TOLLRAJZ
A célba érés lehetetlen logikátlansága
A célba érés lehetetlen logikátlansága
Talán mondanunk sem kellene, hogy mindenkori tehetséges művészeink nyilvánosan vállalt feladata és természetes igénye, egyben vak kötelessége is a művek tervezése, megteremtése, létrehozása. S bár legtöbbször elmarad ezen új alkotások látványának és élményiségének teljes kiértékelése, mely révén (illetve amellett) újszerű vívmányként egy valós és körültekintő, objektív ítélőképesség valósul meg, erre feltétlenül szükség van minden történelmi korban és művészi korszakban.
Péter László: Tusrajzok
Ezen kiértékelés mindenesetre mindenkor kívánatos: igen széles skálán mozgó értelmezési igény, és nemcsak a művészet csöcsein lógó publikumnak válik hasznára, de a világban szemlélődő művészeknek is folyamatos, folytatólagos (ön)elemzésre, kiértékelésekre, értelmezési kísérletekre és saját továbbfejlődésére ad lehetőséget. Ez a variábilis nézőpontúság, több térben való otthonos területeken vagy épp idegen talajon történő ténykedés jól mutatja a jelenkor (és a mindenkor) kihívásait és a célba érések bizalmi feltételezésének logikátlanságát is…
A művészi politikum
A teremtés zabolátlanná lett rebellis gyermekeként az új meglátásokat fokozó hangulati befolyásoltságban, vagy éppenséggel a kihívó/kirívó, forradalminak vélt újításokkal tarkított huszadik században a társadalmi rétegeket bátorító, nemegyszer az őrület határát súroló szellemiségével a művész néha maga is megpróbál(hat)ja a „sarkából kibillenteni a világot”… Az általa sokszor és sokféleképpen sarkosan látott/láttatott valóságokat alapul véve. Mert az alkotó művész néha ellenáll, vagy mint az előbbiekben észrevételeztük, éppenséggel jól/rosszul leplezve magát tudatosan vagy tudattalanul (be)hódol a politikának… Egykor például a francia forradalom, a magyar szabadságharc lánglelke, vagy egészen más habitussal felvértezetten a huszadik századi kommunizmus nyögvenyelt rögeszméjének kitett gyermekei is: vagy az uralkodó hatalom ellenfele/ ellenállója/ágálója, egyben óhatatlanul a kegyvesztettje, kitagadottja, vagy éppenséggel elhallgat(tat)ott-ja volt… Illetve, attól függően, hogy épp melyik oldalra került, mert az imént megfogalmazottaknak éppen az ellenkezője is lehetett: a segítő szimpatizánsa, az imádója vagy lojálisa, egyszerű kiszolgálója…
A művészet terén pedig, a néhai alábecsült konzervativizmus ellen ágálók korának letűnte után, manapság sokszor a fogyasztói társadalom „rebellis liberális” multikultúráját segítője és az esendő vagy talán téves ideológiákat kiszolgáló embere is lehet…
Befolyásoló szándékában, a szellemi harcok ideológiáiban jártas művész(ete)t meglovagolt aktualitásaitól eltéríteni nem lehet (talán nem is illik), de éppen ezért különféle propagandák céljaihoz is kiválóan használható. Mert a művész küzdelmeiben elhivatottság, eltökéltség, célirányosság (mit, hogyan, hová?), vagy néha bevallott politikum, politizálási hajlam, szándék vagy szenvedély rejtezik. Habár újabban a valós korszerűségre (nem mindig korhűségre!) esküdő művészeink (sokszor pusztán elővigyázatosságból) különös tendenciával azt hangoztatják, hogy pártatlanok, hogy ódzkodnak a (számukra idegenszerű?) politikai állásfoglalásoktól. Ami nyilvánvalóan hamisság. Még akkor is, ha csak a védelmi mechanizmusuk részeként…
Hisz jól tudják, hogy a politikum világukból éppúgy nem rekeszthető ki, mint bármi más, ami része életünknek. Habár az éteri tisztaságú művészet (látszólagos vagy valós) fennköltsége eredetileg és gondolatainkban a szennyes politikum felett álló, az aktuális vagy örök emberi igazságokat hangoztató… Ezért manapság leginkább elvont, elvonatkoztatott, „indifferens” témákba rejtett, burkolt egyénített üzenetek, jelzések és produktumok formájában hirdetik az igazságot, vagy néha egyszerűen csak halandzsáznak…
Ám egyre valószínűbbnek látszik, hogy a pártoskodás mégiscsak örök érvényű, akár reflexszerű, akár tudatos: mindenki (esendő) hajlama.
Ily mód mintha csak fortyogó kohóba dobálnánk mindent, újra és újra…
A teremtés zabolátlanná lett rebellis gyermekeként az új meglátásokat fokozó hangulati befolyásoltságban, vagy éppenséggel a kihívó/kirívó, forradalminak vélt újításokkal tarkított huszadik században a társadalmi rétegeket bátorító, nemegyszer az őrület határát súroló szellemiségével a művész néha maga is megpróbál(hat)ja a „sarkából kibillenteni a világot”… Az általa sokszor és sokféleképpen sarkosan látott/láttatott valóságokat alapul véve. Mert az alkotó művész néha ellenáll, vagy mint az előbbiekben észrevételeztük, éppenséggel jól/rosszul leplezve magát tudatosan vagy tudattalanul (be)hódol a politikának… Egykor például a francia forradalom, a magyar szabadságharc lánglelke, vagy egészen más habitussal felvértezetten a huszadik századi kommunizmus nyögvenyelt rögeszméjének kitett gyermekei is: vagy az uralkodó hatalom ellenfele/ ellenállója/ágálója, egyben óhatatlanul a kegyvesztettje, kitagadottja, vagy éppenséggel elhallgat(tat)ott-ja volt… Illetve, attól függően, hogy épp melyik oldalra került, mert az imént megfogalmazottaknak éppen az ellenkezője is lehetett: a segítő szimpatizánsa, az imádója vagy lojálisa, egyszerű kiszolgálója…
A művészet terén pedig, a néhai alábecsült konzervativizmus ellen ágálók korának letűnte után, manapság sokszor a fogyasztói társadalom „rebellis liberális” multikultúráját segítője és az esendő vagy talán téves ideológiákat kiszolgáló embere is lehet…
Befolyásoló szándékában, a szellemi harcok ideológiáiban jártas művész(ete)t meglovagolt aktualitásaitól eltéríteni nem lehet (talán nem is illik), de éppen ezért különféle propagandák céljaihoz is kiválóan használható. Mert a művész küzdelmeiben elhivatottság, eltökéltség, célirányosság (mit, hogyan, hová?), vagy néha bevallott politikum, politizálási hajlam, szándék vagy szenvedély rejtezik. Habár újabban a valós korszerűségre (nem mindig korhűségre!) esküdő művészeink (sokszor pusztán elővigyázatosságból) különös tendenciával azt hangoztatják, hogy pártatlanok, hogy ódzkodnak a (számukra idegenszerű?) politikai állásfoglalásoktól. Ami nyilvánvalóan hamisság. Még akkor is, ha csak a védelmi mechanizmusuk részeként…
Hisz jól tudják, hogy a politikum világukból éppúgy nem rekeszthető ki, mint bármi más, ami része életünknek. Habár az éteri tisztaságú művészet (látszólagos vagy valós) fennköltsége eredetileg és gondolatainkban a szennyes politikum felett álló, az aktuális vagy örök emberi igazságokat hangoztató… Ezért manapság leginkább elvont, elvonatkoztatott, „indifferens” témákba rejtett, burkolt egyénített üzenetek, jelzések és produktumok formájában hirdetik az igazságot, vagy néha egyszerűen csak halandzsáznak…
Ám egyre valószínűbbnek látszik, hogy a pártoskodás mégiscsak örök érvényű, akár reflexszerű, akár tudatos: mindenki (esendő) hajlama.
Ily mód mintha csak fortyogó kohóba dobálnánk mindent, újra és újra…
Esendőségek
A korszerű (nyugatinak vagy európainak nevezett) legújabb kori művészet érzékeny, beteges/válogatós és kényes, egyúttal sokarcú: különös, szubjektív irányultságú. A fellazuló közösségi viselkedési normáknak megfelelően tud ám gyermekes vagy akár szélsőségesen felelőtlen is lenni. Túlságosan felajzott és esendő… A „korszerűség, időszerűség mindenáron” öntörvényűvé váló szólamaival bombázza a mai ember szürkeállományát, amely nemcsak az emberiség felfedezéseit, szellemi gyarapodását, roppant tudását, több ezer év felgyülemlett tapasztalatait, hanem a tudományos vagy áltudományos (okkult) vívmányait is képes bekebelezni… Emellett hajlamos arra, hogy az örökölt tudáserdőt, az emberi lélek legszenvedélyesebb lelki küzdéseinek gyümölcseit, a megtartó hagyományokat elfelejtse, kiátkozza, vagy azzal a vehemens hittel és azon célból mellőzze, hogy a reá szabott új „istenségnek”, a multikultúrának lelkiismeret-furdalás nélkül hódolhasson.
