Tollrajz
Markulik József relikviái (1.)
(Markulik: Autóbaleset, kombinált anyagok, 1969.)
Jeles képzőművészünk 1952-ben fényképészként indult, majd 1959-ben a szarajevói Iparművészeti Középiskola monumentális festészeti szakát is elvégezte. 1967-ben az újvidéki Pedagógiai Főiskolán diplomázott. Nem a karriercsinálók sorát gyarapította: a csantavéri általános iskola rajztanára lett, ám széleslátókörűsége és nyughatatlan alkotói természete miatt elsősorban a vajdasági képzőművészek erős élbolyában számon tartott.
1971-ben így vallott magáról: „Igyekszem éber és nyitott maradni, néha önmagamat is belevinni abba a folyamatba, amely a művészet feltétele, mint ahogy létem az alkotás feltétele.”
A gondolkodó habitusú művészember életszerűen öntörvényű őrszem, a szellemisége frissítő erejével hat ránk manapság is. Nem tudom, hogy életében mennyire értették meg reduktív művészetének lényegét. Szellemi igényét, és abbeli bátorságát, hogy a felesleges kiszűrésével a világ sajátos értékelésére törekedjen. Józanult célját, hogy a felesleges kiszűrésével a mű anyagszerűségét háttérbe szorítva és a verbális sűrítés eszközét jól alkalmazva kerüljön kapcsolatba annak komplexitásával. Mert e szempontok -megfogalmazásai – szerint a torzónak vélt hagyatéka, valójában a befejezetlenségében is lezártságot sejtető, kerekedő egész.
Markulik József éppen tizenhét éve távozott el közülünk, de úgy tűnik, mintha a tegnap írta volna le művészet-értelmező, művészet-igenlő sorait. A múlhatatlan, ám mégis folyamatos pörgésében változó/változékony, az állandó kisugárzású örök művészet megkeresésének szándékával.
„Alea jacta est”: A kocka el van vetve! A szikár és mégis ünnepély-hatású hollófekete köntösbe bújtatott, a retro utánérzés-stílusában megtervezett keménykötésű Markulik-könyv, kisebbik (képző-, és iparművész) fiának, Balázsnak a keze munkáját dicséri...
Az „örökséget” töredezettségében is szimbolikusan összegző, fedőlapon ékeskedő Markulik-szobor, kibontható/kibontandó, elemezhető és megfejthető titok. Egyfajta zárkő, mely ugyanakkor a művészi ideológia éppen megbontott és elemezni kezdett alapkövét is jelenti. A kezdet és a vég, az örök újrakezdés és az örök körforgás jegyében is.
A szabadon szárnyaló, tömören fogalmazó gondolkodó művész szimbolikus költői megnyilatkozása az 1985-ben megalkotott szobra: az a 25x25x25 cm-es, stabilitást jelképező gipszkocka, melynek egyik „megbontott” sarkában, a bevésett apró „kő” tojás a művészet tulajdonképpeni megfejtett „magva”.
A tojás vagy a mag? A művészet örökös újjászületésének ígérete a színtiszta lírai költészet!
Markulik markáns, összefogott gondolatiságú szoborművének telítettsége, univerzalitása, a tartalmi mag, a „ befejezettség” érzetét kelti bennünk: egyszersmind előírja az öntudatos tervezettséget, és a puszta véletlenek teljes körű kizárását. A tudatos alkotó hajszálpontosan tudja, mit akar.
Munkái a következő városokban kerültek bemutatásra: Chicago, Párizs, Stuttgart, Budapest, Balatonboglár, Belgrád, Szarajevó, Szkopje, Újvidék, Óbecse, Szabadka, Zenta, Topolya... Szobrai, festményei, konceptuális ihletettségű művei, képi alkotásai/képversei, lírai vallomásai, haikui a gondolkodó, a „mindenség művészeti vonzatait” felfedő örökös ideáinak körforgásszerű megtérése...
Markulik Józseffel egykoron az 1980, 1981-es TAKT-on találkoztam: a számunkra korosabbnak tűnő művészt, egykori középiskolai tanárja és igazgatója Ács József mutatta be, akivel tartós jó barátságban volt. Egyrészt azért, mert ugyanazon művésztelepekre jártak mindketten, másrészt mert nyughatatlan szellemiségük révén a művészet-kutatás is közös szenvedélyük volt. Markulik József kiváló képzőművész-pedagógusként elmélyült gondolatvilággal rendelkezett, és a meglátásait, művészetfilozófiai nézeteit csokorba gyűjtve, írássorozatát közölte is a Magyar Szó Ács által kitalált Képzőművészeti Levelező rovatában.
Mindketten a „hagyományos” képzőművészi indíttatások és a felfedezett de sajátosan értelmezett konceptualizmus hullámverésének redői közül közvetítettek évekig. „A hagyományos művészetben sok minden nem tetszett, de a konceptualizmus minden tételével sem tudtam megbékélni...”- írja Markulik 1975-ben.
A nyolcvanas évek elején Ács József tanácsára, „fejtágító” előadóként hívta meg őt Hevér János a TAKT-ra, a haladó új szellemiséget képviselni kívánó temerini ifjúsági művésztelepre. Markulik művészeti előadásainak iskolai órákat feledtető közvetlensége erősen hatott ránk. A kezdő művészpalántákat komolyan vevő vérbeli pedagógus, a bennünket se nem dédelgető, se nem okító, ám megnyerő beszédű művészember, így vált ismertté köreinkben, ifjú titánokéban.
Filozofikus hajlamával „mintha a kelet világából érkezett volna a Délvidékre”...
A higgadt bölcs képzetét keltette ez az átható tekintetű, tiszta lelkületű ember, aki szikár visszafogottsággal, kellő szerénységgel, ráadásul az akkoriban még olyannyira ki sem érdemelt emberi tisztelettel viszonyult irántunk. Mégis, a felnövő művészemberkék sérülékeny magabiztosságának hitében meghagyva bennünket: észrevétlenül egyengette útjainkat.
Igen széles látókörben pásztázó friss gondolatainak apró ötleteket csiholó szegmenseit ruházta ránk, akik akkortájt még elég nehezen értettük meg elképzeléseit, meglátásait.
Azt suttogták róla, hogy félelmetes önkritikával nagyon sok munkáját kíméletlenül megsemmisítette. A tökéletességre törekedve ritkította saját vélt hibáit...
Ám úgy tűnt, hogy eme valós veszteségeit visszafogott derűvel viseli. Rajtunk pedig egyáltalán nem „spórolta” energiáját: sziporkázva, pergőtűzben adta át okos meglátásait, belesulykolva előadásaiba a legjobb tudását...
Magyar Szó, Üveggolyó melléklet. 2011. szeptember 29., csütörtök
Markulik József relikviái (1.)
(Markulik: Autóbaleset, kombinált anyagok, 1969.)
A torzó, a befejezetlen mű, a szobrászatban a végtag nélküli szobor: ma idolként ható, tökéletesnek látszó alkotás. Mert mai világérzetünk szerint, valós a befejezetlen mű időtlen tökéletessége is...
A csantavéri gondolkodó művész Markulik József (1935-1994) Torzóban maradt életmű című, művészi alkotásaival is illusztrált művészeti esszé-soraival, naplószerű bejegyzéseivel, kritikai széljegyzeteivel és verseivel díszített írásgyűjtemény idén jelent meg, a zentai központú Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában. A kései kiadású, de korántsem megkésett könyv tartalmi időszerűsége erejével hat.
Ma megnyugtató lenne, de szerzője életében még csak utalást sem kaphatott életművének egy későbbi megjelentetési szándékára vonatkozólag. Magáról így vall kései verseinek egyikében: „Öregségemre most már tudom, miért nem vagyok vérbeli alkotó...”
Holott az volt, egyike a már klasszikusnak nevezhető ritka polihisztori képességekkel rendelkező, kemény, ritkaságszámba menő kritikákat és önkritikákat gyakorló művészembereknek: aki mind Önmagáról, mind az Emberről, Gépről, Fejlődésről, Világról, Művészetről, saját Munkáiról és Más(ok)ról is kellő következetességgel, szigorú precízséggel megformálta a véleményét.
(Ön)vallomásaiban a dacos művész, a harcos kortárs és a rejtező filozófus vallomásai köszönnek vissza. Az egész életét meghatározó, örök korszerűséget hirdető műhelymunkája, életművének legjelentősebb szegmense, a konceptualizmussal „megfertőzött” haladó művészi gondolatmenetének és gondolatrendszerének értékes gerinc-töredéke, hiteles meglátásainak mindig is csokorba álló gyűjteménye: az életigenlő és a máig életképes művészet-szemlélete és életfilozófiája: végre méltó lett a szárba szökkenésre és az utóéletre...
A csantavéri gondolkodó művész Markulik József (1935-1994) Torzóban maradt életmű című, művészi alkotásaival is illusztrált művészeti esszé-soraival, naplószerű bejegyzéseivel, kritikai széljegyzeteivel és verseivel díszített írásgyűjtemény idén jelent meg, a zentai központú Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában. A kései kiadású, de korántsem megkésett könyv tartalmi időszerűsége erejével hat.
Ma megnyugtató lenne, de szerzője életében még csak utalást sem kaphatott életművének egy későbbi megjelentetési szándékára vonatkozólag. Magáról így vall kései verseinek egyikében: „Öregségemre most már tudom, miért nem vagyok vérbeli alkotó...”
Holott az volt, egyike a már klasszikusnak nevezhető ritka polihisztori képességekkel rendelkező, kemény, ritkaságszámba menő kritikákat és önkritikákat gyakorló művészembereknek: aki mind Önmagáról, mind az Emberről, Gépről, Fejlődésről, Világról, Művészetről, saját Munkáiról és Más(ok)ról is kellő következetességgel, szigorú precízséggel megformálta a véleményét.
(Ön)vallomásaiban a dacos művész, a harcos kortárs és a rejtező filozófus vallomásai köszönnek vissza. Az egész életét meghatározó, örök korszerűséget hirdető műhelymunkája, életművének legjelentősebb szegmense, a konceptualizmussal „megfertőzött” haladó művészi gondolatmenetének és gondolatrendszerének értékes gerinc-töredéke, hiteles meglátásainak mindig is csokorba álló gyűjteménye: az életigenlő és a máig életképes művészet-szemlélete és életfilozófiája: végre méltó lett a szárba szökkenésre és az utóéletre...
1971-ben így vallott magáról: „Igyekszem éber és nyitott maradni, néha önmagamat is belevinni abba a folyamatba, amely a művészet feltétele, mint ahogy létem az alkotás feltétele.”
A gondolkodó habitusú művészember életszerűen öntörvényű őrszem, a szellemisége frissítő erejével hat ránk manapság is. Nem tudom, hogy életében mennyire értették meg reduktív művészetének lényegét. Szellemi igényét, és abbeli bátorságát, hogy a felesleges kiszűrésével a világ sajátos értékelésére törekedjen. Józanult célját, hogy a felesleges kiszűrésével a mű anyagszerűségét háttérbe szorítva és a verbális sűrítés eszközét jól alkalmazva kerüljön kapcsolatba annak komplexitásával. Mert e szempontok -megfogalmazásai – szerint a torzónak vélt hagyatéka, valójában a befejezetlenségében is lezártságot sejtető, kerekedő egész.
Markulik József éppen tizenhét éve távozott el közülünk, de úgy tűnik, mintha a tegnap írta volna le művészet-értelmező, művészet-igenlő sorait. A múlhatatlan, ám mégis folyamatos pörgésében változó/változékony, az állandó kisugárzású örök művészet megkeresésének szándékával.
„Alea jacta est”: A kocka el van vetve! A szikár és mégis ünnepély-hatású hollófekete köntösbe bújtatott, a retro utánérzés-stílusában megtervezett keménykötésű Markulik-könyv, kisebbik (képző-, és iparművész) fiának, Balázsnak a keze munkáját dicséri...
Az „örökséget” töredezettségében is szimbolikusan összegző, fedőlapon ékeskedő Markulik-szobor, kibontható/kibontandó, elemezhető és megfejthető titok. Egyfajta zárkő, mely ugyanakkor a művészi ideológia éppen megbontott és elemezni kezdett alapkövét is jelenti. A kezdet és a vég, az örök újrakezdés és az örök körforgás jegyében is.
A szabadon szárnyaló, tömören fogalmazó gondolkodó művész szimbolikus költői megnyilatkozása az 1985-ben megalkotott szobra: az a 25x25x25 cm-es, stabilitást jelképező gipszkocka, melynek egyik „megbontott” sarkában, a bevésett apró „kő” tojás a művészet tulajdonképpeni megfejtett „magva”.
A tojás vagy a mag? A művészet örökös újjászületésének ígérete a színtiszta lírai költészet!
Markulik markáns, összefogott gondolatiságú szoborművének telítettsége, univerzalitása, a tartalmi mag, a „ befejezettség” érzetét kelti bennünk: egyszersmind előírja az öntudatos tervezettséget, és a puszta véletlenek teljes körű kizárását. A tudatos alkotó hajszálpontosan tudja, mit akar.
Munkái a következő városokban kerültek bemutatásra: Chicago, Párizs, Stuttgart, Budapest, Balatonboglár, Belgrád, Szarajevó, Szkopje, Újvidék, Óbecse, Szabadka, Zenta, Topolya... Szobrai, festményei, konceptuális ihletettségű művei, képi alkotásai/képversei, lírai vallomásai, haikui a gondolkodó, a „mindenség művészeti vonzatait” felfedő örökös ideáinak körforgásszerű megtérése...
Markulik Józseffel egykoron az 1980, 1981-es TAKT-on találkoztam: a számunkra korosabbnak tűnő művészt, egykori középiskolai tanárja és igazgatója Ács József mutatta be, akivel tartós jó barátságban volt. Egyrészt azért, mert ugyanazon művésztelepekre jártak mindketten, másrészt mert nyughatatlan szellemiségük révén a művészet-kutatás is közös szenvedélyük volt. Markulik József kiváló képzőművész-pedagógusként elmélyült gondolatvilággal rendelkezett, és a meglátásait, művészetfilozófiai nézeteit csokorba gyűjtve, írássorozatát közölte is a Magyar Szó Ács által kitalált Képzőművészeti Levelező rovatában.
Mindketten a „hagyományos” képzőművészi indíttatások és a felfedezett de sajátosan értelmezett konceptualizmus hullámverésének redői közül közvetítettek évekig. „A hagyományos művészetben sok minden nem tetszett, de a konceptualizmus minden tételével sem tudtam megbékélni...”- írja Markulik 1975-ben.
A nyolcvanas évek elején Ács József tanácsára, „fejtágító” előadóként hívta meg őt Hevér János a TAKT-ra, a haladó új szellemiséget képviselni kívánó temerini ifjúsági művésztelepre. Markulik művészeti előadásainak iskolai órákat feledtető közvetlensége erősen hatott ránk. A kezdő művészpalántákat komolyan vevő vérbeli pedagógus, a bennünket se nem dédelgető, se nem okító, ám megnyerő beszédű művészember, így vált ismertté köreinkben, ifjú titánokéban.
Filozofikus hajlamával „mintha a kelet világából érkezett volna a Délvidékre”...
A higgadt bölcs képzetét keltette ez az átható tekintetű, tiszta lelkületű ember, aki szikár visszafogottsággal, kellő szerénységgel, ráadásul az akkoriban még olyannyira ki sem érdemelt emberi tisztelettel viszonyult irántunk. Mégis, a felnövő művészemberkék sérülékeny magabiztosságának hitében meghagyva bennünket: észrevétlenül egyengette útjainkat.
Igen széles látókörben pásztázó friss gondolatainak apró ötleteket csiholó szegmenseit ruházta ránk, akik akkortájt még elég nehezen értettük meg elképzeléseit, meglátásait.
Azt suttogták róla, hogy félelmetes önkritikával nagyon sok munkáját kíméletlenül megsemmisítette. A tökéletességre törekedve ritkította saját vélt hibáit...
Ám úgy tűnt, hogy eme valós veszteségeit visszafogott derűvel viseli. Rajtunk pedig egyáltalán nem „spórolta” energiáját: sziporkázva, pergőtűzben adta át okos meglátásait, belesulykolva előadásaiba a legjobb tudását...
Magyar Szó, Üveggolyó melléklet. 2011. szeptember 29., csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése