TOLLRAJZ
Kalandozások
Kalandozások
(1. rész)
A történelem folyamát durván őskorra, ókorra, újkorra és legújabb korszakra osztjuk.
A történelem Don Quijote-i szellem-alakjának kísérőjét pedig művészetnek nevezzük, amely e korszakokra bontható időben megélt egységesség nyomdokain halad ugyan, ám nem feltétlenül szolgalelkű… Tehát, hűen követi, de nemcsak egyszerűen kiszolgálja, hanem sokszor rafinált módon befolyásolja, és néhanapján, rejtett módon/némiképpen mintha még irányítani is tudná azt.
A történelem folyamát durván őskorra, ókorra, újkorra és legújabb korszakra osztjuk.
A történelem Don Quijote-i szellem-alakjának kísérőjét pedig művészetnek nevezzük, amely e korszakokra bontható időben megélt egységesség nyomdokain halad ugyan, ám nem feltétlenül szolgalelkű… Tehát, hűen követi, de nemcsak egyszerűen kiszolgálja, hanem sokszor rafinált módon befolyásolja, és néhanapján, rejtett módon/némiképpen mintha még irányítani is tudná azt.
Péter László: Révülés
Hiszen immár köztudott dolog, hogy a kezdetektől fogva sámánjai, táltosai… későbben udvari festői, tervezői, építészei vagy egyéb művészi tanácsnokai is képesek voltak mesterien befolyásolni a törzsfők, vezérek, királyok, uralkodók: parancsolóik gondolkodását, úrhatnám habitusát.
A történelmi korok áldozata és egyben jótéteményese a mindenkori művész: és itt, ezen a ponton már nem is oly sarkalatos a kérdés, hogy egyenes vonalú fejlődéséről vagy csak időbeni sorrendiségéről beszélhetünk a művészet jelenségeinek. Vagy hogy az egykori és a mai alkotónak miféle céljai voltak, és valósultak/hiúsultak meg, egykoron és ma.
MŰVÉSZI INDÍTÉKOKRÓL ÉS ÁTVÁLTÁSOKRÓL
Az őskori művészet reflexműködése a talán félig tudattalan, bárdolatlan, nyers vagy darabos tevékenység, egyszersmind a mágikus tevékenységet folytató ősalkotóknak igen markáns alkotói fogásait tükrözi: jól észlelhető, és legtöbbször jócskán rejtélyes is. Az ősalkotók rátermettsége, eredetisége nem kétséges: ám a képzelőerejük, határozottságuk, ötleteik és sejtelmes lény(eg)ük kreatív szemléletmódjának motorikája teljességében tetten nem érhető. Ezért az őskori művészetet hajlamosak vagyunk felszínesen értelmezni, holott halovány fogalmunk lehet „varázsoló” tevékenykedésük valódi indíttatásáról. Mindez nem zavar bennünket hogy mai logikánk szerint kaptafázzuk a régmúltat. Hiszem, bármit is állítunk róla, mára az szinte megcáfolhatatlan tényszerű állítás, és nem lehetséges (ön)ámítás…
Kr. u. 476-ban a római birodalom széthullásával befejeződött az ókori magaskultúrák immár szimbolikus vagy kiértékelhető, bonyolult szimbólumrendszert követő, például a halotti kultuszt is elbeszélő művészi ténykedése (sumer, óegyiptomi), vagy a mediterrán megéledő, tökéletes ábrázolásmódot elsajátító virtuóz rajzolók és kőfaragók (ógörögök, római birodalom) mitológiát hirdető, mégis természetet másoló hajlama. Ezen, nemegyszer rejtélyes, meanderszerűen bonyolult többistenhitűségben vagy babonás okkultizmusban, ugyanakkor feszengő felfedezésvágyban mártózó ösztönös alkotói erényük vagy gondolkodói habitusuk is már sokkal többet jelent/jelez a számunkra, mint az őskorban tevékenykedő totemizmus, animizmus… transzállapotot előidéző mágiája. Többet nyom a latban, és/mert jobban is nyomon követhető.
Emellett, eme ókori ténykedés(ek)ből már a burkolt politikum sem hiányzik, hiszen a természet csodálata és a vélt vagy ismeretlen jelenségeinek feltétlen imádása helyett civilizáció-központúvá és egyúttal hatalomimádó hódolóvá is vált. Gondoljunk csak az asszír sztélék uralkodókat dicsőítő kőfaragványaira vagy az ellenségeinél/alattvalóinál méreteiben jóval nagyobbnak, hatalmasnak ábrázolt, győztes csatát megvívó fáraó tettére, amint legyőzött ellenfele nyakára lép, és diadalmasan megfojtja. Az ókori mester feltétlen híve volt eltartójának, és az uralkodó feltételek nélküli „szócsöve”, dicsőítője volt…
Az időben hozzánk közelebb eső újkori történelmi kultúrák számunkra közérthetőbbek, keletkezésük és építkező szándékuk, indíttatásuk világos, jól megfejthető. Dinamikusan fejlődő tendenciájú, filozofikus, ám mégis gyakorlatias, találékony és „ravasz” gondolkodásmódra utal, a kíváncsisággal elegy csillapíthatatlan tudásvággyal és felfedezői hajlammal megáldott/megátkozott intelligens ember képtelen begyorsulására…
Amelyhez hasonlatos a legújabb kor emberének sajátossága.
A művészek egyéni kifejezésmódjának nem csak a szándéka fontos, hisz a jól temperált fejlődési fázisfokozatai miatt is érdemes különösen odafigyelnünk arra, hogy az említett korszakok ábrázolásmódja a gondolkodó művész sajátos szellemi diktátumait, rakoncátlan rendellenességeit és a világunkról alkotott, jól megszervezett, kakofonikus hazugságait is magukban foglalják… Nemcsak a bennük nevelkedett stílusok és látásmódok fejlődési skálája, hanem a manapság eszményített szubjektív látásmódnak gyors és biztos térhódítása miatt.
De még inkább azért, mert a művész maga is kóbor lovaggá vált, olyanná, aki bárhol, bármikor új gazdára találhat: ám manapság ezért a nyilvánvalóan odaadó hűségéért/hűtlenségéért – meg nem szól(hat)ja senki…
A történelmi korok áldozata és egyben jótéteményese a mindenkori művész: és itt, ezen a ponton már nem is oly sarkalatos a kérdés, hogy egyenes vonalú fejlődéséről vagy csak időbeni sorrendiségéről beszélhetünk a művészet jelenségeinek. Vagy hogy az egykori és a mai alkotónak miféle céljai voltak, és valósultak/hiúsultak meg, egykoron és ma.
MŰVÉSZI INDÍTÉKOKRÓL ÉS ÁTVÁLTÁSOKRÓL
Az őskori művészet reflexműködése a talán félig tudattalan, bárdolatlan, nyers vagy darabos tevékenység, egyszersmind a mágikus tevékenységet folytató ősalkotóknak igen markáns alkotói fogásait tükrözi: jól észlelhető, és legtöbbször jócskán rejtélyes is. Az ősalkotók rátermettsége, eredetisége nem kétséges: ám a képzelőerejük, határozottságuk, ötleteik és sejtelmes lény(eg)ük kreatív szemléletmódjának motorikája teljességében tetten nem érhető. Ezért az őskori művészetet hajlamosak vagyunk felszínesen értelmezni, holott halovány fogalmunk lehet „varázsoló” tevékenykedésük valódi indíttatásáról. Mindez nem zavar bennünket hogy mai logikánk szerint kaptafázzuk a régmúltat. Hiszem, bármit is állítunk róla, mára az szinte megcáfolhatatlan tényszerű állítás, és nem lehetséges (ön)ámítás…
Kr. u. 476-ban a római birodalom széthullásával befejeződött az ókori magaskultúrák immár szimbolikus vagy kiértékelhető, bonyolult szimbólumrendszert követő, például a halotti kultuszt is elbeszélő művészi ténykedése (sumer, óegyiptomi), vagy a mediterrán megéledő, tökéletes ábrázolásmódot elsajátító virtuóz rajzolók és kőfaragók (ógörögök, római birodalom) mitológiát hirdető, mégis természetet másoló hajlama. Ezen, nemegyszer rejtélyes, meanderszerűen bonyolult többistenhitűségben vagy babonás okkultizmusban, ugyanakkor feszengő felfedezésvágyban mártózó ösztönös alkotói erényük vagy gondolkodói habitusuk is már sokkal többet jelent/jelez a számunkra, mint az őskorban tevékenykedő totemizmus, animizmus… transzállapotot előidéző mágiája. Többet nyom a latban, és/mert jobban is nyomon követhető.
Emellett, eme ókori ténykedés(ek)ből már a burkolt politikum sem hiányzik, hiszen a természet csodálata és a vélt vagy ismeretlen jelenségeinek feltétlen imádása helyett civilizáció-központúvá és egyúttal hatalomimádó hódolóvá is vált. Gondoljunk csak az asszír sztélék uralkodókat dicsőítő kőfaragványaira vagy az ellenségeinél/alattvalóinál méreteiben jóval nagyobbnak, hatalmasnak ábrázolt, győztes csatát megvívó fáraó tettére, amint legyőzött ellenfele nyakára lép, és diadalmasan megfojtja. Az ókori mester feltétlen híve volt eltartójának, és az uralkodó feltételek nélküli „szócsöve”, dicsőítője volt…
Az időben hozzánk közelebb eső újkori történelmi kultúrák számunkra közérthetőbbek, keletkezésük és építkező szándékuk, indíttatásuk világos, jól megfejthető. Dinamikusan fejlődő tendenciájú, filozofikus, ám mégis gyakorlatias, találékony és „ravasz” gondolkodásmódra utal, a kíváncsisággal elegy csillapíthatatlan tudásvággyal és felfedezői hajlammal megáldott/megátkozott intelligens ember képtelen begyorsulására…
Amelyhez hasonlatos a legújabb kor emberének sajátossága.
A művészek egyéni kifejezésmódjának nem csak a szándéka fontos, hisz a jól temperált fejlődési fázisfokozatai miatt is érdemes különösen odafigyelnünk arra, hogy az említett korszakok ábrázolásmódja a gondolkodó művész sajátos szellemi diktátumait, rakoncátlan rendellenességeit és a világunkról alkotott, jól megszervezett, kakofonikus hazugságait is magukban foglalják… Nemcsak a bennük nevelkedett stílusok és látásmódok fejlődési skálája, hanem a manapság eszményített szubjektív látásmódnak gyors és biztos térhódítása miatt.
De még inkább azért, mert a művész maga is kóbor lovaggá vált, olyanná, aki bárhol, bármikor új gazdára találhat: ám manapság ezért a nyilvánvalóan odaadó hűségéért/hűtlenségéért – meg nem szól(hat)ja senki…
Péter László: Turul
A KÓBOR LOVAGOK IGEHIRDETÉSÉRŐL
Jóval nehezebb a huszadik század óta a megvilágosodott önbecslésében cseppet sem fogyatékos művész értékítéleteiben eligazodni, mint a korokon átívelő hihetetlen színeváltozásain (változatosságain) rágódni.
Manapság ugyanis e térhódító vonást birtokló, magát csalhatatlannak vélő, önhitt-szubjektív látásmódja szégyentelenül legyőzte abszolút emberi szerénységét.
Ez a gond nem feltétlenül baj is…
Ezért a tény, hogy immár nemcsak az alkotásban, hanem más alkotóknak és azok alkotásainak (életművének) a megítélésében is jeleskedik, természetes. A művész figyelme kiterjed a művésztársak alkotói/szellemi tevékenykedésére, és mára önnön hiúságát legyezgetve eljutott odáig, hogy van közöttük, aki nem egyszerű alkotói versengéssel, hanem a régimódi, kevésbé ártalmas szakmai kifogásolások, csetepaték, hírkeltések és nyílt vitázások helyett spontán módon a legkomolyabb, rejtetten is hatásos fogásokkal próbálja „legyőzni” a titkos/titkolt vetélytársait. Szakmai tendenciák és ezáltal különféle érvek ütköztetéseinek, sűrű összecsapásainak lehetünk szemtanúi mindenütt. Nemcsak az egyszemélyes művészi látásmódok igaz küzdelme ez: a szakmai érvényesülés és elismertség mellett rangjuk elismeréséért és természetesen a puszta megélhetés miatt is manapság/sokszor alig észrevehető, ám korántsem bátortalan, egymás közötti csatákat vívhatnak az alkotóművészek…
KÉNYSZERŰ ÍTÉSZI SZEREPKÖRBEN
A bajok akkor láttatják meg magukat, amikor ugyane művész helyzetbe kerülő megbízottá, kollégáit beajánló, kifelejtő – urambocsá – zsűriző kiszolgálóvá válik, és jobb szó híján eme szervilis szerepkörbe kerül. Természetesnek tartjuk, hogy a szakmai hozzáértéssel bíró műkritikus, művészettörténész rangsorol, (össze)válogat, (ki)zsűriz… Ám hogy a művészember néhanapján a kivételezettek pozíciójából is ítészkedhet társai felett, az már szükséges(?) rossz, és talán kevésbé illő dolog: holmi részrehajlások veszélyét magában hordozó kétélű fegyver…
Érdemes, kell-e, lehet-e foglalkozni, eme időszerűvé vált és néhanapján roppant kényelmetlen problematikával? Hiszen oly gyakran találkozunk e kérdéskörrel, mely kérdéskör talán oktalan elmélyítésével kezdtük elkülönítetten vizsgálgatni a fennkölt művészet felkent papjait. Szent fogadalmukról, valamint igazi feladatuktól és a makulátlan művészi szentségről fellebbenthetnénk ama a leplet, amely hosszú ideig védte az örökül kapott cizellált ércszobrot? Túlfeszítve a húrt találunk-e netán alantas szennyeződéseket az etikai szerepkörbe került bírálók esztétai talárján.
Felfedezve azt a jelenséget, hogy a háttérből immár egyre jobban irányítható a túlélés rafinált technikáit elsajátító, sokszor kiszolgáltatottságban vergődő művész, néha immár életművész.
Mely előfordulás által befolyásolhatóvá válik az eddig pártatlannak hitt, őszinte, szakmai, ámbár talán mégis tökéletlen világlátása is.
És ha maga is díjakat gyűjt be, óhatatlanul önnön szakmai érdemei elismerését sürgetni látszik.
Ha művészember bírálóbizottságokba kerül, kénytelen-kelletlen immár kurátorként vagy zsűritagként ítészkedik: természetesen személyes meggyőződésből, csalhatatlannak tűnő érvekkel de néhanapján a tényleges rátermettség hiányában. És mégis, mindegyre behódolunk ama ítészeknek is, akik ad hoc jelleggel kerülnek be a bizottságokba, és sajátos módon diktálnak a művészetnek és a művészeknek is. Holott nem mindig érnek fel a rájuk testált feladatkörhöz.
A mindenkori művész pedig alakul, mint púpos gyerek a prés alatt: nagyokat alkot, néha szenved, néha szenvelegve maga is alaposan belebonyolódik egy alkatától idegen szerepkörbe, azaz valahol, valamely dolgokban nagyot alakít. És igyekszik megfelelni. Néhanapján azon kapja magát, hogy már nem is meggyőződésből ténykedik, hanem önmaga klón-variánsaként igyekszik megfelelni az aktuális elvárásoknak, diktátumainak (pályázatok) vagy a díjazási követelményeknek. De legalábbis a díjat létrehozó hivatalosságoknak. És vannak ítélethozók, akik valóban elhiszik magukról, hogy csalhatatlan szimattal rendelkeznek, és lólépésekben haladnak át az erdőn.
De talán manapság így kell ennek lennie.
A kor haladtával immár természetes fejlődésként éljük meg eme profán kiegészítő tevékenységet. Következtetésként: az ítész lehet őszinte, csalhatatlan, de lehet akár szervilisen részrehajló is.
A művész és a műítész eseti/emberi esendőségét, hogy néha a vélt vagy valós érdekek miatt félrehúz, talán önmagának sem képes bevallani. Hiszen néhanapján azon kapja magát, hogy már ő sem az istenített művészet makulátlan szolgálója…
Jóval nehezebb a huszadik század óta a megvilágosodott önbecslésében cseppet sem fogyatékos művész értékítéleteiben eligazodni, mint a korokon átívelő hihetetlen színeváltozásain (változatosságain) rágódni.
Manapság ugyanis e térhódító vonást birtokló, magát csalhatatlannak vélő, önhitt-szubjektív látásmódja szégyentelenül legyőzte abszolút emberi szerénységét.
Ez a gond nem feltétlenül baj is…
Ezért a tény, hogy immár nemcsak az alkotásban, hanem más alkotóknak és azok alkotásainak (életművének) a megítélésében is jeleskedik, természetes. A művész figyelme kiterjed a művésztársak alkotói/szellemi tevékenykedésére, és mára önnön hiúságát legyezgetve eljutott odáig, hogy van közöttük, aki nem egyszerű alkotói versengéssel, hanem a régimódi, kevésbé ártalmas szakmai kifogásolások, csetepaték, hírkeltések és nyílt vitázások helyett spontán módon a legkomolyabb, rejtetten is hatásos fogásokkal próbálja „legyőzni” a titkos/titkolt vetélytársait. Szakmai tendenciák és ezáltal különféle érvek ütköztetéseinek, sűrű összecsapásainak lehetünk szemtanúi mindenütt. Nemcsak az egyszemélyes művészi látásmódok igaz küzdelme ez: a szakmai érvényesülés és elismertség mellett rangjuk elismeréséért és természetesen a puszta megélhetés miatt is manapság/sokszor alig észrevehető, ám korántsem bátortalan, egymás közötti csatákat vívhatnak az alkotóművészek…
KÉNYSZERŰ ÍTÉSZI SZEREPKÖRBEN
A bajok akkor láttatják meg magukat, amikor ugyane művész helyzetbe kerülő megbízottá, kollégáit beajánló, kifelejtő – urambocsá – zsűriző kiszolgálóvá válik, és jobb szó híján eme szervilis szerepkörbe kerül. Természetesnek tartjuk, hogy a szakmai hozzáértéssel bíró műkritikus, művészettörténész rangsorol, (össze)válogat, (ki)zsűriz… Ám hogy a művészember néhanapján a kivételezettek pozíciójából is ítészkedhet társai felett, az már szükséges(?) rossz, és talán kevésbé illő dolog: holmi részrehajlások veszélyét magában hordozó kétélű fegyver…
Érdemes, kell-e, lehet-e foglalkozni, eme időszerűvé vált és néhanapján roppant kényelmetlen problematikával? Hiszen oly gyakran találkozunk e kérdéskörrel, mely kérdéskör talán oktalan elmélyítésével kezdtük elkülönítetten vizsgálgatni a fennkölt művészet felkent papjait. Szent fogadalmukról, valamint igazi feladatuktól és a makulátlan művészi szentségről fellebbenthetnénk ama a leplet, amely hosszú ideig védte az örökül kapott cizellált ércszobrot? Túlfeszítve a húrt találunk-e netán alantas szennyeződéseket az etikai szerepkörbe került bírálók esztétai talárján.
Felfedezve azt a jelenséget, hogy a háttérből immár egyre jobban irányítható a túlélés rafinált technikáit elsajátító, sokszor kiszolgáltatottságban vergődő művész, néha immár életművész.
Mely előfordulás által befolyásolhatóvá válik az eddig pártatlannak hitt, őszinte, szakmai, ámbár talán mégis tökéletlen világlátása is.
És ha maga is díjakat gyűjt be, óhatatlanul önnön szakmai érdemei elismerését sürgetni látszik.
Ha művészember bírálóbizottságokba kerül, kénytelen-kelletlen immár kurátorként vagy zsűritagként ítészkedik: természetesen személyes meggyőződésből, csalhatatlannak tűnő érvekkel de néhanapján a tényleges rátermettség hiányában. És mégis, mindegyre behódolunk ama ítészeknek is, akik ad hoc jelleggel kerülnek be a bizottságokba, és sajátos módon diktálnak a művészetnek és a művészeknek is. Holott nem mindig érnek fel a rájuk testált feladatkörhöz.
A mindenkori művész pedig alakul, mint púpos gyerek a prés alatt: nagyokat alkot, néha szenved, néha szenvelegve maga is alaposan belebonyolódik egy alkatától idegen szerepkörbe, azaz valahol, valamely dolgokban nagyot alakít. És igyekszik megfelelni. Néhanapján azon kapja magát, hogy már nem is meggyőződésből ténykedik, hanem önmaga klón-variánsaként igyekszik megfelelni az aktuális elvárásoknak, diktátumainak (pályázatok) vagy a díjazási követelményeknek. De legalábbis a díjat létrehozó hivatalosságoknak. És vannak ítélethozók, akik valóban elhiszik magukról, hogy csalhatatlan szimattal rendelkeznek, és lólépésekben haladnak át az erdőn.
De talán manapság így kell ennek lennie.
A kor haladtával immár természetes fejlődésként éljük meg eme profán kiegészítő tevékenységet. Következtetésként: az ítész lehet őszinte, csalhatatlan, de lehet akár szervilisen részrehajló is.
A művész és a műítész eseti/emberi esendőségét, hogy néha a vélt vagy valós érdekek miatt félrehúz, talán önmagának sem képes bevallani. Hiszen néhanapján azon kapja magát, hogy már ő sem az istenített művészet makulátlan szolgálója…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése