TOLLRAJZ
Kalandozások az útszéli feszülettel
Pétr László: Hommage à…
Sokáig nem tudtam megfogalmazni magamnak, miért is érzem gyakran, hogy ritka szép szimbólumként, egyszersmind műtárgyként és csaknem művészeti értékként is külön kellene foglalkoznom vele. Hiszen sűrűn előfordulása miatt már megszokottá, mondhatni, „elcsépeltté” vált a számunkra, a mindenkori esendő emberek számára.
Vonzó, ünnepélyes, ám kissé kísérteties találkozásainkkor a gyakran megélt gondolatmenetem, hogy a népéletből és a mindennapi valóságunkból jól ismert esztétikai értékekkel felruházott útszéli feszület, amelyet rendszerint és hagyományosan valamilyen forgalmasabb helyen emeltek dédapáink, régebben kicsinyített másként a keresztény otthonokból, az egyszerű kis parasztházakból sem hiányozhatott, és egyfajta házi oltárként is jelen volt.
Vonzó, ünnepélyes, ám kissé kísérteties találkozásainkkor a gyakran megélt gondolatmenetem, hogy a népéletből és a mindennapi valóságunkból jól ismert esztétikai értékekkel felruházott útszéli feszület, amelyet rendszerint és hagyományosan valamilyen forgalmasabb helyen emeltek dédapáink, régebben kicsinyített másként a keresztény otthonokból, az egyszerű kis parasztházakból sem hiányozhatott, és egyfajta házi oltárként is jelen volt.
Leginkább a Kárpát-medencében sokasodott meg az „útszéli”. Ám ez a gyakori láthatóság mégsem tette unalmassá. Mai szemmel nézve leginkább egyféle ismétlődő szoborinstallációra emlékeztet, amely külön tájakba és külön életterekbe ágyazódott bele. A hely szellemével, a helyi színezettel együtt (couleur locale) és általa egyszeri és megismételhetetlen élménnyé, ugyanakkor univerzálisan együtt ható erővé duzzadt. És mert a valós funkciója, az embereket istápoló szerepe mindig egyértelmű volt, korokon átívelő, nélkülözhetetlen útjelzővé vált. Tartalmi üzenései lelki szükséggé lettek az egyszerű ember életében. Az utakon pedig mindenkor emberek jártak, akik a reménykedéseiket, reménységeiket, kéréseiket fohászkodva megoszthatták vele: emberek, akik gondjaik-bajaik miatt nem perelték minduntalan, hanem alázattal közelítettek felé, és könnyű fohászokat intéztek hozzá önnön lelkük megerősítésére…
A feszület – stílusábrázolásaiban – igen változatos, ám az ikonográfiai egybeesések miatt szinte azonos drámai hatással bír, akárha fából, kőből, drótolt gipszből vagy valamilyen fémöntvényből készült is. De még ha pléhből kivágott sziluettre festették is Krisztus ikonképét.
A feszület keletkezése és sorsa az egyébként sokszor akadémista vagy realista stílusú öntvénysorozatokat kivéve: egyedi. Valóságos művészettörténeti kuriózum is, amely a tipizálás örömteli élményével bír. Ráadásul mivel változatlanul és elemi erővel a hely szellemét szívja magába: ugyanezt felerősítve sugározza vissza az éteri világba.
Minden feszület ugyanazt a kálváriát hirdeti: kínszenvedést és megdicsőülést. De a tájba beékelve mindenik egyedivé válik, ráadásul a másképpen megélés esztétikai varázsát adja. Emellett az útszéli feszületek összességükben, megsokszorozott erővel, mind-mind együtt hatnak: ha hagyjuk.
Az út menti kereszteződéseken gyakorta látható még a feszület, amely uniformizált műalkotásként és gyermekkori emlékképként, rögzült ikonosztatikus beidegződésként mindig visszaköszön nekünk. Habár manapság azok, aki kalapot emelhetnének előtte, leginkább nem veszik észre őt, mert hitük megkopott, semmissé vált, nem érnek rá… és könyörtelen hajtásban elrohannak előtte. Sokszor tényleg száguldó autóban közlekednek. Ezért a Megfeszített hálásan néz ránk, ha észrevesszük és időt szánunk rá: és manapság már előre köszön az őt észrevevőknek.
Sodródások, sorsfordulóban
Magamra ébredésemben nagyszüleim árnyékában a titokzatos vallással és a túlvilágisággal feszengve-félve találkozás élménye volt. Ám emellett vonzódás, különös vonzalom volt a titok-értékekhez. Az örök Titok megismerésének igénye vagy megértésének szándéka pedig mindmáig, minduntalan őröl bennem…
A paraszti világban ezen útszéli feszületek a mindennaposan megélt déjà vu élményt, a történelem déjà vu emlékezetét idézték. És hasonlóan visszatérő emlékeket idéznek meg, ha a történelemben vállalt tanúságszerepüket próbáljuk leleplezni. Ez lehetséges, hiszen Ő, a műtárgyakban megsokszorozódott Megfeszített, látta azokat, akik béres-borús kora reggeleken gyalogosan vagy szekérháton poroszkáltak a parti földek felé biztos megélhetésük nyomában. Látta azokat is, akik ünnepnapokon a legjobb gúnyáikban elzarándokoltak, és megbékélten imádkozva, alázatosan fohászkodtak hozzá, virágkoszorúkat tettek lábai elé… Elszomorodva látta a háborúban riadtan menekülőket is, akik a lábukat kapkodva vagy már épp csak botorkálva, bajaik közepette is, szaporán vetették felé a keresztet, és süvegelték meg minden alkalommal, a kegyelemben részesedés reményét megtartva a legkíméletlenebb sorsfordulón is. És látta az új világba bevonuló győztes csapatokat is, amint diadaltól ittasultan, az emberi szenvedésektől gőgösen elzárkózva, Istentől elfordulva bámészkodtak, és gyanúsan vérben forgó szemekkel azt vizslatták, van-e még a környéken élő, menekülő: bujkáló ellenséges katona, gyanús civil, polgár vagy földönfutóvá vált, kétségbeesett és megalázható paraszt, meggyalázható asszony vagy akár elárvult gyermek a közelben. Akit megismertethet önző erejével: bajonettjával, puskatusával, fegyverének öldöklő golyóival…
Aztán alig néhány hét elteltével az útszéli feszület riadt tekintetű, házaiktól, vagyonuktól és emberi becsületüktől megfosztott, szitkozódó fegyveresek által űzött vadakat, agyonhajszolt, megvert, könyörgő embereket látott, akiknek se hazájuk, se becsületük nem volt már, csak a jelentéktelen, pihekönnyűvé vált sorsuk és a puszta életük függött holmi hősködő martalócoktól. A Megfeszített újra és újra látta a vesztőhelyre kísérteket és a kínzóikat is, akikről neki az egykor és most is ítélkező hatalmasságok igaztalansága és a kajánul vigyorgó lator Barabás érdemtelenül szerencsés sorsa is az eszébe juthatott. A megsokszorozódott Krisztus szomorúan látta, hogy ismét pusztulásnak indul a már-már megkegyelmezettnek hitt emberi világ.
Azután csend lett ismét, és megéledni, folytatódni látszódott a megsebzett múlt: sorsfordulóban, másként, másképpen.
Két évezrednyi emlékezés
Ezen keresztek változatai mindenkor az örök idők tudattalan emlékezését cipelték magukban. A kereszt jele egyértelműen ünnepélyes ereklye is. De aki e szimbolikát mégis logikailag képes megélni, annak nem csak a konkrét tárgyat jelenti: a mai lelketlen világban nem elhanyagolható jelentőségű, megtartó erővel bíró, kereszténységünkre, ám emberi tartásunkra ható, visszautaló jelszimbólumot. Szinusz és koszinusz… A kereszt szimbolikájában benne vannak az emberi viszonylatok is: függőleges szára a világ és a transzcendens kapcsolatát jelzi, vízszintes szára pedig az ember-ember közti viszonyt. És e kettő drámai metszéspontjában zajlik mindenki élete… És még valami: a kereszt nemcsak emberi alázatra emlékeztet, hanem immár régóta diadalmas győzelmi jelkép is. Sokunk számára pedig manapság a megmaradásunk jelképe is.
A kereszt archetipikus szimbólum. Jóval Jézus Krisztus keresztje előtt, azaz az ő születése előtt is ábrázolták, időben és térben ugyanúgy a nem keresztény kultúrkörben is. A „füles kereszt” a Krisztus előtti harmadik évezredből származó óegyiptomi festett papiruszon jelenik meg, és mintha egy emberfigurát ábrázolna. És valóban az ember a teste által, önmagában hordozza e jelet.
Hovatovább, e hurkos kereszt az „ankh”, az örök élet hieroglif jele volt az ókori Egyiptomban is. A koptok Egyiptomban éltek, számukra ez lett a kopt kereszt. A kereszt jelének a keresztény és az óegyiptomi jelentése így természetesen kapcsolódik össze.
A népvándorlás kori ötvösművészet övcsatjain is elterjedt a kereszt szimbolikája. Jelentése lehet a teljesség száma térben, a négy égtáj időben, és a négy évszak is.
Tárcsó – Starzova, Starčevo
2012. január 9., hétfő. Magyar Szó, Üveggolyó melléklet
A feszület – stílusábrázolásaiban – igen változatos, ám az ikonográfiai egybeesések miatt szinte azonos drámai hatással bír, akárha fából, kőből, drótolt gipszből vagy valamilyen fémöntvényből készült is. De még ha pléhből kivágott sziluettre festették is Krisztus ikonképét.
A feszület keletkezése és sorsa az egyébként sokszor akadémista vagy realista stílusú öntvénysorozatokat kivéve: egyedi. Valóságos művészettörténeti kuriózum is, amely a tipizálás örömteli élményével bír. Ráadásul mivel változatlanul és elemi erővel a hely szellemét szívja magába: ugyanezt felerősítve sugározza vissza az éteri világba.
Minden feszület ugyanazt a kálváriát hirdeti: kínszenvedést és megdicsőülést. De a tájba beékelve mindenik egyedivé válik, ráadásul a másképpen megélés esztétikai varázsát adja. Emellett az útszéli feszületek összességükben, megsokszorozott erővel, mind-mind együtt hatnak: ha hagyjuk.
Az út menti kereszteződéseken gyakorta látható még a feszület, amely uniformizált műalkotásként és gyermekkori emlékképként, rögzült ikonosztatikus beidegződésként mindig visszaköszön nekünk. Habár manapság azok, aki kalapot emelhetnének előtte, leginkább nem veszik észre őt, mert hitük megkopott, semmissé vált, nem érnek rá… és könyörtelen hajtásban elrohannak előtte. Sokszor tényleg száguldó autóban közlekednek. Ezért a Megfeszített hálásan néz ránk, ha észrevesszük és időt szánunk rá: és manapság már előre köszön az őt észrevevőknek.
Sodródások, sorsfordulóban
Magamra ébredésemben nagyszüleim árnyékában a titokzatos vallással és a túlvilágisággal feszengve-félve találkozás élménye volt. Ám emellett vonzódás, különös vonzalom volt a titok-értékekhez. Az örök Titok megismerésének igénye vagy megértésének szándéka pedig mindmáig, minduntalan őröl bennem…
A paraszti világban ezen útszéli feszületek a mindennaposan megélt déjà vu élményt, a történelem déjà vu emlékezetét idézték. És hasonlóan visszatérő emlékeket idéznek meg, ha a történelemben vállalt tanúságszerepüket próbáljuk leleplezni. Ez lehetséges, hiszen Ő, a műtárgyakban megsokszorozódott Megfeszített, látta azokat, akik béres-borús kora reggeleken gyalogosan vagy szekérháton poroszkáltak a parti földek felé biztos megélhetésük nyomában. Látta azokat is, akik ünnepnapokon a legjobb gúnyáikban elzarándokoltak, és megbékélten imádkozva, alázatosan fohászkodtak hozzá, virágkoszorúkat tettek lábai elé… Elszomorodva látta a háborúban riadtan menekülőket is, akik a lábukat kapkodva vagy már épp csak botorkálva, bajaik közepette is, szaporán vetették felé a keresztet, és süvegelték meg minden alkalommal, a kegyelemben részesedés reményét megtartva a legkíméletlenebb sorsfordulón is. És látta az új világba bevonuló győztes csapatokat is, amint diadaltól ittasultan, az emberi szenvedésektől gőgösen elzárkózva, Istentől elfordulva bámészkodtak, és gyanúsan vérben forgó szemekkel azt vizslatták, van-e még a környéken élő, menekülő: bujkáló ellenséges katona, gyanús civil, polgár vagy földönfutóvá vált, kétségbeesett és megalázható paraszt, meggyalázható asszony vagy akár elárvult gyermek a közelben. Akit megismertethet önző erejével: bajonettjával, puskatusával, fegyverének öldöklő golyóival…
Aztán alig néhány hét elteltével az útszéli feszület riadt tekintetű, házaiktól, vagyonuktól és emberi becsületüktől megfosztott, szitkozódó fegyveresek által űzött vadakat, agyonhajszolt, megvert, könyörgő embereket látott, akiknek se hazájuk, se becsületük nem volt már, csak a jelentéktelen, pihekönnyűvé vált sorsuk és a puszta életük függött holmi hősködő martalócoktól. A Megfeszített újra és újra látta a vesztőhelyre kísérteket és a kínzóikat is, akikről neki az egykor és most is ítélkező hatalmasságok igaztalansága és a kajánul vigyorgó lator Barabás érdemtelenül szerencsés sorsa is az eszébe juthatott. A megsokszorozódott Krisztus szomorúan látta, hogy ismét pusztulásnak indul a már-már megkegyelmezettnek hitt emberi világ.
Azután csend lett ismét, és megéledni, folytatódni látszódott a megsebzett múlt: sorsfordulóban, másként, másképpen.
Két évezrednyi emlékezés
Ezen keresztek változatai mindenkor az örök idők tudattalan emlékezését cipelték magukban. A kereszt jele egyértelműen ünnepélyes ereklye is. De aki e szimbolikát mégis logikailag képes megélni, annak nem csak a konkrét tárgyat jelenti: a mai lelketlen világban nem elhanyagolható jelentőségű, megtartó erővel bíró, kereszténységünkre, ám emberi tartásunkra ható, visszautaló jelszimbólumot. Szinusz és koszinusz… A kereszt szimbolikájában benne vannak az emberi viszonylatok is: függőleges szára a világ és a transzcendens kapcsolatát jelzi, vízszintes szára pedig az ember-ember közti viszonyt. És e kettő drámai metszéspontjában zajlik mindenki élete… És még valami: a kereszt nemcsak emberi alázatra emlékeztet, hanem immár régóta diadalmas győzelmi jelkép is. Sokunk számára pedig manapság a megmaradásunk jelképe is.
A kereszt archetipikus szimbólum. Jóval Jézus Krisztus keresztje előtt, azaz az ő születése előtt is ábrázolták, időben és térben ugyanúgy a nem keresztény kultúrkörben is. A „füles kereszt” a Krisztus előtti harmadik évezredből származó óegyiptomi festett papiruszon jelenik meg, és mintha egy emberfigurát ábrázolna. És valóban az ember a teste által, önmagában hordozza e jelet.
Hovatovább, e hurkos kereszt az „ankh”, az örök élet hieroglif jele volt az ókori Egyiptomban is. A koptok Egyiptomban éltek, számukra ez lett a kopt kereszt. A kereszt jelének a keresztény és az óegyiptomi jelentése így természetesen kapcsolódik össze.
A népvándorlás kori ötvösművészet övcsatjain is elterjedt a kereszt szimbolikája. Jelentése lehet a teljesség száma térben, a négy égtáj időben, és a négy évszak is.
Tárcsó – Starzova, Starčevo
2012. január 9., hétfő. Magyar Szó, Üveggolyó melléklet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése