17. Péter László: A vég nélkül lebegtetett tájkép

TOLLRAJZ
Zsáki István, a Mag kutatója

A második világháború után az európai képzőművészetben két fő áramlat különült el, a modernizmust igazán híressé tevő nonfiguratív művészet és az új embert kovácsoló realista, szocialista-realista, valamint a hozzá kapcsolható, újra virágzó szürrealista és újfiguratív irányzatok sora. A 60-as évek Vajdaságában Ács József által legerősebben szorgalmazott zentai és topolyai művésztelepek létrejötte óta a mi képzőművészeti életünk is szárnyakat kapott. Ezt a szabadságérzetet adó fellendülést az alkotóművészek java nagy örömmel vette: a délvidéki művésztelepek divatja pedig oly mértékben elterjedt, hogy a gombamód szaporodó alkotótáborok száma a nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes években elérte a tíz-egy-néhányat. Közülük több tiszavirág-életű is volt, de néhány igazán vitális, életképes…

Zsáki István: Honfoglalás

JELEK AZ ÚT MENTÉN
A vérbeli délvidéki művész különös alkat: zsigereiben van a küldetéstudat. Egy pillanatig sem felejti el, hogy feladata van a világban: a jövőnk megtartásába vetett rendíthetetlen hitében a kizökkent időt kell helyrehoznia. Jelet kell hagynia, amely bizalmas üzenés nemcsak a mának szól, hanem a jövő emberének is üzen: alkotásaiban kódoltan jelen van a megmaradásunkért küzdés megtanulandó útmutatója és a biztatás, a bizonyosság tudata, hogy az idő mégiscsak nekünk dolgozik.
Nemrégiben az idő fogalmához legjobban értő nagyszerű „ómoravici” órásmester és festőművész, id.Novák Mihály jóvoltából dolgozhattam az immár több mint három évtizede működő vitális 9+1 művészeti csoport (alapítási éve 1977) bácskossuthfalvi művésztelepének egyik nyári alkotótáborában. Megbecsülendő, értékes ajándékot is kaptam tőlük, azt a piros borítójú monografikus könyvet, amely az ómoravicai művésztelep három küzdelmes évtizedének keresztmetszetét örökítette meg az utókor számára.
A jelen csoport megbízott művészeti vezetője a monográfiában sűrűn előtérbe kerülő Zsáki István volt. A filozofikus alkatú jelhagyó mester markáns metafizikai tereket nyitogató tájfestő, több évtizede építgeti már elképzelt álombéli pannon tájait. A vajdasági táj annyira a vérében van, hogy bármit alkot, az előtűnik. Úgy érezzük, hogy ennek okán leginkább talán a harcostárs Benes József tájgrafikáival rokoníthatjuk munkáit.

Zsáki István: Csendélet

Zsáki Istvánnak, vagy ahogyan becézik, Figarónak ifjúként nagyon jó szellemi mentorai lehettek: már gyermekkorában a topolyai művésztelep sodrásába került, és megismerhette a már érett művészeket, Ács Józsefet, Sáfrány Imrét… Technikai tudást, művészi tartást, kitartó küzdőszellemet tanult tőlük. És habár a középiskolában a kárpitosszakmára képezték, a katonai szolgálat letöltése után mégis a Tanárképző Főiskola képzőművészeti szakán szerzett oklevelet Prishtinában 1967-ben. Ezután lett képzőművészet szakos általános iskolai tanár, legelébb Bajsán, majd Pacséron, Gunarason és végül Topolyán. Ami művészi pályáját erősen meghatározta, az a vajdasági művésztelepek munkájában való folyamatos alkotói és szervezői részvétel volt. A topolyai művésztelepen 1967 óta vett részt a telep fokozatos elhalásáig az ezredforduló körül. Az Ács József által megalapított első zentai művésztelepen 1962-től 1990-ig vett részt, az óbecsein 1978-ban, a csurgói csoporthoz pedig 1969-ben csatlakozott. A jugoszláviai művésztelepeket is gyakran látogatta: (Pocitelj, Groznjan, Lendva), de rendszeresen részt vesz a magyarországi művésztelepek munkájában is: Makó, Tokaj, Zalaegerszeg, Selye, Budapest, Debrecen, Hajdúhadháza, Budakeszi, Veránka stb.
Az óbecsei művésztelep tagja 1978-tól, a 9+1 művészeti csoportba tartozik a kezdetektől, és a Bucka-Gányó Művésztelep (1990) egyik alapító tagja.

Zsáki István: Táj

FÉNYES SUHOGÁSOK
Zsáki István fénykompozícióit metafizikai ciklusokban mérjük. Három nagy csoportba tömöríthetjük összefogott, markáns vonulatait, melyek szorosan egymásba kapaszkodnak. Úgy tűnik, hogy elsősorban ott különböznek egymástól, hogy művészünk három eltérő látószögből és távolságból szemléli ugyanazt a képzelet meghullámoztatta valóságot, amelyet belső látása megidéz. Az egyik a távolabbról szemlélődő tájjellegű ciklusa, a másik a csendélet különleges hasonlataival játszadozó, a harmadik a mikrovilággal incselkedő, szemünk előtt kipattanó, elrobbanó firka-elmozdulásokkal övezett „élő” miniatűr relikviákat gyűjtögető.
A közelítések, a fokozatosság fókuszálása, a létfilozófia örök kérdéseinek feszegetője Zsáki. A jelhagyó ember lélekállapotainak intim pillanatait megörökítő. A szinte vallásos áhítattal megélt, delejes tájjellegű szegmentumképek a megállított idő és a megkövített imák filmkockaszerű pillanatait ejtik csapdába. Az időnkívüliség hiánypótló, tájba vésett, iránymutatónak szánt, historizáló jelei és a mezőbe hintett, szántóföldbe ágyazódott, légbe karcolt kéziratgesztusai különös, kódolt üzeneteket hordoznak. Megfejtésre váró titokzatos világ ez. A lebegő gesztusok megbontják az időtlen alkony/virradat csendjét, az életnek alfája és ómegája villan be a tökéletes csendbe, Isten időtlen nyugalmának csendjébe. A derengő atmoszféra kadmiumvörös, aranysárga, okker és olajzöld színekben pompázik, markánsan foszforeszkál. A képmezőbe valósággal becsurog (Csurgó!) a táj. Tompa fényében képzeletünk aranypartjára hullámzik. Benne lüktet a kies enyészet és az örök, elnyűhetetlen időtlen idő…

Péter László rajza Zsáki Istvánról

MAGKERESŐ
Isten a földre lépve, fáradt öregemberként megáll az alkonyi határban, elmereng, égszínkék vagy acélszürke tekintetével megcirógatja az égboltozat halványuló kondenzcsíkjait, és elidőz egy kicsit a pannon szántóföldeken. Szemléli azt a peremvidéket, amelyet egykoron, jóval a hírvivő Biblia előtti ősidőkben élhetővé tett teremtő erejével, s amelyet mára örökös kedvence, a megzabolázhatatlan oktondi teremtménye végül ostoba módon tönkretett. Kietlenné vált a táj, és e kíméletlen pusztaságot, amely mára alig terem zsenge füveket, égre törő, öles fákat, megújuló erdőket, a kilátástalanság érzetét csak a távolba veszett buckák (Bucka-Gányó!), lankák, dombok és halovány hegyláncolatok koszorúja enyhíti. Ami megmaradt, marék kavics, ékszer-csigák vázai, ágtörmelékek, néhány falevél vagy gazdáját veszített madártoll: az elpusztult vegetáció jelhagyó nyomai és az ember megalkotta mágikus képletek, amelyekkel a saját maga okozta tájsebeket begyógyítani igyekszik… Ebben a relikviagyűjteményben a leginkább reménykeltő motívum az életet rejtő Mag. Az édeni gyümölcsmag, melyet festőnk tenyerében szorongat. Ez a mag gondosan földbe ágyazva még kihajthat, és megújult életerővel szárba szökkenhet…
A nagy pazarlások helyett visszafogottan, gondosan, spórolva, egyenkint kell elültetnie a megőrizett csonthéjú ékszert, az új életet akarás reményében. Isten reménykeltő biztatásában.
ELVETÉLT PARADICSOM
A festő titkon figyel. Gondolatban cselekszik, amint kezében angyali ecsete megrebben…
Az aggódó öregúr pedig átmenetileg ráncai mögé rejti megszelídült bánatát: mivé lett az életerőtől duzzadó ősi föld, hová lett pompásan működő, teremtett harmóniája? Flórája, faunája. A majdnem tökéletes világba hogyan költöztünk bele, az édenkert zsongását, szívverését hogyan roppantottuk meg? A teremtés koronájaként hogyan váltunk szuroklényekké.
…És megszégyenült végül Isten kiállhatatlan kedvence, mert hiúságból a teremtés koronájának tartotta magát. Fenevadként játszadozott a teremtett világgal: addig tépázta, ostorozta, sanyargatta, amíg halálosan megsebezte a természet lágy ölét. Philoktétész sebét nyitogatta…
A festő most ezeket a sebeket észleli és gyógyítgatja képeiben. Titkos jeleket ró: mágiája, gesztus-vonalai, a tájkép kondenzcsíkjai, melyeket egy sebészorvos ügyességével szeletel, elemez. És félig pogány létére mindeközben élvezi Isten jelenlétét is a tájban: csendéletsorozatán rendre megjeleníti türelemmel széthajtogatott Veronika-kendőjét, melyben összegyűjtögeti a természet megújhodásához szükséges, mágikus írásjeleivel megdelejezett maradék kellékeket. Kagylóhéjakat, csigavázakat, apró köveket (tojásokat), kaviccsá dermedt idő-pereceket, szél sodorta ágdarabkákat, és legvégül néhány aszott gyümölcsöt és gyümölcsmagot: szent relikviáit a miniatürizált természetnek.
Az időnkívüliségben apró villanások. Magok, füveket hajtó növényi pacák, óriásira duzzasztott őssejtek, montázsbiológia ad reményt az újjászületés szent fogadalmának.
A megbomlott világmindenség káosz utáni állapotát a rendet teremteni kívánó mágus feltérképezi mezejét. Reneszánsz szemléletű kimértséggel, a megdermedt időt feszülten figyelő figyelmével. Talán az újjászületés örömteli pillanatai előtt néhány perccel. Az őserőket megidézni tudó mester terített abroszán, hisszük: a vég nélkül lebegtetett tájképei hatására tényleg megújul az élet.

2011. augusztus 29., hétfő, Magyar Szó, Üveggolyó melléklet