A hiúság
pecsétje. Mecénások és kiszolgálóik
A
tehetős megrendelők mindenkor az uralkodói kasztok voltak, akik a
pénzükkel és a hatalmukkal is diktáltak. Nagyvonalúságuk mögött
leginkább rejtetten vagy nyilvánvalóan, önnön dicsőítésük
szándéka, birodalmuk gyarapítása, továbbépítése működött,
de mindig is volt bennük valamiféle mérhetetlen nagyravágyás,
túlságos önhittség öntömjénezéssel
elegy.
De mindenkor foglalkoztatta
őket
a
túlvilági
életre
való
felkészülés
is.
És persze,
hiúságuk pecsétje, az
e világi
létben
„örök
emlékezetük”
megmaradása
is...
Ezért
hogy dicsőségük, hírnevük vagy akár egész teremtett birodalmuk
a földi életük után is fennmaradjon, adókból és
hadizsákmányokból összeharácsolt gazdagságuknak, a szinte
korlátlan mértékű, anyagi lehetőségeiknek tudatában és/vagy
költekező kedvüknek megfelelően,
hatalmukat és lehetőségeiket is bizonyítani akarván, békeidőben
előbb
vagy
utóbb
hatalmas építkezésekbe is kezdtek. Tökéletesen megszerkesztett
és megépített templomokat, templomegyütteseket, ma titokzatosnak
vélt erődítményeket, Bábeleket, piramisokat, óriáskikötőket,
várakat, kastélyokat és egyéb óriási létesítményeket
álmodtak meg, amelyeket a legtöbbször dekoratív műtárgyakkal,
hatalmas volumenű művészi produktumokkal zsúfoltak
tele.
Bruegel: Bábel tornya
A rodoszi kolosszus feltételezett kinézete
Nagy léptékű
terveik valóra váltásánál persze a tehetséges, csodálatos
műveket megtervező és megteremtő művészekre számítottak.
Cserébe pénzükkel segítették a művészet fennmaradását,
haladását, fejlődését.
A
mindenkori művész küzdelmei
A néhai dúsgazdag,
adakozó kedvű mecénások (akik között királyok, császárok de
még diktátorok is voltak), megrendelői kedvét szorosan követte
egykor a szorgalmas Mester, a lehetetlent nem ismerő mű-alkotó. Az
ókorban, de még a kései középkorban is szokásos volt, hogy az
uralkodók birtokaikon, palotáikban, kastélyaikban udvari
művészeket tartottak. „Udvari bolondjaikat” sok esetben a
nagy tudású udvari festők, szavakban szépelgő udvari költők,
kényes udvari zenészek követték, vagy előzték meg. De persze
tudósokat és polihisztorokat is eltartottak, hiszen ha nem
birtokolhatták másképpen, a tudást és a fejlődést azonban
megbecsülték. Az alkotó zseniket pedig mindenkor igyekeztek
kalitkában, zálogban tartani, ténykedésre sarkallni, de
irányítani is őket hogy hasznot hajthassanak belőlük.
(Gondoljunk csak az alkimisták aranycsinálásra kihegyezett
ténykedésére, melynek végső eredménye tulajdonképpen a modern
vegytani tudomány volt). Mindebből aztán leginkább híres
műhelyek, művészeti és tudományos fórumok, iskolák fejlődtek
ki. Szép szemléltető példája ennek a reneszánsz kori Raffaello
Athéni iskola c. lélegzetelállító freskója. (Csontváry álmában
is hallotta ez isteni sugallatot: „Akkora festő leszel, mint
Raffaello...”)
Raffaello: Athéni iskola, freskó, 1509–1510. Vatikán, Stanza della Segnatura
Az uraságokat
szolgáló udvari művészek, tudósok anyagiakban nem
szűkölködhettek, a megélhetésük biztosítva volt. Mégis,
kiszolgáltatottak voltak, és sokszor kényszerpályán alkottak.
Eltartóik és megrendelőik néha rigolyás, rövidlátó,
akadékoskodó, hozzá nem értő, zsarnoki természetű akarnokok
voltak. Nem mindig a valós akaratuk, alkotói szabadságuk
fémjelezte a mesteri tudásukat, hanem a kényszeredettség, vagy a
megfelelni akarás, tetszeni vágyás...
Mindenesetre, az
udvari fényűzés heroikus küzdelmekre sarkallta a művészt.
A hatalmat hirdető
(grandmániás) létesítmények, rafinált fényűző építmények,
óriás-épületek megtervezése és megvalósítása például
rettenetes pénzeket emésztett fel. Ezek a feladatok rátermettséget,
nagy szakmai tudást és tapasztalatot feltételeztek, és egyben
óriási felelősséget jelentettek...
Így
már értő, hogy a hatalom árnyékában posztoló Leonardo-i
polihisztorúság és művészet nemcsak legendás eszmeiségében
mérhető, hanem a materiális értékrendbe
is
kitűnően besorolható.
Az alkotó fantáziáját azonban mindenképpen a megrendelések,
feladatok kihívása kötötte és köti le elsősorban. Ezért az
alkotás létrejöttét is általában fennkölt, és nem materiális
okokkal szokták magyarázni. Ilyetén, a régi mesterek és a mai
kor művésze között nincs is olyan nagy különbség. Leginkább a
megrendelések nagyságában, talán mégis.
Ezen kívül a mai,
általánosan elfogadott terminológiában a „művész” fogalom,
leginkább szabad alkotót, szellemi vagányt, netán bohém
életművészt jelent. Ám ez a meglátás is csak részben és
bizonyos korszakokra nézve igaz.
A 19. század végén
és a huszadik század elején például, amikor a gondolkodó
művész, egyéni meglátása és merész ötletelései nyomán
esztétikai forradalmakat kezdett csiholni, vagánysága,
szabadság-érzete, és a széllel szemben menetelés mikéntje
erőteljesen módosult. Ekkor a köztudatban valamiféle
romantikus-heroikus kép alakult ki a művészről. Mely szerint ő a
társadalom peremére sodródó, bohém életvitelű, sokszor bizony
könnyelmű, ám szókimondó és őszinte félvilági szerzet...
Miért alkotunk
A
művész szándéka mindenkor tudása javának a bemutatása,
fejlesztése: és nem tud meglenni közönsége nélkül, a
társadalom tükre nélkül. Őt sarkallásra kényszerítő, éles
helyzet a szabad akaratú, vagy megrendelésre készítendő
terveinek valóra váltásához. Ezek véghezvitele tehette csak
híressé, elismertté és sikeressé a művészt. Őszinte, alkotó
szándékát azonban megzabolázhatatlan hite sarkallta, melynek
során akár csak a mecénási gondolatot, a leggyakrabban az
öröklétbe vetett hit, a jó hírnév megalapozása, megőrzése/
megtartása vezérelte.
Lehetséges
lenne, hogy az egész ténykedését egyszerűen
a dicsfényre vágyással magyarázzuk?
Egymást
kergetik kérdéseink...
Mi
másért alkotna a művész, mint tehetségének megcsillantásáért?
És mi másért fizetne a megrendelő, ha nem a művész tehetségének
élvezetéért?
Az ikonoklasztia
természetéről
A
képrombolás (ikonoklasztázia,
ikonoklaszmosz, ikonoklazmus)
a
monoteista vallások megfoganásával, a képtisztelet elleni időről
időre megújuló harc volt, amely a bálványtisztelettől való
félelem miatt, az erőteljessé váló egymásnak sokszor
ellentmondó vallási tanok kizárólagos szemléletmódja miatt
alakult ki, és hozta lázba időről időre Keletet és Nyugatot is.
A
kora középkori eredetű képrombolás legfőbb
szabálya volt, megsemmisíteni az ellenség legfőbb, legszentebb
értékeit, s ez által vezérlő tanait is. Alázd meg, gyújts fel,
tipord a porba, nyilvánítsd értéktelen semmivé azt amivel nem
egyezel... Mert ugyan az ókorban is voltak előzményei, de a
kora-középkori
kereszténység
idején a
képtisztelet
elleni dogmatikai
harc túlzott
méreteket
öltött.
A
szentképek
elfogadásáról
vagy tiltásáról
vallott tézisek
később már erőteljes
teológiai
vitákba
torkollottak.
(Nem vitás, hogy valójában
végigkísérték
a judaizmus,
a kereszténység,
a manicheizmus
és az
iszlám
tanításait is).
És több évszázadon át, csökönyösen vissza is tértek eme
kérdésre: időről
időre
felhevítették a
vallási tanokra
kiszámíthatatlan módon reagáló
csoportosulások,
vallási
felekezetek...
vitáit.
Az 1566-os németalföldi Beeldenstorm egyik templomdúlása,
Frans Hogenberg metszete
Frans Hogenberg metszete
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet 2013. november 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése