„A
felfedezés lényege: látni azt, amit már mindenki látott, de
olyat gondolni, amit senki más nem gondolt róla.” (Szentgyörgyi
Albert)
Szelíd
ellenállások
A letűnt
szocialista rendszerek rendre
olyan kaptafára működtek,
amely jótékonykodás és
mostoha gondviselés látszatát
keltette a kulturális
életben. Példaként említjük meg Aczél
György egykori kádárista
kultuszminiszter jól kitalált „3T”
(Támogatott, megTűrt és
Tiltott) elbírálási rendszerét,
mely alól alig(ha) lehetett kibújni. Ez
a gyomlálási gyakorlat olyannyira
érvényesült, hogy egyes alkotók
nem is várták meg
a cenzúrázás kínos
folyamatát, inkább magukévá tették
az öncenzúra gondolatát.
Értelemszerűen azért gyakorolták
ezt, hogy vagy a
támogatott, vagy legalább
a megtűrt művészemberek
kategóriájába sorolják be
őket. De voltak természetesen olyanok is, akik nem
hajoltak meg... Csernik Attila is más stratégiát választott. Ő
„szelíd ellenálló”
lett.
A korabeli
kultúrpolitika nemigen talált rajta fogást.
Csernik Attila portréja, a szerző rajza
Talán
mert nem értette meg a lényeget: nem tudta, hogy nem a politika
mozgatja a művészetet. És hogy nem is maga a művészet mozgatja a
művészt. Épp fordítva működik a dolog: a művészember szívós
kreativitással formálja meg és/vagy alakítja át a köznapit, a
megszokottat vagy a hagyományosat: a valóságunkat. És ha
lehetséges, a művészeten belül, csakis forradalmi újításokkal.
Mert merészségével közvetít, hat a társadalomra is. Sokszor
önmegvalósítási szándéka ellenére is csak hosszadalmas,
kitartó aknamunkával éri el a kitűzött céljait...
Az egykori
előírások
paradigmája
és
az
intézményeken
keresztül
futó elbírálási rendszerek helyi
változata
a
szocrealista
eszköztár
túlzott
igénybevételével,
azonban
lassan
elkopott,
és
az
erőltetett
önismétlések
kudarcélménye
miatt
a
modernizmus
eszköztárát
egyre inkább beengedték
a
művészeti
gyakorlatba.
Ez
a
morózus, nem
kis
erőfeszítést
igénylő
megengedni törekvés
a
hatvanas
évektől
felbátorította
az
élvonalbeli(nek
tekinthető)
alkotókat.
Eleinte
a modern
szocializmust
sejtető
merész
törekvések
váltak közkedveltté, és
a
média
gyorsan
átvette
ezen
vonulatok
pártolásának,
dicsérésének szokását.
Dicsérték a
művész
nyitottságát,
a
„betokozódás”
elleni
őszinte
ellenállását.
A
rendszer
lassan
megszokta
hogy
a
vita
és
a radikális
művészi
kifejezés
olykor jobb mint az erőszakos cenzúra.
Aztán időről időre szörnyülködtek. Ám a dacos művészek
immár inkább kockáztattak,
minthogy elhallgassanak.
Csernik
a Bosch
+
Bosch
csoport
tagjaként
részt
vett
abban a
radikális
gyakorlatban,
amelyben
a
vajdasági
neoavantgárd
törekvések céljaként
feldúsították az
esztétikai
sokkhatást
kifejtő
művészeti
gyakorlatot,
és
azonosították
azt
a
művészettel
és
az
élettel.
A
csoport kulturális kontextusba helyezett radikalizmusa
névleg nem
irányult
a
szocialista
társadalom
alapelvei,
csupán
a
bürokrácia
ellen.
Holott nyilvánvaló volt revoltáltságuk.
A rendszer
lenyelte az általuk felkínált horgot...
Csernik Attila verskollázsa, 1972
Az
öntörvényűség dicsérete
Csernik Attila (Topolya,
1941) művészeti tanulmányait Újvidéken kezdte.
1965-1967 között azonban már Montrealban tanult ahol megérintette
a pop art, és más aktuális irányzatok szele is. Hazatért, és
rövid ideig rajztanárkodott Topolyán. 1969-től a Vajdaságban
működik különböző újságok grafikai szerkesztőjeként. Képes
Ifjúság, majd a Dolgozók, a Magyar Szó, a Jó pajtás grafikusa.
Miközben szerkesztőként dolgozott, tehetségét szabad idejében
akadálytalanul kamatoztatta, és ebben az alkotói tevékenységében
megalkuvást ma sem ismer. Művészete gazdag, sokágú. Írásunk
rövidsége miatt azonban itt most nem törekszünk teljes
bemutatására, csak szemelvényesen ismertetjük.
A teljesség igénye nélkül
említjük meg egyéni kiállításait is. Az elsőt 1964-ben,
Topolyán rendezte. Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Topolyán,
Temerinben, Belgrádban... volt nagyszabású tárlata.
Az 1970-es években oszlopos tagja
volt a Bosch+Bosch Csoportnak. Ez időben
Szombathy Bálinttal Újvidéken még kísérleti művészeti
folyóiratot is indítottak (Mixed Up Underground)...
Csoportos
kiállításon szerepelt jugoszláv és külföldi nagyvárosokban.
Többek között 1973-ban Belgrádban, Balatonbogláron,
1974-ben Budapesten, 1975-ben Párizsban és Londonban,1980-ban
Zágrábban (Bosch+Bosch), Kranjban, 1988-ban Barcelonában... de
állított ki Varazdinban, Rijekában is. Egyik
kedvence 1975-ből, a bécsi Akademie der Bildenen Künste jóvoltából
a jugoszláv korszerű művészetek kiállítása (Gegenwartige Kunst
aus Jugoslawien).
Vizuális költeményeit „TEXT”
címmel jelentette meg 1985-ben Újvidéken, ahol jelen volt a
Tribina mladih (The Youth Tribune) csoport újvidéki művészeti
„szeánszain”, és ahol 1986-ig kiállításokat szervezett.
2003-ban „Equiem” c. könyve jelenik meg Cd melléklettel. Számos
vajdasági művésztelep résztvevője, közösen dolgozott,
projekteket tervezett a délvidék legjobb művészeivel.
Nagyapáti-díjas (1980), Ács
József-díjas (1990), Forum-díjas (2004) képzőművészünk.
Munkásságát alaposan elemző könyv 2009-ben jelent meg
szerb-horvát, angol és magyar nyelven Misko Suvakovic tollából.
Csernik
Attila a kísérletező művészek nyomait örökítette át
térségeinkbe. Írott, kolázsolt, tipografizált, vagy akár
háromdimenzióssá tárgyiasított vizuális költészetét műveli,
body art-tal, assamblage-val. Objekt-könyveket is készít, de
elektrográfiával is foglalkozik. Mégis, mindmáig legismertebb
a
vizuális
költészete,
ahol
a rituális szemléletű ősiség és a konceptualista, vagyis a
gondolati művészet találkoznak. Melyben valamiféle köztes
művészeti
gyakorlatként
rituális
megjelenítési
formarendszert
követ
vagy
honosít
meg.
A tipográfia betűtípusainak, stíluselemeinek kreatív és játékos
ötvözeteivel kísérletező Csernik
Attila alkotásaiban a betű tipográfiai értéke jelentősen
átminősült. Többértelmű képzőművészeti jellé alakult át,
metaforává vált. Amikor betűhalmazait emberi testre vetítette
vagy átfestette, átragasztotta, annak konvencionális kódján
túlmutatva a vizuális költészet és a body art furcsa termékeny
ötvözetét hozta létre. A
body art így tulajdonképpen a vizuális költészet megjelenítési
lehetősége lett nála. Ezen költészet néha
érthetetlen-értelmetlen halandzsa-nyelven, a dadaisták zavaros
képleteit felidéző töredezett szövegrészeit tartalmazta, amely
hol segélykiáltásnak, hol valamiféle tüntető szemléletű
felhívásnak tűnt. Néha pedig valós üzeneteket, értelmes
mondattöredékeket, képvers-költészetet hordozott.
Akvarell-kollázs képe
Csernik
Attila művészetét a jellegzetes,
befelé
forduló
gyakorlatok
sora,
a
zárt társasági (művész)körökben bemutatott
előadásai, performanszai, body art munkái, a párhuzamosságokat
lazán vagy szigorúan összekötő
typoetry-jai,
a
test
élőben, fotón, filmen, videón tárgyi(as)
objektumként
való
felhasználása:
egy
sor
minimalista,
néha látszólag
véletlenszerű
beavatkozás
jellemzik. Ezen beavat(koz)ások az
életben
előforduló
mindennapos
cselekedetek,
mindennapi
tevékenységek
nyomán
történtek
a
hatvanas,
hetvenes,
nyolcvanas
években.
Ezek
a
felforgató
cselekményeknek
is minősíthető akciói valamiféle eksztatikus aktivizmust
jelentettek. A Bosh+Bosch-ban ennek gyakorlatát
kollégái,
Slavko
Matković
és
Szombathy
Bálint
is
világosan megfogalmazták.
Akcióik sok esetben elég durvák, gúnyolódóak és/vagy
provokálóak voltak.
Például szándékosan
nyomdai
hibákat idéztek elő a
Kommunista
Párt
Hírösszefoglalójában,
átfirkálták,
a nevetségességig átírták, „átértelmezték” a
pártideológia
különböző
-passzusait.
Az efféle akciók nyilvánvalóan
felforgató
jellegű
kitörési
kísérletek
voltak,
és ikonográfiájuk
az
uralkodó
ideológia
provokálási szándéka volt...
Papírgolyó-üzenet
Csernik Attila
munkássága immár öt évtizedes. Változatlan erőbevetéssel,
frissességgel alkot és gondolkodik. Bár szellemi eszköztárát
nem fitogtatja, hisz ma már nem gyárt rebellisséget mutató
ideológiákat, nem írja le és nem propagálja azokat. Csupán
öntörvényűen alkot. Nem nagyon érdekli mások bíráló,
megítélő véleménye sem. Egyedi és univerzális világában
ugyanis sosem volt helye holmi kiegyezésdinek, megalkuvásnak. Mint
mondja, nem akar az alkotásaiból élni, szabad akar lenni..
(vége)
Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. március 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése