TOLLRAJZ
Három tollrajz Leának (2.rész)
Három tollrajz Leának (2.rész)
A szív ritmusában
Ha belépünk a művész(et) világába, egy vagy több sajátosan átírt dimenzióba és kódolt, töredezett, kusza vizuális térbe érkezünk meg, melynek dobogó szerkezete rejtett harmonizációban és összefüggésében működik, és állandó működésben lévő pitvarai, kamrái, eres-bogas ágazatai érrendszerként szakadatlan szállítják az emberben buzogó életerőt.
Ha belépünk a művész(et) világába, egy vagy több sajátosan átírt dimenzióba és kódolt, töredezett, kusza vizuális térbe érkezünk meg, melynek dobogó szerkezete rejtett harmonizációban és összefüggésében működik, és állandó működésben lévő pitvarai, kamrái, eres-bogas ágazatai érrendszerként szakadatlan szállítják az emberben buzogó életerőt.
Péter László: Kor-vetületek
Első pillantásra mindez csak fura agyszülemény, amely talán köszönő viszonyban sincs a valósággal. E furcsa világ működése ellentmond a valós fizikai létezés szabályainak, átkreált, átalakított, határokat-szabályokat áthágó, nyughatatlan, szeszélyes kolosszus. Kivédhetetlen logikai bukfenceit azonban mégis mindig megcsodáljuk: ilyen hatással van ránk a művészi képzelőerőnk...
Néha a valóság értelmezése a hibás működésének (működtetésének) kritikája, melynek valós kencéje mégiscsak valamiféle távoli, az idők mélyéből előbukkanó eltanult, örökölt rejtelmes logikai-esztétikai mércéit foglalja magába. Kifejező funkciója tehát az alkotó énjéből, valós megfigyeléseiből vagy lelki vívódásaiból, értelmezéseiből, de mindenképpen legtitkosabb érzelmi lüktetésével a gondolati mélyrétegeiből és kialakult világkép(zet)éből származhat.
A művészet bizonyos természetfelettinek ítélt, átélt és megtapasztalt jelenségekből, az általa felfed(ez)ett istenségek és Isten-képek értelmezési, magyarázási szándékát is képes megkötni. A szakrális témájú vagy tárgyú, az ősi szimbolizmusok sejtelmes és ködben gomolygó világában épp oly bizonyossággal létezett, mint ahogy jelen volt a krisztusi világ két évezrednyi szimbolikájában is. Ugyanaz ugyanúgy, mert vallási és mágikus funkciókkal bír egyszerre. Nyilvánvaló az is, hogy az egyistenhit elterjedésével a világban újabb határokat-szabályokat módosított, és újabb hegyeket mozgat meg azóta is. Hatása hovatovább meg is hatványozódott, ugyanis elmagyarázó, némiképp oktatói célzattal, didaktikus képességekkel felvértezve széles körben elterjedt, népszerű lett, megizmosodott, megerősödött.
A művésztársadalom régen szerény, manapság sokszor önhitt felkent papjai, képviselői pedig korszakonként nyerték meg csatáikat, egyiket a másik után. Míg az ókorban egyszerű, intelligens mivoltukban is megtűrt és kihasznált mesteremberek, sokat dolgoztatott, gazdag emberek hiúságát legyezgető, rafinált dekorációkat készítő piktorok, kőfaragók voltak, addig a korai középkorban már jól kereső, messzi földeket bejárt, rangos világfiak is voltak közöttük. A reneszánsz (trecento, quattrocento, cinquecento) korban pedig már a pápa is képes volt megsüvegelni egyik-másik nagyhírű mester (Michelangelo) alkotásait: és a gazdagok busásan meg is fizették a remekeket. A művészetnek a kései középkor Itáliájában, kissé késleltetetten pedig európai másodvirágzásában más országokban is nagy rangja és ára lett. Voltak, akik sikeres művészeti iskolát alapítottak, valósággal vállalkozók lettek, és szolgahadat, főként festőinasokat tartottak el, nem ritkán rájuk bízva a mesteri vázlatokat, hogy a mester szakmai utasításai alapján immár ők dolgozzák ki és alkossák meg a megrendelt művet, amelyet aztán revideált, kijavította hibáit, majd a saját mesterjegyével látott el. A művész tehetségét és fantáziáját, látnoki képességeit és stílust hozó öntudatosságát itt tehát már anticipációs funkcióval bírja, amely révén előre modellezi alkotását, és „meghosszabbított karjával” irányítja, mások képességeit is felhasználva munkájához építi fel képzeteit, elképzeléseit.
Néha a valóság értelmezése a hibás működésének (működtetésének) kritikája, melynek valós kencéje mégiscsak valamiféle távoli, az idők mélyéből előbukkanó eltanult, örökölt rejtelmes logikai-esztétikai mércéit foglalja magába. Kifejező funkciója tehát az alkotó énjéből, valós megfigyeléseiből vagy lelki vívódásaiból, értelmezéseiből, de mindenképpen legtitkosabb érzelmi lüktetésével a gondolati mélyrétegeiből és kialakult világkép(zet)éből származhat.
A művészet bizonyos természetfelettinek ítélt, átélt és megtapasztalt jelenségekből, az általa felfed(ez)ett istenségek és Isten-képek értelmezési, magyarázási szándékát is képes megkötni. A szakrális témájú vagy tárgyú, az ősi szimbolizmusok sejtelmes és ködben gomolygó világában épp oly bizonyossággal létezett, mint ahogy jelen volt a krisztusi világ két évezrednyi szimbolikájában is. Ugyanaz ugyanúgy, mert vallási és mágikus funkciókkal bír egyszerre. Nyilvánvaló az is, hogy az egyistenhit elterjedésével a világban újabb határokat-szabályokat módosított, és újabb hegyeket mozgat meg azóta is. Hatása hovatovább meg is hatványozódott, ugyanis elmagyarázó, némiképp oktatói célzattal, didaktikus képességekkel felvértezve széles körben elterjedt, népszerű lett, megizmosodott, megerősödött.
A művésztársadalom régen szerény, manapság sokszor önhitt felkent papjai, képviselői pedig korszakonként nyerték meg csatáikat, egyiket a másik után. Míg az ókorban egyszerű, intelligens mivoltukban is megtűrt és kihasznált mesteremberek, sokat dolgoztatott, gazdag emberek hiúságát legyezgető, rafinált dekorációkat készítő piktorok, kőfaragók voltak, addig a korai középkorban már jól kereső, messzi földeket bejárt, rangos világfiak is voltak közöttük. A reneszánsz (trecento, quattrocento, cinquecento) korban pedig már a pápa is képes volt megsüvegelni egyik-másik nagyhírű mester (Michelangelo) alkotásait: és a gazdagok busásan meg is fizették a remekeket. A művészetnek a kései középkor Itáliájában, kissé késleltetetten pedig európai másodvirágzásában más országokban is nagy rangja és ára lett. Voltak, akik sikeres művészeti iskolát alapítottak, valósággal vállalkozók lettek, és szolgahadat, főként festőinasokat tartottak el, nem ritkán rájuk bízva a mesteri vázlatokat, hogy a mester szakmai utasításai alapján immár ők dolgozzák ki és alkossák meg a megrendelt művet, amelyet aztán revideált, kijavította hibáit, majd a saját mesterjegyével látott el. A művész tehetségét és fantáziáját, látnoki képességeit és stílust hozó öntudatosságát itt tehát már anticipációs funkcióval bírja, amely révén előre modellezi alkotását, és „meghosszabbított karjával” irányítja, mások képességeit is felhasználva munkájához építi fel képzeteit, elképzeléseit.
Péter László: Térben ível
Érett művész már az, akinek fejlett világképe, kerek-egész jelrendszere, modellezett, vizuálisan kommunikatív nyelvezete van. A reneszánsz vízválasztó volt a művészet és a művészegyéniségek megítélése szempontjából. Az ekkortájt fejlődésnek indult világi társadalomban olyan strukturális átrendeződések gyújtottak világot az emberiség elméjében, amelyek az egyházi jellegű, vallásos tematikájú művészet mellett már a profán jelenlétét is megengedték. A szellemi szabadfoglalkozású udvari művészek, a szabad művészet első úttörői ismét egy új forradalmi kánonrendszer kiépítésébe kezdtek, amely a felvilágosodás korának minden ágát, frissen kibontakozó, fejlődő új tudományágát megmozgatta, és valamelyest be is építette magába. Lassacskán rangra emelkedett a Teremtő nyomdokain haladni kívánó, humánus gondolatokkal telítődő új ember, és a Mester helyébe a korszerűbb, polihisztor típusú Művész, akinek különlegességét, különcségét népszerűvé tette a kor fejlődőképessége, divatozása, gazdag-nagyot létrehozni akarása, s amelynek következménye főként a lélek építésében, a ténylegesen kolosszális építkezésekben és a tökéletesség elérésének vágyában volt. Isten nevében, de a világi élet felé kacsingatva immár. Mert hogy ezek az új kánonok már világibbak, felvilágosultabbak, természetközpontúbbak, tudományosabbak voltak az eddigieknél, és szinte egyediek, mert a nagy művészek különálló nagy iskolákat és stílusokat hozhattak létre. Igaz, a vallásos középkor előtt is vált(oz)ó szelek fújtak: az ógörög és a római művészetekben is jelentős felszabadultságot és „profanizmust” lehet látni, egészen az élvhajhászásig. Nyilván azért, mert isteneik így akarták...
Ám most mégis valamiféle véletlennek látszó, de céltudatos különválásról volt szó, amely izmos(odó) nagy egyéniségeket volt képes létrehozni. És a polgári társadalom XVII. századi megfogalmazásában már a szubjektív irányvonal teljes nyíltsággal és bizonyossággal jelen volt. A vallásos ikonosztázok mellett a természeti szépséget, a tájképet, a talmi csillogást, a gazdagok gáláns gazdagságát is bemutató alkotások egyesítették a kopírozó hajlamot és képességet, a szabad kreativitást, a mértani ábrázolás során kidolgozott művészien tudományos eredményeket (itáliai és németalföldi reneszánsz perspektíva) az öncélú esztétikummal. És beépített még sok mindent a művészetbe... A megcsontosodott szabályszerűségek helyett az emberi elme konstruktív szabad szelleme vette át az irányítást, a kor törekvő ismeretei és természetesen újra csak a kor alakuló divatja szerint...
(A jövő héten: A cél: a lét megtartása)
Ám most mégis valamiféle véletlennek látszó, de céltudatos különválásról volt szó, amely izmos(odó) nagy egyéniségeket volt képes létrehozni. És a polgári társadalom XVII. századi megfogalmazásában már a szubjektív irányvonal teljes nyíltsággal és bizonyossággal jelen volt. A vallásos ikonosztázok mellett a természeti szépséget, a tájképet, a talmi csillogást, a gazdagok gáláns gazdagságát is bemutató alkotások egyesítették a kopírozó hajlamot és képességet, a szabad kreativitást, a mértani ábrázolás során kidolgozott művészien tudományos eredményeket (itáliai és németalföldi reneszánsz perspektíva) az öncélú esztétikummal. És beépített még sok mindent a művészetbe... A megcsontosodott szabályszerűségek helyett az emberi elme konstruktív szabad szelleme vette át az irányítást, a kor törekvő ismeretei és természetesen újra csak a kor alakuló divatja szerint...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése