„A felfedezés lényege: látni
azt, amit már mindenki látott, de olyat gondolni, amit senki más
nem gondolt róla.” (Szentgyörgyi Albert)
A
háború után, a szabadságot mímelő hetyke modernizmusok, az
impressziók, a szürreális áthatások után erős szocreál ízek
mellett, többnyire a lenge neoimpresszionizmusnak és (a leginkább
figuratív) expresszionizmusnak változatait láthatjuk. A
képzőművészet (is) megroppant, nehezen kapott ismét szárnyra.
Lázongások
Ezt követően azonban a hetvenes
évekre felnövő nemzedék már lázongó ifjúsággá vált,
értette, hogy a neoavantgárd után a transzavantgarde sem kamu,
hanem valós korszakváltást jelölő művészeti és esztétikai
forradalom, amelynek a nyugatot leplezetten irigylő és vágyó
szocialista országokban is létjogosultsága van. A nyugati
szabadságeszme ideiglenes távol tartása pedig csak a
párthatalmaknak köszönhető, melynek örökös kukoricázgatása
folytán kisebb-nagyobb késésekkel kerülhetett előtérbe.
Mert a rendszernek előlátott és
kívánatos ideológiai uniformizáltságú művészeti irányzatai
népszerűvé válhattak, de a tényleg forradalmi újításokat
többnyire „veszélyes vagy felforgató tevékenységnek”
gondolták, és nem szívlelték.
A „keleti” tömbbe tartozó
országok néptömegeit többé-kevésbé fanatizáló kommunista
vagy szocialista hatalom ízlésvilága országonként eltérő volt,
leginkább különféle hamisságokra, mellébeszélésre, történelmi
féligazságokra épült. Az „el nem közelezett”
Tito-i, jugoszláv szemléletváltás azonban már érezte hogy a
kollektív szabadságérzet nem elegendő a normálisan gondolkodó
társadalom számára. És a művészek számára sem. A
felpuhuló (jugoszláv) szocializmus a hetvenes évekre, óvatosan
modernizálódva, látszólag be is fogadta a „kísérleti”
művészeteket. De ebből a későbbiekben még nagy galibák
lettek...
Nemkívánatosak
Az egyéni törekvések mindig sok
gondot okoztak, ennek ismeretében a kordában tartás tendencia
volt. Időről időre a rendszer kénytelen volt engedni a friss
szemléletű fiatal alkotók újszerű igényeinek, de ugyanakkor
rövidlátó elvtársi szigorral felügyelte a művészeti életet
(is). Az új művészeti irányzatokkal gyarapodó palettán azonban
a szabadosabb művészek alkotói és teoretikus gondolkodását a
begyöpösödött agyak, főként a nemzetiségekkel tarkított
országrészekben még a nyolcvanas években is rossz szemmel nézték.
Sokszor lerázták,
ellehetetlenítették azokat az alkotókat, akiknek „túl nagy volt
a szájuk”. Megvádolták vagy pellengérre állíthatták azokat,
akik megzavarták a „normális” társadalom, no és a hivatalos
politika állóvizét. Akik gondolkodtak, felismerhették a működő
rendszer hibáit is, kritizálva vagy „nem megfelelő szemszögből”
ábrázoltak. Némelykor megtűrték az ilyen alkotókat, egyes
esetekben azonban mondvacsinált ürügyek alapján „leszámoltak
velük”, mellőzték, ellehetetlenítették, de néha az országból
is elüldözték őket. Néha maguktól is mentek...
Dragos Kalajic művész-teoretikust,
aki kiváló könyvet írt a nyugati civilizáció működéséről,
jelenségeiről és szabad művészetének szellemi laborjairól,
(Smak sveta, azaz: Földindulás, Zágráb, 1979) még fasizmussal is
megvádolták. Olyan eszméket teregetett ugyanis, amelyeket
Olaszországban, Ausztriában és más nyugati országokban
megtapasztalt. A nyugati kultúra és szubkultúra kritikai
szemléletét boncolgatva, a meglátásaival irritálta a
begyöpösödött rendszert. Olyan művészeteket magyarázott el,
amelyek mifelénk, a szürke ember „szabadságát” éltető
jugoszlávok számára elfogadhatatlanok, visszásak, „destruktívak”
voltak. Az új művészetek iránti leplezetlen szimpátiájával
elemezgette, és ez megülte az „olajozottan működő”
szocialista rendszer belterjes művészetpolitikáját gondozóinak
gyomrát. A párt-ideológia pedig sok esetben nem hagyta magát:
példákat statuált...
Sziveri János portré. Péter László tusrajza
A Vajdaságban a megfigyelt
grafikus-festő Benes József a béketűrő természete ellenére
került bajba. A hetvenes évek elején múzeumi alkalmazottként
magyar értelmiségi köröket szervezett Zentán, ezért
„megbízhatatlanná” vált. Végül kénytelen-kelletlen
Magyarországra távozott.
Ez nem egyedülálló eset volt.
Erőn felüli lenne azonban
felhánytorgatni, egy letűnt rendszer ficamos direktíváját,
kollektív tudatú mesterkedéseit és valós bűneit. De mivel az
elvtársak előszeretettel csináltak rendet a kevésbé megbízható
nemzetiségek körében, megemlíthetnénk még az Új Symposion
egykori főszerkesztőjének, Sziveri Jánosnak az ügyét. A költőt
(mondvacsinált okok miatt) a nyolcvanas évek elején fogták
koncepciós perbe. A kellékesek rajta élesítették a fogaikat.
Bűnbak kerestetett. Sziverit akkor sokan védhetetlennek gondolták,
ám voltak akik bátran kiálltak mellette. Eleve eldöntött
kíméletlen játszma volt, végül az egész szerkesztőséget is
leváltották...
Nem mindenkin találtak azonban
fogást. Az évtized második felében pedig már kifulladóban volt
a rendszer is. A művészvilágot a szaporodó gondok miatt ekkor már
nyugton hagyták, mert hamarosan eljött az igazi haddelhadd ideje...
Csernik
Attila
Csernik Attila portréja
Csenik Attila
tevékenysége a hetvenes években csendben, „a perifériákon”
zajlott. Zárt művészeti bemutatókon kis közösségek figyelmét
kötötte le, akciói nagy hírverések nélkül zajlottak. Őt talán
mindig is a „megtűrt” kategóriába sorolták, mert a politika
sohasem foglalkoztatta igazán. Talán ennek is köszönheti, hogy
sok baja nem lett a régi rendszerrel.
Csernik Attila, Szombathy Bálint és Slavko Matković a Takt-on, Temerinben
A Bosch+Bosch művészeti
csoportosulás egyik keményvonalas arisztokratája volt, a Body art
műfajának megszállottja és Vajdaságban meghonosítója. Minden
bizonnyal az egyik legeredetibb délvidéki képzőművészünk,
különleges művészetét a kidolgozott jelrendszerével együtt
hozta magával Kanadából.
Csernik Attila mindig is csendben
alkotó grafikus és könyvtervező, betűtipográfiával foglalkozó
ember volt. Lapokban, folyóiratokban, könyvek borítóján
évtizedek óta találkoztunk alkotásaival.
A munkájában kompromisszumokat
vállaló, önálló művészként azonban öntörvényű alkotó.
Nem kényezteti a közönségét. Mindig is nehezen érthető,
„periferiális” művészeti műfajok szószólója volt.
Miközben azon mosolygunk, hogy a
mindenből a hagyományosat választó és előnyben részesítő
délvidéki ember számára: a művészi kísérletezés még mindig
szamárságnak tűnik, mára mégis megszokottá váltak a furcsa
művészi (ön)megvalósítások. Már elfogadhatóbb az örökösen
elemezgető és kísérletező happener művész...
Csernik mélyen tiszteli a művészet
gondolatiságát, univerzális jel-, és jelölőrendszerét, amely
mindöröktől bennünk volt, csak egy-egy mostoha kor/szak
elfeledtette velünk.
A művészetét nem tekinti
eladhatónak, mert értelmezésében az valamiféle rabszolgaságot
jelent. Az eladható művek szerinte többnyire valamiféle vásárlói
igény kielégítését célozzák meg, így bizonyos szempontból
konzum-művészetté válik mindaz, amit elad(ható)sági célból
alkotnak.
A vizuális költészet, a body art,
a konceptualizmus, az asszamblage, a forradalmiasított kollázs,
vagy a happening... viszont olyannyira más, hogy eladhatatlan.
(folytatjuk)
(folytatjuk)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. március 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése