Németh Mátyás- a szerző portrérajza
Négy évvel ezelőtt a 70. születésnapján, november
13-án nyílott meg Temerinben nagyszabású (retrospektív)
fotókiállítása. Furcsa egybeesés: hosszú munkanélküliség
után november 13-án pont e napon kezdtem el uszodamesterként
dolgozni... És legutóbb: épp november 13-án kezdtem leírni
gondolataimat Németh Mátyás fotográfusról. Lehet hogy valamiféle
babonásságért most kinevetnek, de számomra akkor is furcsák
ezek a véletlenek.
„Állok az ablak
mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.”
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.”
A művész, bármely
műfajban is tevékenykedik, természetéből fakadóan: abszolút
érzékeny, érzelmes, érzékelőképes, érzéki, élményekre
vadászó lény.
Tóth Árpád
erőteljes vonzódást kifejező versrészlete ugyan az univerzumot
idézi, hangulatával a végtelenség érzetét kelti, elemi erővel
hat, de kétségtelenül,
nem a fotográfiáról és az éjszakai fények lencsébe gyűjtéséről
szól. Ám a fantasztikusan megfogalmazott tűnődés ez ünnepélyes
hangulata, hasonlít a világ rejtelmeire rácsodálkozó, a vizuális
élménybe szerelmes szemlélődő, a témát megcsodáló és
levadászó fotográfus észleléseihez. A költő szándéka
mellett, megidéz egyet s mást amire akkor és ott nem gondolhatott.
Számomra például a fényképész feszült, talán révülő
figyelmét, a nagyszerű látványra kihegyezett tekintetét, és a
belső izgalmát, amikor az objektívet „zsákmányszerzés
céljából” fegyelmezetten a kiszemelt motívumra irányítja... 
Lócsokor
A művész, bármely műfajban is tevékenykedik, természetéből fakadóan: abszolút érzékeny, érzelmes, érzékelőképes, érzéki, élményekre vadászó lény... Ezért nem véletlen, hogy a fotográfus mesteri fokon tevékenykedését is fotóművészetnek nevezték el...
A
fotósok varázs-szemével látott világ valaha más volt,
titokzatos és rejtelmes...
A fotográfia (h)őskorában a fény csapdába ejtésének
pionírjai (tudósként vagy varázslóként, a felfedezéseik bűvös
élménysodrában) úgy gondolták, hogy a költő és a festő lelke
egyesül a fényképész (fényfestő?) sólyomszem-természetében.
Így a fényt gyűjtögetők elejétől fogva másképpen láthatták,
észlelhették, leshették, fókuszálhatták a világot. Harci
eszközüket, a fénygyűjtő dobozt, a középkor óta egyre csak
fejlesztették, míg végül a camera obscura és a különféle
fényérzékeny porok, ezüst-nitrátok, kencék, zselék...
segítségével megörökíthették, megkövesíthették, maradandóvá
tehették a világ pergő-képes működéséből kiragadott élményi
pillanatot.
A kezdeti idők óta, a kitűnő látványok ünnepélye, az ujjongó megélés hatalma, a fény csapdába ejtésének titka, megannyi rejtélye a lelkes emberiség örökös kíváncsiságát éltette. Ez az érzés sarkallja, fűti belülről a mai fotográfusokat is. Akik szenvedélyes, fokozott figyelemmel, (kép)érzékenységgel és szinte festői szemekkel, kompozíciós beállításban lesik az előttünk lejátszódó vizuális mozgásokat, élményi mozgássorokat. A vissza nem térő pillanatok sorát és sodrát. Vagy ahogyan népszerűen mondjuk: magát az életet, életünk során a mulandóságot, a szemünk előtt lepergő és tovatűnő jeleneteket.
Rossz pénz.TANJUG országos sajtófotó-díj
Nagy elődökről
Valami ilyesmire gondolhattak a csökönyösen kísérletező fotográfus-elődök is, amikor az ügyesen összebarkácsolt, belülről fénybiztosra szigetelt, impregnált kocka formájú fadobozuk közepén lyukat fúrtak, és a fénysugár beszabadításával - végre!- sikerült csapdába ejteniük a pillanatot. Ugyanis a doboz sarki furatán belesve észlelték, hogy annak belső falán megjelenni látszott a valóság csodálatos kicsinyített, tótágast álló mása. Elsőként (már megint) a mindenféléket feltaláló régi görögök kezdtek játszadozni a fénnyel... Majd a reneszánsz idejében Leonardo kísérletezett hatalmasan. Jóval később pedig, a 19. század első felében a nagy kísérletező William Fox Talbot, kalotípiájával végre képet is rögzített, és kezdeti sikereket ért el, azonban szabadalmának nehézkessége miatt kevésbé lett népszerű, mint a vele párhuzamban dolgozó másik felfedező, a francia Louis Daguerre. Akinek nyakára később a találmányára féltékeny angol még nagyszabású pert is zúdított. A sikeresebb Daguerre felfedezését 1839-ben pártfogója, egy Aargo nevű fizikus és csillagász jelentette be a Francia Akadémián. Daguerre, a dagerrotípia atyja, Joseph Nicéphore Niépcé nehézkes expozíciós felfedezésével párhuzamban fedezte fel a korabeli fénykép eredményesebb rögzítéses módját. Ugyanekkor Hippolyte Bayard is ismertette módszerét, az ezüst-nitráttal átitatott papírra rögzíthető kép direkt-pozitív eljárását. Később pedig, már csak a celluloid film és az előhívó vegyszerek előállításában jeleskedő (és kereskedő!) George Eastman, Henry Strong jöttek...
A múló pillanatot próbálták megmenteni az örökkévalóságnak
A korabeli fotográfusok végre komolyan gondolhattak arra, hogy egy modern korban, a modern festőművész szerepét fogják átvállalni. Festőművészt helyettesítő módszer? Szerencsénkre, ez hiú ábránd maradt... Habár voltak vizuális esztéták, akik még a 20. század második felében is arra esküdtek, hogy a fényképészet haszontalanná tette a festészeti tevékenységet... Minden esetre, ez az ötlet sem veszett el nyomtalanul: eredménye a hiperrealista festészeti stílus lett...
A fényképészet szerepe persze: a megörökítés, lényege pedig ugyanaz mint a képi ábrázolás bármely technikájának. A megörökítés, az elmúlás és az elfeledés elleni csodaszer eredményes ellenszere. Az öröklét „megvalósítása” mágikus képi ábrázolások által...
A feltételezett öröklétet, az örökkévalóság legszentebb példáját azonban a (varázsló) művészen kívül csak a mélyen vallásos tudatú ember tudja megélni. Mert a nemlétet ő sem hiszi el, mert az nem létez(het)ő a számára. És ebben a gondolatukban van is valami kifogyhatatlanul varázsos energia: A teremtés ereje. A bizonyosság hatalma... Egykor, talán az öröklétbe vetett hit váltotta ki a megörökítések módját szenvedélyesen kereső, kutató lehetőségeket. Hogy az életből tovatűnő dolgok és emberek, ne múljanak el nyomtalanul. Hogy a jövő a múlttal érintkezni, és értekezni tudjon.
Legelőbb az ördögi ügyességet gyakorló kiváló festőmesterek, festőművészek, jóval később a fotográfusok élhették át, tárolhatták, menthették meg a valóságosat, és tették a múlt vizuális látszatképeit elérhetővé mindenki számára. A fény, a világosság (lux, lucis, luminarium), valójában csak emberi szemmel is érzékelhető elektromágneses sugárzás. Ám a vaku villanása: a lelkünket felizgató, valós ősi kreatív felfedezés.
Villámfénynél
A vérbeli fotográfusok varázsdobozaiból is előnyerhető megörökölt villámfénynek különleges erejét bámuljuk, csodáljuk örökösen... A múló időben, a legtöbb fotográfus számára még mindig a hagyományos, filmtekercses kamerák az igaziak. A mai világ már szinte tökéletesnek mondható digitális varázsdoboza, idegen eszköz maradt a többségük számára. Habár úgy tűnik, végül ők is kénytelenek feladni a harcot. Az új eszközök sorra felülírják a hagyományos fotózást és a fényképkészítési eljárásokat. A digitalizálás korát éljük, amikor a gép halálosan precíz, és lassan átveszi az irányítást.
Németh Mátyás, aki a
hagyományos fotográfia filmtekercses változatát oly
szenvedélyesen szerette, a 70-es, 80-as években
fényképész-kurzusokat is vezetett, kezdő fotósokat tanított
Temerin egykori „Horizont” fotó-, és filmklubjában. Nem tudom,
ma hogyan éli meg e változásokat...
(folytatás)
Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2013. december 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése