TOLLRAJZ
Gyuris Róbert és Kis Endre TAKT-Vulkánja kapcsán
(2. rész)
(2. rész)
2010 nyarán a temerini TAKT nyári alkotótáborban a TAKT immár negyedik generációjához sorolható Gyuris Róbert magyarországi és Kis Endre délvidéki, fiatal magyar kortárs művészek több mint izgalmas közös munkájával találkozhattam.
A kilencvenes évek végén még középiskolás korú, tulabarai tábort látogató tehetségek csoportjának hajtóerejét a frissen főiskolába indult Sinkovics Ede, majd Utcai Dávid, Soltis Miklós, Nádi Endre (a sor itt sem teljes!)… és a meglehetősen vehemens, erőteljes manírral alkotó ifjak, Kis Endre, valamint a Pécsről idelátogató Gyuris Róbert jelentették. Ahogy említettük már, aktivizálva a hely szellemét…
A kilencvenes évek végén még középiskolás korú, tulabarai tábort látogató tehetségek csoportjának hajtóerejét a frissen főiskolába indult Sinkovics Ede, majd Utcai Dávid, Soltis Miklós, Nádi Endre (a sor itt sem teljes!)… és a meglehetősen vehemens, erőteljes manírral alkotó ifjak, Kis Endre, valamint a Pécsről idelátogató Gyuris Róbert jelentették. Ahogy említettük már, aktivizálva a hely szellemét…
Tájba helyezett vörös sárkány (Fotó: Molnár Edvárd)
Délvidéki „rokonok”
A Kis Endre/Gyuris Róbert által a Hevér-tanyán, az Almási-bara partján tavaly nyáron megalkotott „természetes” installációjuknak, „szobor-építményüknek” a Vulkán/Tűzhányó nevet adták. Hogy miért a tavalyi közös alkotásukról írunk elsősorban? Akkor még egyszeri kalandként, „kirándulásként” fogtam fel kettejük alkotását, és bár sokrétűségük miatt is figyelemre méltó a munkásságuk, még nem derült ki előttem, hogy fiatal művészeink voltaképpen nemcsak erős elhivatottsággal, hanem komoly, kidolgozott koncepcióval rendelkeznek irányában. Nem kísérletezésképpen, hanem hosszú távon és komolyabb szándékkal foglalkoznak a land art műfajával.
Vulkánjuk egyaránt rokonítható a természeti képződményekkel (a Fuji vagy a Vezúv tűzhányókkal), a mongol mezők titokzatos kurgánjaival (archaikusság), Robert Smithson monumentális land art alkotásaival (modernség), vagy a finnországi Seurasaari Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik hagyományápoló látványosságával, a Szent Iván-napi, vízre épített vagy vontatott, kúpszerű máglyájával is (népi hagyományok). Mindez alátámasztani hivatott felvetésünket, hogy e művészeti műfajnak voltaképpen megszakít(hat)atlanul több évezredes tudattalan hagyománya van, amely hagyomány valószínűsíthetően párhuzamosan fut az emberi kultúrák fejlődésével. A mai, időszerűnek mondott land art voltaképpen nagyrészt etnográfiai indíttatású is lehet, „hagyománypótló” ága a korszerű művészetnek.
A művészpáros elképzelését precízen véghezvitt folyamatként élőben végigkísérhettük. A „vulkán” megépítését, a paraszti világból jól ismert tapasztást és a szobrászati munkaként is értékelhető agyagformázást…
Munkájukat a legegyszerűbben az akciójuk egyszerű leírásával elemezhetjük ki. A Vulkán valójában egy favázból készült, üreges „földmunka” volt: köralakos tölcsérszerű váz (lécszerkezet) segítségével a vízparton learatott és kévébe rakott náddal megerősített, majd a helyszínen összedagonyázott, emberpróbáló produktum, „polyvás” sárral körbetapasztott, kúpszerű, tölcsérszerű felépítmény. Elkészültével egy olyan természeti képződmény hatásával bírt, mint valami gigantikus hangyaboly rovarok által létrehozott kürtője. Az alkotópáros az egyszerre szobornak, land artnak és installációnak is nevezhető művet kiszáradása után az építmény belső üregében felhalmozott tüzelőanyaggal performance alkotásként hozta működésbe. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy az egész process artként is működik, mert az alkotás folyamatán jókora hangsúly van. A process art lényege, hogy akár maga a természet hozza létre a műveket, vagy alakítsa át, roncsolja, változtassa őket. A bőség zavarával küszködhetünk tehát…
Az „akció” legvégén a már elkészült(nek vélt) alkotásukat befűtötték, mint valamiféle kemencét. A Vulkán éjjeli kiégetésével (fényjáték/hőhatás) a belső ürege szénfeketévé égett, reggelre pedig a külső burka is teljesen megszáradt, megcserepesedett: végül lassú, fokozatos átalakulásával (leépülési folyamat, eltűnés) beolvadt a természetbe.
A műfaji összevontságot itt, a délvidéki régióban valóban ritka művészi elképzelésnek mondhatjuk: szobor-installáció – land art – performance – happening – process art…
A Vulkán kialakítása (megteremtése), a befejezett szobormű kiszáradása és vizuális beágyazódása a tájba (színeváltozása), végül a jelképes halála (megsemmisülése) egyaránt egy hármas tagolódású folyamathoz tartozott.
A mű megszületése, élete és elenyészése/utóélete is végigkövethető: mint valami felgyorsított film pörgése, izgalmas és látványokban gazdag időutazás volt… Az alkotópáros eleven logikával nemcsak a teremtés folyamatát tartotta fontosnak, de egyúttal a mulandóságot is megidézte: a mesterségesen előidézett erodálódás látványhatásainak megjelenítését.
Végül meg kell említenünk, hogy 2011 nyarán a temerini TAKT művésztelepén meghirdetett „sárkány” témakörben mindkét alkotónk hasonló műalkotásokkal jelentkezett, ezúttal külön-külön. Kis Endre a táj zöldjéből idegen elemként előretörően, hatalmas, 6×9 méteres, tájba helyezett vörös „papírsárkánnyal”, Gyuris Róbert „művész-őslénykutatóként” pszeudoásatásokat mímelve, ám szakszerűen, ellenkező előjellel, a múlt veszendő tétovaságából mitológiai sárkánycsontokat feltárva, a hagyományos land art ágat követve és a látványosat a misztikummal övezve… Mindkét alkotás mára megsemmisült, ám a 32. TAKT október 9-én megnyílt temerini közös tárlatán a Molnár Edvárd fényképei által dokumentált munkáik így is, a hely szellemétől elkülönítetten, elvonatkoztatottan át(s)ütő erejükkel hatottak. Játékos komolysággal…
A Kis Endre/Gyuris Róbert által a Hevér-tanyán, az Almási-bara partján tavaly nyáron megalkotott „természetes” installációjuknak, „szobor-építményüknek” a Vulkán/Tűzhányó nevet adták. Hogy miért a tavalyi közös alkotásukról írunk elsősorban? Akkor még egyszeri kalandként, „kirándulásként” fogtam fel kettejük alkotását, és bár sokrétűségük miatt is figyelemre méltó a munkásságuk, még nem derült ki előttem, hogy fiatal művészeink voltaképpen nemcsak erős elhivatottsággal, hanem komoly, kidolgozott koncepcióval rendelkeznek irányában. Nem kísérletezésképpen, hanem hosszú távon és komolyabb szándékkal foglalkoznak a land art műfajával.
Vulkánjuk egyaránt rokonítható a természeti képződményekkel (a Fuji vagy a Vezúv tűzhányókkal), a mongol mezők titokzatos kurgánjaival (archaikusság), Robert Smithson monumentális land art alkotásaival (modernség), vagy a finnországi Seurasaari Szabadtéri Néprajzi Múzeum egyik hagyományápoló látványosságával, a Szent Iván-napi, vízre épített vagy vontatott, kúpszerű máglyájával is (népi hagyományok). Mindez alátámasztani hivatott felvetésünket, hogy e művészeti műfajnak voltaképpen megszakít(hat)atlanul több évezredes tudattalan hagyománya van, amely hagyomány valószínűsíthetően párhuzamosan fut az emberi kultúrák fejlődésével. A mai, időszerűnek mondott land art voltaképpen nagyrészt etnográfiai indíttatású is lehet, „hagyománypótló” ága a korszerű művészetnek.
A művészpáros elképzelését precízen véghezvitt folyamatként élőben végigkísérhettük. A „vulkán” megépítését, a paraszti világból jól ismert tapasztást és a szobrászati munkaként is értékelhető agyagformázást…
Munkájukat a legegyszerűbben az akciójuk egyszerű leírásával elemezhetjük ki. A Vulkán valójában egy favázból készült, üreges „földmunka” volt: köralakos tölcsérszerű váz (lécszerkezet) segítségével a vízparton learatott és kévébe rakott náddal megerősített, majd a helyszínen összedagonyázott, emberpróbáló produktum, „polyvás” sárral körbetapasztott, kúpszerű, tölcsérszerű felépítmény. Elkészültével egy olyan természeti képződmény hatásával bírt, mint valami gigantikus hangyaboly rovarok által létrehozott kürtője. Az alkotópáros az egyszerre szobornak, land artnak és installációnak is nevezhető művet kiszáradása után az építmény belső üregében felhalmozott tüzelőanyaggal performance alkotásként hozta működésbe. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy az egész process artként is működik, mert az alkotás folyamatán jókora hangsúly van. A process art lényege, hogy akár maga a természet hozza létre a műveket, vagy alakítsa át, roncsolja, változtassa őket. A bőség zavarával küszködhetünk tehát…
Az „akció” legvégén a már elkészült(nek vélt) alkotásukat befűtötték, mint valamiféle kemencét. A Vulkán éjjeli kiégetésével (fényjáték/hőhatás) a belső ürege szénfeketévé égett, reggelre pedig a külső burka is teljesen megszáradt, megcserepesedett: végül lassú, fokozatos átalakulásával (leépülési folyamat, eltűnés) beolvadt a természetbe.
A műfaji összevontságot itt, a délvidéki régióban valóban ritka művészi elképzelésnek mondhatjuk: szobor-installáció – land art – performance – happening – process art…
A Vulkán kialakítása (megteremtése), a befejezett szobormű kiszáradása és vizuális beágyazódása a tájba (színeváltozása), végül a jelképes halála (megsemmisülése) egyaránt egy hármas tagolódású folyamathoz tartozott.
A mű megszületése, élete és elenyészése/utóélete is végigkövethető: mint valami felgyorsított film pörgése, izgalmas és látványokban gazdag időutazás volt… Az alkotópáros eleven logikával nemcsak a teremtés folyamatát tartotta fontosnak, de egyúttal a mulandóságot is megidézte: a mesterségesen előidézett erodálódás látványhatásainak megjelenítését.
Végül meg kell említenünk, hogy 2011 nyarán a temerini TAKT művésztelepén meghirdetett „sárkány” témakörben mindkét alkotónk hasonló műalkotásokkal jelentkezett, ezúttal külön-külön. Kis Endre a táj zöldjéből idegen elemként előretörően, hatalmas, 6×9 méteres, tájba helyezett vörös „papírsárkánnyal”, Gyuris Róbert „művész-őslénykutatóként” pszeudoásatásokat mímelve, ám szakszerűen, ellenkező előjellel, a múlt veszendő tétovaságából mitológiai sárkánycsontokat feltárva, a hagyományos land art ágat követve és a látványosat a misztikummal övezve… Mindkét alkotás mára megsemmisült, ám a 32. TAKT október 9-én megnyílt temerini közös tárlatán a Molnár Edvárd fényképei által dokumentált munkáik így is, a hely szellemétől elkülönítetten, elvonatkoztatottan át(s)ütő erejükkel hatottak. Játékos komolysággal…
2011. október 31., hétfő. Magyar Szó, Üveggolyó melléklet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése