TOLLRAJZ
Három tollrajz Leának (3. rész)
Három tollrajz Leának (3. rész)
A cél: a lét megtartása
Művészetről persze csakis akkor beszélhetünk, ha a társadalom egy csoportja elfogadja legalább…
A már kevésbé divatos filozófus, Kant filozófiai tétele, miszerint szép az, ami érdek nélkül tetszik…
E két tétel elég lehet a közép- és újkori, de a modern kori művészet kitárgyalására is. Ám a társadalmak térben és időben tagolódva különféleképpen vélekednek a szépségről, esztétikai mércéik különállóvá és elkülönültté teszik őket.
Művészetről persze csakis akkor beszélhetünk, ha a társadalom egy csoportja elfogadja legalább…
A már kevésbé divatos filozófus, Kant filozófiai tétele, miszerint szép az, ami érdek nélkül tetszik…
E két tétel elég lehet a közép- és újkori, de a modern kori művészet kitárgyalására is. Ám a társadalmak térben és időben tagolódva különféleképpen vélekednek a szépségről, esztétikai mércéik különállóvá és elkülönültté teszik őket.
Péter László: Újjászületés
Az említett kánonok, amelyek kialakultával létrejött egy-egy különleges korstílus, csak egy-egy lépcsőfokot jelentettek a művészet teljességének megismerése felé. De egyszersmind a felismerése volt annak, hogy az effajta irányultság minden bizonyosság szerint létezik, és hogy talán a felvilágosodás korának eszmélő, felfedező törekvései révén valósul meg. Az azóta eltelt fél évezrednyi idő mutatta meg, hogy a művészeti törekvések fokozatosan az egyén(iség) eszmélésének és a szubjektív önkifejező törekvések térhódításának is kedveztek. Hovatovább, a művészi tevékenységforma az említett időszakaszban gyorsuló léptekkel és az alkotók változatos találékonysági hajlamában teljesült be, hogy a mai napig bizonyosságot nyerten már számos apró ugrással, vált(oztatá)ásokkal korstílusok, később izmusok, végül avantgárd, neoavantgárd, transzavantgárd… és a legújabb kori kakofóniába torkolló művészi rendiség (rendetlenség), törekvések, torzulások, elhajlások irányába mozduljanak el. Végül mindez már a kétségbeesett létért küzdéshez, masszív birkózáshoz kezdett hasonlítani. A művészet itt már nemcsak a szépet, hanem a valóságot, az „igazat”, hordozza magában koncentrált mértékben. Az alkotó egyéni, önálló gondolkodása, kreativitása, szubjektív világának fejlettségi szintje okozza a ma művészi változatosságát és a manapság redukálódott vázlatosságát is. Valamikor népszerűen kordivatnak vélték, holott akkor és ma is jóval több annál. A kordivatot a művész elemző, kritikus-önkritikus hajlamával maga kezdeményezi, de a társadalom diktálja tovább a neki tetsző, nyilvánosságra hozott vizuális információkat, felfedezéseket, jelenségeket. Teszi ezt oly érzékletesen, hogy már-már azt hisszük, hogy ő a haladás alfája és ómegája. Analitikus képességeivel, alkotói moráljával átveszi a teremtőszerepet, de azt kell mondanunk, hogy valójában csak elleste vagy örökölte az örökkévalótól, a Teremtőtől.
A Teremtő azonban zseniálisan, hajszálpontosan tervezett, és jól kimérte a világot.
Az univerzumot, univerzálisan. A névtelen középkori könyvillusztrátor egy XIII. századi francia miniatúrán az ikonszerkesztés szabályai szerint ábrázolja Jézus Krisztus képében a teremtő nagy Mestert, amint geodétaként jobbjában hatalmas cirkulumot, azaz körzőt tartva szerkeszt, bejelöl, alkot. Baljában a még teremtés folyamatában lévő élhető világegyetemet hengergeti, gyúrja és szerkeszti: megalkotja az emberi elme képzeletében csak pislákoló, emberi ésszel épphogy csak felfogható peremhatárait. Az isteni geometria a Teremtő szerkesztési elve, eme tőle ellesett szerkesztési elv felfedezése a már az ógörögöknél megfejtetett euklideszi geometria volt. A kísérletező, tudományokban kutakodó polihisztor művész, az univerzális embertípus alaptantárgya lett. Manapság egy szóval is jellemezhető a képzőművészetben: kompozíció…
A világ felfedezése tehát ősidőktől fogva az emberiség dolga. A természeti harmónia megfigyelése, megtanulása, a tökéletes kielemzése, kanonizált újrahasznosítása, a vizuális szépség kiaknázása és „hasonmásainak” megteremtési szándéka az alkotó dolga. De a gondolataiban megrekedt, képzeletben formát öltött ideát anyagba önteni, megvalósítani is az ő dolga már.
A Teremtő azonban zseniálisan, hajszálpontosan tervezett, és jól kimérte a világot.
Az univerzumot, univerzálisan. A névtelen középkori könyvillusztrátor egy XIII. századi francia miniatúrán az ikonszerkesztés szabályai szerint ábrázolja Jézus Krisztus képében a teremtő nagy Mestert, amint geodétaként jobbjában hatalmas cirkulumot, azaz körzőt tartva szerkeszt, bejelöl, alkot. Baljában a még teremtés folyamatában lévő élhető világegyetemet hengergeti, gyúrja és szerkeszti: megalkotja az emberi elme képzeletében csak pislákoló, emberi ésszel épphogy csak felfogható peremhatárait. Az isteni geometria a Teremtő szerkesztési elve, eme tőle ellesett szerkesztési elv felfedezése a már az ógörögöknél megfejtetett euklideszi geometria volt. A kísérletező, tudományokban kutakodó polihisztor művész, az univerzális embertípus alaptantárgya lett. Manapság egy szóval is jellemezhető a képzőművészetben: kompozíció…
A világ felfedezése tehát ősidőktől fogva az emberiség dolga. A természeti harmónia megfigyelése, megtanulása, a tökéletes kielemzése, kanonizált újrahasznosítása, a vizuális szépség kiaknázása és „hasonmásainak” megteremtési szándéka az alkotó dolga. De a gondolataiban megrekedt, képzeletben formát öltött ideát anyagba önteni, megvalósítani is az ő dolga már.
Péter László: Dobogó kő
Hogy mi célból alkot és isten tanítványaként miért játszik szakadatlan az anyaggal? Tudásvágya kimeríthetetlen, kíváncsisága örökös, utánzó kedve pedig örökölt, genetikai sajátosság. A homo faber homo ludensként minduntalan felülírná a valóságot, mivelhogy képzelőereje minduntalan átvérzi a korok szövetét: jelent, múltat és elképzelt jövőt egyszerre. A sors iróniája, hogy hatalmas időközönként megy végbe az a ciklikusság, amely a még így is félig tudattalan, ösztönszerűen is alkotó művész, ám az őskori ábrázolások, ábrák, jelek, karcolt és festett figurák után a gondolkodó, tervezni és szerkeszteni jól tudó mesteremberen át mégis eljutott a világmindenség rejtett és nyilvánvaló bugyraiba. Alkotómesterként megörökíteni a véltet és a felfedezettet egyaránt. Az öntudatosan alkotó, elemzőkészséggel bíró, kánonokat építő és megörökíteni vágyó művész klasszikus, a legújabb kori a józanságot sokszor előszeretettel sutba vágó, sokszor delíriumos hangulatban alkotó, delejes, megfejthetetlennek látszó műveket létrehozó, a már megfejtett titkokat esetlegesen, véletlenszerűen használó, szemétben turkáló, hulladékot is újrahasznosító, mindenben valami költészetet kereső XX. századi művészig.
És végül bekövetkezett már az a pillanat is, amikor a művészember kiábrándul abból a hatalmas, évszázadok során verejtékező, robotoló munkával összehordott roppant tudáshegyből, és igyekszik elfelejteni, mert már nyomasztóan terhes a számára, és a tudattalan mélybe taszítaná, hogy szabadon fellélegezve mindent újrakezdjen, elölről. Eljut a romboló művész-alkatig, a destruktív szándékú, józan törekvésű szépet és jót elhagyásáig. Elveti, szakadékba zúdítja a megörökölt értékest, kacatnak nézi a régi értéket, felszabdalja vénáit, feltépi sebeit, megöli saját alkotásait, limlomokból, szemétkupacokból, elvetélt emberi produktumokból hozza létre új műveit új idők új Bábelében.
Megsemmisíti a saját alkotásait is, ha kell, csak hogy egy újfajta szellemi produktumig és egy új érzületig eljusson, mint valami kába alkoholista.
A vérengző Hermann Nitsch élő állatokat öl, és vért csorgat alkotásaira. Valamivel visszafogottabban, jelképesen ölik meg saját művüket: Szemadám György Salvador Dalí Lángoló zsiráf című festménye mintájára készített papírszobrát égeti el, Erdély Miklós könyvet gyárt, majd megsemmisíti azt…
A kreatív ember időről időre olyan őrültségeket képes véghezvinni, amiből tőkét képes kovácsolni, és „erkölcsi győztesként” tér meg az anyaggal vívott csatákból. Szent őrültként tevékenykedik, önkívületében megszállja és megszitálja a virtuális világot, valóságot, alaposan tönkreteszi, besározza az egykor oly nagy becsben tartott esztétikát, és még kérkedni is tud ezzel. Mi végre vajon? Hogy bezárja a világ végességét, örök pörgésű ciklikusságát? Hogy visszatérjen a múltba, létének, létezésének legelejére?
Magyar Só, Üveggolyó melléklet. 2011. augusztus 15., hétfő
És végül bekövetkezett már az a pillanat is, amikor a művészember kiábrándul abból a hatalmas, évszázadok során verejtékező, robotoló munkával összehordott roppant tudáshegyből, és igyekszik elfelejteni, mert már nyomasztóan terhes a számára, és a tudattalan mélybe taszítaná, hogy szabadon fellélegezve mindent újrakezdjen, elölről. Eljut a romboló művész-alkatig, a destruktív szándékú, józan törekvésű szépet és jót elhagyásáig. Elveti, szakadékba zúdítja a megörökölt értékest, kacatnak nézi a régi értéket, felszabdalja vénáit, feltépi sebeit, megöli saját alkotásait, limlomokból, szemétkupacokból, elvetélt emberi produktumokból hozza létre új műveit új idők új Bábelében.
Megsemmisíti a saját alkotásait is, ha kell, csak hogy egy újfajta szellemi produktumig és egy új érzületig eljusson, mint valami kába alkoholista.
A vérengző Hermann Nitsch élő állatokat öl, és vért csorgat alkotásaira. Valamivel visszafogottabban, jelképesen ölik meg saját művüket: Szemadám György Salvador Dalí Lángoló zsiráf című festménye mintájára készített papírszobrát égeti el, Erdély Miklós könyvet gyárt, majd megsemmisíti azt…
A kreatív ember időről időre olyan őrültségeket képes véghezvinni, amiből tőkét képes kovácsolni, és „erkölcsi győztesként” tér meg az anyaggal vívott csatákból. Szent őrültként tevékenykedik, önkívületében megszállja és megszitálja a virtuális világot, valóságot, alaposan tönkreteszi, besározza az egykor oly nagy becsben tartott esztétikát, és még kérkedni is tud ezzel. Mi végre vajon? Hogy bezárja a világ végességét, örök pörgésű ciklikusságát? Hogy visszatérjen a múltba, létének, létezésének legelejére?
Magyar Só, Üveggolyó melléklet. 2011. augusztus 15., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése