A csantavéri Markulik József (1935–1994) Torzóban maradt életmű című, művészi alkotásaival is illusztrált művészeti esszésoraival, naplószerű bejegyzéseivel, kritikai széljegyzeteivel és verseivel díszített írásgyűjteménye idén jelent meg, a zentai központú Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában. A kései kiadású, de korántsem megkésett könyv tartalmi időszerűsége erejével hat.
Mondhatni makulátlan igényű, törődött önvallomás is Markulik naplószerű, néhol ötlet- vagy jegyzetízű írássorozata, amely mély nyomokat hagy bennünk művészetfilozófiájával. Markulik valóban létrehozta egyfajta nagyívű metszettárát a modern és a világlátó-világjáró XX. századi művészetszemléletnek, mely egyszersmind valós vára lett a perifériákon meghúzódó és a magaslatokból is jól észlelhető, megfigyelhető, lélegző/lélek-ző/lélekelemző délvidéki képzőművészetnek is!
Semmiféle elefántcsonttoronyba zártság: a teljes nyitottság és befogadókészség jellemzi.
Gondolkodó művészünk talán vállalásai által mégis sebezhetőbb volt: félig meg nem értettsége miatt életében érték támadások is. Néhanapján előjöttek a szókimondó öntörvényűsége miatti sértődöttségek is…
Ám mindent összevetve teljes mértékben igaza volt: a korszerűséget is úgy vállalta fel, mintha már régen ismerné a jövő művészetét.
És számunkra is úgy tűnik, hogy Markulik valamelyest előre látta, vagy előképezte volna a jövő művészetét… Legalábbis jól következtetett a meglévő és a helyes módon elemzett művészeti történések újramodellezésében. Miközben közvetített: egyre-másra írogatta a vizuális kommunikációról és a képzőművészeti nevelésről szóló cikkeit. A művészet (ön)megsemmisítő hajlamáról, az anyagonkívüliség lehetőségeiről, az ideáról, a konceptualizmus teremtő módszereiről, a művészetben felfedezhető statikus és dinamikus fogalmakról értekezett. Felsejlik örökös témái közül az időszerűség fogalma (Minden művészet korának higanyszála), és még a TAKT-on egykor meghonosított, divatossá lett „elidegenedés-mitológiája” is: az elidegenedés a művészetben, mely a felgyorsult élet következményeként negatív pólusként vonzóerővel hat világunkban, és amely mára valamilyen formában csakis valóra vált, akárcsak Orwell próféciája…
A gondolati szabadságot igénylő ember, mélységes hitében, meggyőzési hajlamával még most is megbabonázza lelkünket: Markulik, úgy tűnik, soha nem engedett az általa felfedezett igazságokból. Leírt gondolataival még most is sarkall bennünket művészeti értékeléseinek, példatárának és talán életfilozófiájának továbbgombolására: ötleteinek továbbhengergetésére, továbbérlelésére…
A könyv tartalmi bátorsága mondatja velünk, hogy szövegezése a végsőkig átgondolt, és a tökéletesre tervezettség igényével készült. Ha a szerző életében tanúsított szerénysége és feltétel nélküli hódolata a művészet szentsége előtt ezt a szerénytelenséget eltűrte volna, könyvének ezt az alcímet is lehetett volna adni: Tisztelet és főhajtás Markulik József életműve előtt.
A Torzó, a töredékes mű végső sugallata az, hogy Markulik „szent háborúja a művészetért” végül mégiscsak beteljesedett. Nem a nagy csaták győzelmi mámorával, csinnadrattájával ért véget, ám gyöngéden beleivódott a vajdasági tájba, egészen a perifériákig…
Mert túl korán eltávozott, művészünk mára azt is bebizonyította, hogy egykori elmélkedései az univerzális művészet megértését a délvidékiségén keresztül szűrték le…
Ám ezáltal gondolatainak hatósugara sem szerényebb, sem provinciális: hanem épp ellenkezőleg, letisztult, átütőerejű és autentikus lett… Kritikai éleslátásának és határozott, tárgyilagossággal elemező hajlamának eleget téve jeles képzőművészettel foglalkozó alkotóink munkásságát is szigorú következetességgel jellemezte: Ács József, Csernik Attila, Deák Ferenc, Dobó Tihamér, Duranci Béla művészettörténész, Kerekes László, Maurits Ferenc, Penovác Endre, Szajkó István, Szilágyi Gábor, Torok Sándor és Török István munkásságához fűzött akár egy-két mondat erejéig megszívlelendő észrevételeket.
Becsülte, ám néha minden cinizmus nélkül meg is ostorozta, és lehetséges, hogy néhanapján meg is botránkoztatta kortársait. Ács József szakmai felkészültségéről például elismerően vélekedik, ám ennek ellenére a művész(et)i kritikáit nagyon lágynak és kíméletesnek tartja:
„Ács Jóska barátom nagyon rossz
szakmát választott: minden rossz
kiállításról meg kell írnia a »jót«.”
A könyv végén szereplő korai képversek közül találomra kettőt kiemelnék.
Az egyikben Markulik József a hagyományokat is tisztelő, lírai költészet előtt hajt fejet, midőn (az élete vége felé sokak által igaztalanul támadott) Fehér Ferenc koszorús költőnk Alkudozás c. versét rajzos szövegként illusztrálja („Mit ér a szó, ha aprópénzre váltod…”).
A másik talán a legszebben hangzó. Némi kedveskedő humorral, ám mégis kellő komolysággal az időszerűséget élteti: prózai képversként levélnek álcázott szellemes kezdőmondattal, barátságból ezt üzeni a merész és sokrétű művészkollégájának, Szombathy Bálintnak:
„Kedves Bálint
üdvözöld a művészetet
tudom te sokat találkozol vele
segíted a fejlődésében
mondd meg neki
hogy én is segíteni fogom életem végéig
Jóska”.
Pedig nemcsak hogy segítette, maga is az egyik éllovasa volt…
Markulik József képzőművész filozofikus gondolatainak ízlelgetése és megértése után felvetődik bennünk a kérdés: Vajon ténylegesen torzóban maradt-e Markulik életműve, vagy mégiscsak befejezettnek tekinthető?
Végezetül, a legszebb a felismerésünk, hogy minden csinnadratta nélkül munkásságát mégiscsak nagyra tartották: Ninkov Kovacsev Olga művészettörténész nemcsak feldolgozta életművét, de a nagyszabású emlékkiállítását is megszervezte 1995-ben a zentai Városi Múzeumban, majd Szendrővárán (Smederevón) és Szabadkán is…
Életművének felkutatása, sajátos markuliki gondolatainak latba vetése, értékelése és esetleges átértékelése talán ma is folyamatban van. A művészet kutatóinak pedig nemcsak hogy joguk, még inkább kötelességük a végsőkig kiértékelni a ritka Markulik-jelenséget.
(Mindeközben tudjuk, hogy nagyon sok képzőművészünk egyszerűen csak játékos alkotóember, homo ludens, aki mindig játszik a gondolatokkal, de nem vállalja a szavakban megfogalmazás kockázatait, és leginkább csupán a képi láttatásokban próbálja kifejezni magát.)
Markulik József, mondhatni céltudatosan gondolkodóként, esetleg túl gyorsan eljutott a művészet végső határainak feszegetéséig? Bárha a teljességnek akár verbális igényével is, a sziszüphoszi munkával való építkezésig és a botrányos megállapításokig?
A művészet újszerű, „magaslati” felismeréséig, megismeréséig, és legvégül: megértéséig?
Föl, a magasba…
Magyar Szó, Üveggolyó melléklet. 2011. október 3., hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése