte volna, sokáig csak áldozatkészen átruházta az iskolában köréje fonódó tanítványokra minden tehetségét és energiáját. Meglepő, hogy alkotóművészünk a nyolcvanas évek legvégéig szinte csak rajztanítással (a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola tanára volt 2005-ig) és kézművességgel foglalkozott: visszafojtott alkotói vágyát, fantáziáját mindaddig nem engedte szabadon, amíg az már szinte túlérlelten önmagától ki nem robbant. De azt mondhatjuk, hogy addig is alkotott: csak a gyermekkezek által… Egykori rajzóráin a legegyszerűbb kézügyességi technikák mellett tanítványai az alapvető grafikai technikákat is megtanulták. De ő nem érte be ennyivel: 1983-tól a zentai diákok alkotóműhelyének létrehozója, majd évekig a nyári kerámiai tábor vezetője is volt, és ide már a zentai környezetén kívül más délvidéki településekről is vendégeket, tehetséges gyermekcsoportokat hívott meg. Eleve feltéve azt a prózainak tartott kérdést, hogy ha már a felnőtteknek megvannak a művésztelepeik, azoknak a gyermekeknek, akik még zsigereikben érzik a tehetséget, miért ne lehetnének… Kitartó szervezőmunkájának egyik hiteles bizonyítéka, hogy 1994-ben a tábor tízéves munkáját dokumentumban is összegezni tudta a Tízéves a zentai kerámiatábor katalógusban. Mezei Erzsébet pedagógusként és felkészítő tanárként 1975 és 1995 között hét alkalommal kapott elismerést. Pályájának időközi módosulása is tetten érhető: képzőművészeti munkásságának főbb díjai a Katona József grafikai pályázat, a Lakitelek Alapítvány különdíja (Kecskemét, 1991), a TAKT-díj (Temerin, 1996) és a Forum Képzőművészeti Díj (Újvidék, 1998).
Talán a korábbi pedagógusi beidegződései, beleivódásai nyomán a mai napig a gyermekalkotások a kedvencei. Azok az expresszív, elnagyoltan absztrahált, illusztratív jellegű gyermeki kompozíciók és hatalmas képzelőerőt sugárzó alkotások, amelyek akár példaként, példaértékként is szolgál(hat)nak. Mert azok, akárha nyilvánosak, akárha rejtett módon élnek bennünk, tagadhatatlanul a birtokunkban vannak.
A HŰSÉG JELBESZÉDE
Egyébként csak 1989-ben szánta el magát arra, hogy alkotóként ismerkedjen meg a színes monotípiával. Az első kísérletezés eredményessége váltotta ki belőle azt a képletes ősrobbanást, melynek következményeként erős spontaneitással átitatott nagyszerű grafikáival előrukkolt. Azóta megállíthatatlanul alkot. Akárcsak Csontváry, a patikus-festő, akinek egy isteninek hitt, talán delíriumából eredő égi kinyilatkozás szabta meg a további sorsát… Akinek egy valósnak tűnő földöntúli látomás adta meg az alkotói energiákat, így teremtve meg a Napút zseniális sámánfestőjét…
Mintha mindaddig a pillanatig a gyermeki alkotókedvet eredményesebbnek és előre valóbbnak hitte volna, sokáig csak áldozatkészen átruházta az iskolában köréje fonódó tanítványokra minden tehetségét és energiáját. Meglepő, hogy alkotóművészünk a nyolcvanas évek legvégéig szinte csak rajztanítással (a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola tanára volt 2005-ig) és kézművességgel foglalkozott: visszafojtott alkotói vágyát, fantáziáját mindaddig nem engedte szabadon, amíg az már szinte túlérlelten önmagától ki nem robbant. De azt mondhatjuk, hogy addig is alkotott: csak a gyermekkezek által… Egykori rajzóráin a legegyszerűbb kézügyességi technikák mellett tanítványai az alapvető grafikai technikákat is megtanulták. De ő nem érte be ennyivel: 1983-tól a zentai diákok alkotóműhelyének létrehozója, majd évekig a nyári kerámiai tábor vezetője is volt, és ide már a zentai környezetén kívül más délvidéki településekről is vendégeket, tehetséges gyermekcsoportokat hívott meg. Eleve feltéve azt a prózainak tartott kérdést, hogy ha már a felnőtteknek megvannak a művésztelepeik, azoknak a gyermekeknek, akik még zsigereikben érzik a tehetséget, miért ne lehetnének… Kitartó szervezőmunkájának egyik hiteles bizonyítéka, hogy 1994-ben a tábor tízéves munkáját dokumentumban is összegezni tudta a Tízéves a zentai kerámiatábor katalógusban. Mezei Erzsébet pedagógusként és felkészítő tanárként 1975 és 1995 között hét alkalommal kapott elismerést. Pályájának időközi módosulása is tetten érhető: képzőművészeti munkásságának főbb díjai a Katona József grafikai pályázat, a Lakitelek Alapítvány különdíja (Kecskemét, 1991), a TAKT-díj (Temerin, 1996) és a Forum Képzőművészeti Díj (Újvidék, 1998).
Talán a korábbi pedagógusi beidegződései, beleivódásai nyomán a mai napig a gyermekalkotások a kedvencei. Azok az expresszív, elnagyoltan absztrahált, illusztratív jellegű gyermeki kompozíciók és hatalmas képzelőerőt sugárzó alkotások, amelyek akár példaként, példaértékként is szolgál(hat)nak. Mert azok, akárha nyilvánosak, akárha rejtett módon élnek bennünk, tagadhatatlanul a birtokunkban vannak.
A HŰSÉG JELBESZÉDE
Egyébként csak 1989-ben szánta el magát arra, hogy alkotóként ismerkedjen meg a színes monotípiával. Az első kísérletezés eredményessége váltotta ki belőle azt a képletes ősrobbanást, melynek következményeként erős spontaneitással átitatott nagyszerű grafikáival előrukkolt. Azóta megállíthatatlanul alkot. Akárcsak Csontváry, a patikus-festő, akinek egy isteninek hitt, talán delíriumából eredő égi kinyilatkozás szabta meg a további sorsát… Akinek egy valósnak tűnő földöntúli látomás adta meg az alkotói energiákat, így teremtve meg a Napút zseniális sámánfestőjét…
(Zenész – akvarell)
Legjellemzőbb műfajai, kifejezőeszközei a monotípia, a színes anyagnyomtatás és a hidegtű, de foglalkozik akvarellkészítéssel, szimbolikus népi motívumvilágú nemezeléssel, az utóbbi években pedig kerámiával is.
Ám Mezei Erzsébet alkot, de szervez is. Energiái szinte kimeríthetetlenek. 1999 óta a Zentai Művésztelep grafikai műhelyének munkáját, azaz a zentai alkotótábort is ő vezeti. Az ötvenes években Ács József által kitalált, nagy hírű, sokáig Tripolszky Géza által irányított Zentai Művésztelep méreteiben is lekicsinyített utódlását…
Néhány éve szenvedélyes hódolója lett a raku kerámiának, melynek varázslatos hatására 2010-ben sok utánajárással megszervezte az első nemzetközi rakukerámia-telepet Zentán…
Mezei Erzsébetet a lírai szürrealizmus, a szürrealista ízű szimbolizmus, az óvatos posztmodern és a transzavantgárd szele érintette meg. Vidékünkön nem szokás a stílusirányzatok „vegytiszta receptúráit” követni, markáns alkotóink zöme leginkább öntörvényűen a maga útját járja. Ha néha csoportokba verődve közös alkotói szándékkal működnek is (a hetvenes években divatja volt a lazább csoportmunkának, példaképp említhetjük a Bosch+Bosch vagy a Q5, manapság a 9+1 művészeti csoportot), akkor is ki-ki a saját elképzelései szerint önálló életet élő alkotói opust igyekszik létrehozni. Ez nem tájékozatlanságból fakad, hanem természetes igény, az önkifejezés tiszta szándékának tudható be.
Ez az irányelv markánsan, olyannyira elkülönült pályára vitte az általános törekvések művészi koncepcióját, hogy a mai napig látványosan és könnyedén, jól elkülöníthető módon tolmácsolja a művészi üzeneteket. Az anyaországi, erdélyi, csallóközi, kárpátaljai vagy szlovéniai magyar művészet is jól rokonítható vele, mégis a magyar képzőművészet különálló, kissé balkánias ágaként tarthatjuk számon. Érthető, hiszen hajszálgyökerei a délvidéki talajból szívják éltető nedvüket, művészeink világa tájjellegű. Csak néhány jeles képzőművészünket említem meg: Ács József, Sáfrány Imre, Torok Sándor, Wanyek Tivadar immár lezárt opusai, vagy Benes József, Gyurkovits Hunor, Boros György, Maurits Ferenc és Zsáki István erőteljes mágikus térélményei, delejes tájai számunkra ugyanazt az erőhatást jelzik.
A délvidéki művészek útjai sokfélék, de a „légterük” fajsúlyilag azonos…
Lehetséges, hogy ez a néha immár elkeseredett ragaszkodásuk az erodálódó Délvidékhez a hűségük jelbeszéde? Számomra ettől éppenséggel többek a talajt vesztett, mindent befogadó, mindent megemésztő, „minden nyelven megszólaló” művészeknél. Tájékozódni illik, sőt kell a művészetekben: de a világban zajló, kulmináló „minden receptúrát elfogadni és/vagy kipróbálni” szándéka ámítás. Teljes elfogadása a globalizációs törekvések diadalra vitelét jelentené, és oly mértékű kakofóniát eredményezne, amely a művészek egyéniségét, egyediségét, bensőséges érzésvilágát megkérdőjelezné, kérdésessé és művivé, mesterkéltté tenné. Vagy egyszerűen feloldaná, felemésztené.
(Folytatjuk)
Megjelent, Magyar Szó Üveggolyó melléklete, 2011. május 9., hétfő
Ám Mezei Erzsébet alkot, de szervez is. Energiái szinte kimeríthetetlenek. 1999 óta a Zentai Művésztelep grafikai műhelyének munkáját, azaz a zentai alkotótábort is ő vezeti. Az ötvenes években Ács József által kitalált, nagy hírű, sokáig Tripolszky Géza által irányított Zentai Művésztelep méreteiben is lekicsinyített utódlását…
Néhány éve szenvedélyes hódolója lett a raku kerámiának, melynek varázslatos hatására 2010-ben sok utánajárással megszervezte az első nemzetközi rakukerámia-telepet Zentán…
Mezei Erzsébetet a lírai szürrealizmus, a szürrealista ízű szimbolizmus, az óvatos posztmodern és a transzavantgárd szele érintette meg. Vidékünkön nem szokás a stílusirányzatok „vegytiszta receptúráit” követni, markáns alkotóink zöme leginkább öntörvényűen a maga útját járja. Ha néha csoportokba verődve közös alkotói szándékkal működnek is (a hetvenes években divatja volt a lazább csoportmunkának, példaképp említhetjük a Bosch+Bosch vagy a Q5, manapság a 9+1 művészeti csoportot), akkor is ki-ki a saját elképzelései szerint önálló életet élő alkotói opust igyekszik létrehozni. Ez nem tájékozatlanságból fakad, hanem természetes igény, az önkifejezés tiszta szándékának tudható be.
Ez az irányelv markánsan, olyannyira elkülönült pályára vitte az általános törekvések művészi koncepcióját, hogy a mai napig látványosan és könnyedén, jól elkülöníthető módon tolmácsolja a művészi üzeneteket. Az anyaországi, erdélyi, csallóközi, kárpátaljai vagy szlovéniai magyar művészet is jól rokonítható vele, mégis a magyar képzőművészet különálló, kissé balkánias ágaként tarthatjuk számon. Érthető, hiszen hajszálgyökerei a délvidéki talajból szívják éltető nedvüket, művészeink világa tájjellegű. Csak néhány jeles képzőművészünket említem meg: Ács József, Sáfrány Imre, Torok Sándor, Wanyek Tivadar immár lezárt opusai, vagy Benes József, Gyurkovits Hunor, Boros György, Maurits Ferenc és Zsáki István erőteljes mágikus térélményei, delejes tájai számunkra ugyanazt az erőhatást jelzik.
A délvidéki művészek útjai sokfélék, de a „légterük” fajsúlyilag azonos…
Lehetséges, hogy ez a néha immár elkeseredett ragaszkodásuk az erodálódó Délvidékhez a hűségük jelbeszéde? Számomra ettől éppenséggel többek a talajt vesztett, mindent befogadó, mindent megemésztő, „minden nyelven megszólaló” művészeknél. Tájékozódni illik, sőt kell a művészetekben: de a világban zajló, kulmináló „minden receptúrát elfogadni és/vagy kipróbálni” szándéka ámítás. Teljes elfogadása a globalizációs törekvések diadalra vitelét jelentené, és oly mértékű kakofóniát eredményezne, amely a művészek egyéniségét, egyediségét, bensőséges érzésvilágát megkérdőjelezné, kérdésessé és művivé, mesterkéltté tenné. Vagy egyszerűen feloldaná, felemésztené.
(Folytatjuk)
Megjelent, Magyar Szó Üveggolyó melléklete, 2011. május 9., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése