14. Péter László: Létidézés – létigenlés a művészetben

TOLLRAJZ
Három tollrajz Leának

(1. rész)

Örökmozgó angyal

A művészet az életünk, és élet a művészet... Miként a szívdobogásunk: örökmozgó, perpetuum mobile, lét-igenlő, működni akaró, életteret kívánó-kiváltó, folytatólagos, ezerarcú, örökkévaló.
Az „ezerarcú kis szörnyeteg” problematikáját azonban időtlen idők óta változatlanul bonyolultnak tudjuk...

Péter László: Angyal vagy múzsa

A művészetet pontosan és véglegesen nem lehet meghatározni, habár évszázadok óta nyomában van az elemzőkészség birtokában lévő értelmes ember. Annak állandó és megállíthatatlan mozgása, térülte-fordulta és kígyózása miatt csak sejteni tudjuk egyetemességét, ám minduntalan kicsúszik markunkból, bármilyen ügyesen próbáljuk megragadni tünékeny pillanataiban. Mi végesek, ő pedig végtelen, halhatatlan és hajthatatlan marad, bármely utókornak immár egy másik arcát mutatja fel.
Ha azt mondjuk, hogy a fejlődő, civilizált emberiség lelki tükörképe, azzal csak olajat öntünk a tűzre, mert eleve felmerül bennünk a funkcionalitásról alkotott eléggé romos képzetünk, és a következő nagy kérdés: mivégre? Hiszen fizikai-biológiai létünk szempontjából gyakorlati(lag) hasznunk nincs is belőle?
Holott már ez sem stimmel, hiszen a szépérzékre ható, művészek által megalkotott „művek” (már a kifejezés is rossz) nagy része esztétikai rafinériával babonázza meg a közönséget: ezért már régen is fizettek érte, jóval később pedig üzleti iparággá fejlesztették találékony és anyagi hasznot remélő műkereskedők, jól működő műkereskedői hálózatokat hozva létre. Másrészt intellektuális káprázatként is kiválóan hat, az emberi kíváncsiságot bombázza folyton, stratégiai pontossággal, ám örökösen váltott állásokból, tünékenyen és változékonyan. De hogy miből ered a művészet változékonysága? Örök és megoldhatatlan kérdés, ám tudjuk legalább, hogy az emberi fejlődéshez szorosan tapad.

Péter László: Ritmusban

Ám mindeközben a „művészet” fogalom pontos meghatározásáig sem jutottunk el mindmáig. A magyarban a „művészet” szó a XIX. századi nyelvújítóktól származik, és az alkotott művel, a mesterséggel, a termékeny logikai gondolkodással, a kreativitással, az észleléssel és az ésszel függ össze. Ezek a fogalmak más nyelveken egészen másképp hangzanak, de lényegében ugyanazt jelentik: az ember agyi és fizikai munkával létrehozott kreációit és az alkotómunkának esztétikai szempontok szerint összevont válfaját jelzik. A görög „techné”-től, a latin „ars”-tól származtatjuk... az angol és francia „art” és az ebből a szócskából továbbragozott „artist” (azaz: artista, tehát cirkuszi művész!) szóból eredeztetjük. Mindeközben úgy tudjuk, hogy a művészet csak a középkor végén elkülönült tárgy-alkotó fizikai tevékenység újrafogalmazása óta számít igaz(i) művészetnek.
Mai álláspontok szerint az emberi civilizáció hajnalától (az őskortól tehát) egészen a középkorig, a művészeti ténykedés ügyességi játék és komoly alkotói szándék volt egyszerre. Mesteremberek által alkotott esztétikai díszítéseket megvalósító (rovó, karcoló, véső, festő és formázó) tevékenység volt egykoron. Ezek az alkotók nemes lelkű intellektuális ügyeskedők, intelligens mesterkedők, zseniális varázslók voltak, akik a feltételezések szerint a ma is ismert szakmáknak hódolóktól, kőművesektől, fafaragóktól, asztalosoktól és más kézműves iparosoktól külsőre nem is igen különbözhettek. Tudásigényük azonban nem egy szakma, hanem a felfedezések korának bélyegét viselve, a tudományok és a művészet univerzális eszméjét alakítgatták. Akkori tudásuk szintjét, vizuális érzékelő és ábrázoló tehetségüket a közösségek még szinte másodrangúként kezelték – és lekezelték. Az anyagi gazdagság, a termelés, és más anyagi hasznot hozó tevékenységek megbecsültebbek voltak a hasznosított, igényelt, ám eléggé meg nem becsült művészkedő tevékenységektől, hókuszpókuszoktól. A művész-iparos a korai/korabeli társadalmak szemében egyszerűen dekoratőr volt, és garasokért, éhbérért hozta létre pompás műalkotásait. Az ókorban: de talán annak előtte és jóval később is...
Holott, a műalkotások létrehozásához komoly kutatómunkát végzett a művész. A művészet funkciói közül eddigi ismereteink szerint kiemelhetnők a lélek gyönyörködtetésének szándékát, a szórakozás igényét, a rituális, varázslói tevékenységek várható vagy tőlük elvárt élménykeltő hatásait, a gondolkodó ember nemesítésének, jobbá tételének akarnoki szándékát, és egyéb – az emberi lélekre gyakorolt – hatás fókuszáló szándékait: másfelől azonban, benne van a művészi önkifejezés hatalmas igénye is. Elég, ha csak az őskori ember zsákmányra és rituális képzetekre összpontosító karcoló-véső-rajzoló-pecsételő sámánjainak varázslási nyomait követve, megpróbálunk eljutni a kései „éhező művész” derűs fogalmáig, máris láthatjuk, hogy a tevékenység megítélésében szinte semmi sem változott. Rembrandt: „Az éhező művész és családja” c. festménye csak egy bizonyítéka annak, hogy a majdani reneszánsz, majd a mégoly gazdagnak tűnő barokk, stb. korának dúsgazdagon burjánzó művészete mögött is megbújt a fenyegető nyomor, és hogy csak kevés alkotónak kedvezett a szerencse. Azt is hozzáfűzhetjük: manapság is voltaképpen hasonló, ám sokkal profánabb feltételezések vannak a művész ikonképéről.
De hogy jobban megértsük a tényállást: nem a művész(et) használja ki ravaszkodó szándékkal az emberiség iránta való józan érdeklődését, hanem az emberiség falja fel és emészti el szőröstül-bőröstül a tehetséges alkotókat! Naivitás lenne, ha nem így látnánk...
S hogy hogyan „lélegzik” és működik a művészet mindmáig...
A „lelkes” művészember megfigyelései, elemző szándéka és kutatómunkája, elemzései alapján feltérképezi, körbejárja, átfedi, behálózza témáit. Érdeklődésének érdemi részecskéit boncolgatva darabolja, majd valamiféle varázslatos kirakós játék szabályai vagy elvei szerint újra összerakja azt, és azt mondja: leszűrve minden konzekvenciát, helyrebillentette a valóságot, és a tetejében valamiféle szűrletet, tapasztalati leszűrést, következtetést, esszenciát emleget még... „Átfesti” a valóságot, egy olyan imaginárius teret létrehozva, amelyet ő maga tárt fel titkos rejtekéből, zakatoló agyának nyughatatlanul hullámzó redőiből, és csapóajtóként megnyitja, megmutatja azt a nagy nyilvánosság előtt. Az élet rejtelmeinek megfejtéséhez és megmagyarázásához állítja fel jól-rosszul működő lélek-csapdáit. Kéretlen prókátor, bajkeverő és szándékosan szemfényvesztő a művész? Zseni a bolondok között? Vagy bolond zseni? Valóság-hamisító? Egyik sem: a vélt igazságokat, a vélt valóságot megismerni, értelmezni, elmondani kívánja igaz-látását.
De viszont, ez sem igaz teljesen. Ez azonban nem baj, sőt, újabb apropója annak, hogy találgatni lehessen tovább...
2011. augusztus 1., hétfő Magyar Szó, Üveggolyó melléklet.