Azt látjuk, hogy összezsugorodott világunkban ez is hihető és/vagy ésszerű jelenséggé, immáron divattá lett.
A már régen volt avantgárd irányzatok valahai robbanásszerű bekövetkezte óta a huszadik század felgyorsult tempója szerint kataklizmaszerű, hihetetlen gyorsasággal előretörő új útkeresések zajlanak, vagy művészei éppenséggel találomra kiválasztott „új” ösvényeken kutatnak vagy bolyongnak. A második világháborúnál e szemléletmód megtorpant, és szinte belerokkant a szocrealista sztereotip sallangokat gyártó, az új ember kovácsolását óhajtó keleti tömb makulátlannak hitt szemléletmódjába. Szerencsére a „nyugati” ezen a robusztus, kollektív szemléletmódú hurráoptimizmuson csak nevetett, valahol (f)elismerve annak gigantikus szélmalomharcát…
A hatvanas évek Amerikájában és Európa fejlett régióiban mai ismereteink szerint kötetlenebbül és jóval derűsebben, szabadabban/szabatosabban zajlott az élet. Szókimondó (néhanapján felelőtlenül kíméletlen) alkotói szellemiségével kódolt vagy nyilvánvaló/nyilvánosan vállalt üzeneteket továbbított, nyilvánvaló szándékkal: furcsa újításaival, egyrészt élcelődéseivel a társadalom szarkasztikusan ostorozó kritikáját, de elfogadását és fanyar megélését is jelölte egyben. Végül a „minden lehet művészet” ideájával sutba vágta a fennköltséget, és bevonult a modern nagyvárosok különleges (és torz) életszférájába: a kihívásnak vélt túl szabados életstílus manapság sokszor akár az utca és az alvilág mélységeit járja. Szenvedélyesen megél, szeret, utál, ostoroz… mindeközben mégis túlnyomórészt értelmes módon okul és/vagy okít.
(Ki)útkeresések
A szubkultúra vagy pszeudokultúra jelenségeit is kutatva az esendőségeket immár elfogadó alkotó emberünk az élet minden hordalékát kénytelen egybezárt tényszerűségként elfogadni. Mai megéléseit (szóval és tettekben) bőségesen megvéleményezve teszi a dolgát: kényszerűséges, mély meggyőződésből vagy túlélési reflexből. Ám még a huszadik század felvett/felgyorsult tempója szerint, kataklizmaszerűen, hihetetlen gyorsasággal előretörő kényszerű, új útkeresések segítségével…
A világ fejlett régióiban a képzőművészet az oktalan társadalom megtűrt, érdekessé vált, kíméletlenül véleményező, ostorozó kritikája is egyben. A „minden lehet művészet” a fennköltségeket sutba vágja, és beugrik a modern nagyvárosok különleges és torz életszférájába, a nagyvilági jelenségeken már nem töpreng, hanem azon nyomban elfogad vagy elutasít, értékeset és talmit vegyesen. A fejletlenben általában sokkal prózaibbnak tűnő, ám esetenkint éppenséggel tragikusabb megélések, küzdelmek övezik.
Ugyanakkor a művészi társadalomkritika oda-vissza mozog. A társadalom is ugyanúgy lehet kíméletlen a művésszel és a művészettel szemben. Pozitív megítélése szabadságérzetet, a negatív megítélése problémákat hoz a fejére. Igaz, hogy ez utóbbi immár nem ikonoklasztia, hanem pusztán elutasítás.
Töredezett világunkA korszerű (nyugatinak vagy európainak nevezett) legújabb kori művészet érzékeny, beteges/válogatós és kényes, egyúttal sokarcú: különös, szubjektív irányultságú. A fellazuló közösségi viselkedési normáknak megfelelően tud ám gyermekes vagy akár szélsőségesen felelőtlen is lenni. Túlságosan felajzott és esendő… A „korszerűség, időszerűség mindenáron” öntörvényűvé váló szólamaival bombázza a mai ember szürkeállományát, amely nemcsak az emberiség felfedezéseit, szellemi gyarapodását, roppant tudását, több ezer év felgyülemlett tapasztalatait, hanem a tudományos vagy áltudományos (okkult) vívmányait is képes bekebelezni… Emellett hajlamos arra, hogy az örökölt tudáserdőt, az emberi lélek legszenvedélyesebb lelki küzdéseinek gyümölcseit, a megtartó hagyományokat elfelejtse, kiátkozza, vagy azzal a vehemens hittel és azon célból mellőzze, hogy a reá szabott új „istenségnek”, a multikultúrának lelkiismeret-furdalás nélkül hódolhasson.
Azt látjuk, hogy összezsugorodott világunkban ez is hihető és/vagy ésszerű jelenséggé, immáron divattá lett.
A már régen volt avantgárd irányzatok valahai robbanásszerű bekövetkezte óta a huszadik század felgyorsult tempója szerint kataklizmaszerű, hihetetlen gyorsasággal előretörő új útkeresések zajlanak, vagy művészei éppenséggel találomra kiválasztott „új” ösvényeken kutatnak vagy bolyongnak. A második világháborúnál e szemléletmód megtorpant, és szinte belerokkant a szocrealista sztereotip sallangokat gyártó, az új ember kovácsolását óhajtó keleti tömb makulátlannak hitt szemléletmódjába. Szerencsére a „nyugati” ezen a robusztus, kollektív szemléletmódú hurráoptimizmuson csak nevetett, valahol (f)elismerve annak gigantikus szélmalomharcát…
A hatvanas évek Amerikájában és Európa fejlett régióiban mai ismereteink szerint kötetlenebbül és jóval derűsebben, szabadabban/szabatosabban zajlott az élet. Szókimondó (néhanapján felelőtlenül kíméletlen) alkotói szellemiségével kódolt vagy nyilvánvaló/nyilvánosan vállalt üzeneteket továbbított, nyilvánvaló szándékkal: furcsa újításaival, egyrészt élcelődéseivel a társadalom szarkasztikusan ostorozó kritikáját, de elfogadását és fanyar megélését is jelölte egyben. Végül a „minden lehet művészet” ideájával sutba vágta a fennköltséget, és bevonult a modern nagyvárosok különleges (és torz) életszférájába: a kihívásnak vélt túl szabados életstílus manapság sokszor akár az utca és az alvilág mélységeit járja. Szenvedélyesen megél, szeret, utál, ostoroz… mindeközben mégis túlnyomórészt értelmes módon okul és/vagy okít.
(Ki)útkeresések
A szubkultúra vagy pszeudokultúra jelenségeit is kutatva az esendőségeket immár elfogadó alkotó emberünk az élet minden hordalékát kénytelen egybezárt tényszerűségként elfogadni. Mai megéléseit (szóval és tettekben) bőségesen megvéleményezve teszi a dolgát: kényszerűséges, mély meggyőződésből vagy túlélési reflexből. Ám még a huszadik század felvett/felgyorsult tempója szerint, kataklizmaszerűen, hihetetlen gyorsasággal előretörő kényszerű, új útkeresések segítségével…
A világ fejlett régióiban a képzőművészet az oktalan társadalom megtűrt, érdekessé vált, kíméletlenül véleményező, ostorozó kritikája is egyben. A „minden lehet művészet” a fennköltségeket sutba vágja, és beugrik a modern nagyvárosok különleges és torz életszférájába, a nagyvilági jelenségeken már nem töpreng, hanem azon nyomban elfogad vagy elutasít, értékeset és talmit vegyesen. A fejletlenben általában sokkal prózaibbnak tűnő, ám esetenkint éppenséggel tragikusabb megélések, küzdelmek övezik.
Ugyanakkor a művészi társadalomkritika oda-vissza mozog. A társadalom is ugyanúgy lehet kíméletlen a művésszel és a művészettel szemben. Pozitív megítélése szabadságérzetet, a negatív megítélése problémákat hoz a fejére. Igaz, hogy ez utóbbi immár nem ikonoklasztia, hanem pusztán elutasítás.
Amit az intellektuális korszemlélet leginkább elfeledni látszik immár több mint egy évszázada, hogy az évezredes/ezredéves alapok tartják meg az erős felépítményt… Igazándiból egyre inkább ráébredünk: hogy valójában nincs is „túlhaladott” művészet? Hiszen újra és újra, de egyre sűrűbben tekintünk vissza az elmúlt évszázadok, évezredek felfede(ze)tt és elfeledett művész(et)i kalandjaira…
Habár az épp időszerű művész(et)eink átéléssel, vagy egészen átlényegülten aktualitásokat keresve, javarészt továbbra is iparkodnak igazolni szertelen küzdelmeiket. Egyben vagy félig-meddig minduntalan gyökértelenné válva. De vajon manapság, jelenünkben meddig visz el bennünket e csalóka töredezettség?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése