85. Pétër László: Mint valami nemes eszme... 1. rész

Ács József (1914-1990)

Mottó: „Amit erre az életre vállaltunk, az a bennünket meghatározó sors. Illik beteljesítenünk.”

 

Ács József portréja. Péter László monotipiája

 

Korántsem törekedhettem a telyességre... Ezen írásom, hetek után is csak torzó maradt, de szándékom szerint, csupán Ács József művészi pályájának néhány fejezetét kívántam értelmezni, a magam szája íze szerint. Ács életpályáját én nemes torzónak találtam, hiszen küldetését teljes erőbevetéssel teljesítette. Miért írok én Ács Józsefről, aki nem is volt a kortársam, kérdezték nemrég tőlem? Talán azért, mert örökösen kísérletezőként és szellemi mentoromként, sokkal jobban hatott rám, mint a kortárs művészet összes ágazata. Daidalosz és Ikarosz volt egy személyben...

Ébredések

Ács Józsefről 1974 szeptemberében, Stojan Trumic (1912-1983) pancsovai gimnáziumi rajztanárom óráin, a csendes, mosolygós/szelíd és örökösen aluszékony bólogatásai közepette hallottam először. Trumic híres expresszionista tájképfestő volt, akkoriban a bánsági táj egyik legelismertebb hangulatfestője, Pancsován és a környékén sokat tevénykedett. Még élete során, 1980 körül, festői hagyatékát Titel városának ajándékozta. A zombori Milan Konjovicot, aki a vajdasági tájat vaskos, lendületes pásztákban, euforikus örömmel és mégis mélységes alázattal/szeretettel ábrázolta, gyakran emlegette. Fontos megemlítenem, hogy Konjoviccal egyenrangú tehetséges festőnek tartom...
Egy alkalommal az ógörög Miron szobrának arcmásáról és a francia felvilágosodás kora-béli klasszicista szobrász Jean-Antoine Houdon (1741 - 1828) márványba vájt Voltaire-portréjáról készített, kezdő tanulmányrajzaimat böngészte, és a rajzolási szenvedélyemet firtatta. Talán bátorító szándékkal hirtelen kanyarral Ács Józsefről kezdett el beszélni. „Úgy-e tudod, hogy ő egy nagyon jó vajdasági magyar festő?”. Mindig mosolygott a szemüvege alól. Nem tudtam...

Szárkúpok, farost...

 

Ácsra valamivel később Nagy-Sívó Zoltán is felhívta a figyelmemet. Maga is kitűnő akvarellista festőművész. Akkoriban a pancsovai gimnázium magyar tagozatain történelmet tanított, nem is akárhogyan: szenvedéllyel és küldetéstudattal. Az osztályfőnököm Molnár Monika fizika-vegytan szakos tanárnő volt, de ő is egy művész érzékenységével rendelkezett. Állandóan munkára sarkallt, biztatott. Mellette, Nagy-Sívó volt a kedvenc tanárom, már csak azért is, mert a magyar gyerekek továbbtanulásának szorgalmazóival, „röviden fogalmazva” Balassa Juliannáékkal ő is derekasan kivette a részét a dél-bánsági megmaradásunkat szolgáló kisebbségmentő-akciókban. A gimnáziumi magyar tagozatok sikeres megalakításának szerzői voltak. Miután észlelték, hogy a szórványban élő magyarság gyengülni kezdett, céljukká vált a fiatal értelmiségiek és új tanerő kinevelése. Ebben látták a túlélés lehetőségét, az erodálódás csökkenését.

1954.Fiákeros, akvarell.

Akkoriban hallottam, hogy a hatvanas évek derekán, bizonyára politikai megfontolásból Hertelendyfalvát a helyi közösségének megszüntetésével, Pancsova városával erőszakkal „összenövesztették”. Nagy-Sívó szenvedélyből, elhivatottságból kifolyólag, és/vagy tudatosan, a bukovinai székelyek lakta Hertelendyfalva népismereti anyagát is gyűjtötte. Ebből a kilencvenes évekre két nagyszerű, átfogó helytörténeti jellegű könyve is született...

Első „mentoraim”

A hetvenes évek gimnáziumi éveiben ébredezni, komolyodni, öntudatosodni kezdtem én is. A felhőtlen gyermekor után, a felnőttek világába való betekintések nyomán számomra (is) nyilvánvalóvá vált a kisebbségi létünkre való odafigyelés szüségessége. Tudósításokat kezdetem írni, legelőször a Bánáti Híradóba. Ugyanekkor fontossá lett a számomra hogy miket ír Ács. Bár őt még személyesen nem ismer(het)tem, de a Magyar Szóban előbb kíváncsiskodva, később már várakozó szenvedéllyel olvasgattam a művészeti írásait. Csodáltam a tájékozottságát. Néha azt éreztem, mintha tanulásvágyam miatt írná őket...
A tanáraimmal mindig szerencsém volt. Nemcsak hogy jó példaképeim voltak, de maguk is azon fáradoztak, hogy mennél nemesebb példaképeket kínáljanak fel nekünk, nekem. Az általános iskolában még a régi magyartanár osztályfőnököm, Olajos Mihály sarkallt arra, hogy kitartóan gyakoroljam a (mondott) rajztehetségemet. Kedvcsinálónak, két vaskos, ritka és értékes művészettörténeti könyvvel is megajándékozott. Ez az akkoriban nem mindennapi, igen gáláns gesztus volt. Jó pedagógusként, valóban gondosan odafigyelt a továbbtanulásunkra. Ő vezetett át a székelyi általánosból, a harminc-egynéhány kilométerre lévő pancsovai gimnázium magyar osztályába. Lelkiismeretesen még a beiratkozásra is elkísért bennünket.
A gimnáziumban, a tudományos pályára vágyók számára Győrffy Béla nagytudású biológiatanárunk egy tudós példaképét állította elénk. A magyarországi Balogh János biológia-professzort és akadémikust. Trumic és Nagy-Sívó Zoltán külön nekem, a festő Ács Józsefet emleget-ték. Molnár Monika osztályfőnököm viszont írói vénámat sejtette meg, és a névrokonomat, a szegedi irodalomtörténész Dr. Péter Lászlót, valamint Kós Károlyt, az országépítőt ajánlotta a figyelmembe.
Gimnáziumi osztálytársaim Hertelendyek, Pancsovaiak, Székelykeveiek, Ürményháziak, Debelyacsaiak, Becskerekiek voltak. A mi nemzedékünkbe sulykolták: példaképekből soha nincs hiány. Viszont hogy érvényesüljünk az életben, fel kell őket fedeznünk magunknak...
Akkortájt még nem érzékeltem azt, hogy tanáraim valójában pálya-indításra és szárnyalásra késztetnek bennünket, a hetvenes években induló Dél-bánáti magyar fiatalok értelmes nemzedékét.

Az udvaron, akvarell...

Képzőművészeti levelező

1974 őszén, biztatásukra és a szüleim biztatására eldöntöttem, hogy két-három sikerültebbnek gondolt rajzomat elküldöm Ács Józsefnek. A Magyar Szóban épp akkor indult be a Képzőművészeti Levelező Iskola (KLI), a későbbi Képzőművészeti Levelező (KL) rovata...
Ács József tényleg leközölte az első tusrajzaimat, egy velős, pársoros dícsérő magyarázat kíséretében. Tanító unokabátyám hozta el az újságot lobogtatva, és szétteregette a konyha-asztalunkon. Számomra egy szorongásaimtól, kishitűségemtől megszabadító élmény volt. Mint valami hirtelen jövő jóleső jólakottság, de ami után rövidesen ismét éhes lesz az ember...
Eleinte nehezen hittem el Ács biztatását. Vajon mit láthatott a hibáktól hemzsegő rajzaimban?
„Motoszkáló tehetséget, vagy kukacot”. Ezt már viccelődve, Hevér János jelenlétében mondta a temerini TAKT ifjúsági művésztelepén 1976-ban. Ez valójában derűs biztatása volt.
A KLI a felnövő tehetségek segítésének szándékával jött létre. A vajdasági szórvány-magyarságnak ifjú értelmiségiekre és egy újabb fiatal művésznemzedék kinevelésére volt szüksége.

Ács József mindig is előrelátó volt. Alaposan átgondolt és pontosan előkészített kezdeményezéseivel, szervezőmunkájával kiválóan eredményes. A hatvanas években az első vajdasági művésztelepek létrejötténél is bábáskodott. 1952-ben az első jugoszláv művésztelep, a zentai megalapítója volt. Nyughatatlan szervező, további lehetőségeket is feltárt: 1953-ban a topolyai, 1956-ban az écskai, 1954-ben az óbecsei művésztelep alkotója és egyik fő szervezője volt. De jóval később, 1973-ban a muzslyai, majd röviddel később, 1976-ban a temerini ifjúsági művésztelepek létrehozásánál is jelen volt...
Szervezői, propaganda-, és kritikus-írói munkája több mint hasznosnak bizonyult. Ahogyan a művészi tevékenysége is felbecsülhetetlenül értékes. Ács ugyanis nem csak akkor alkotott, amikor festett vagy írt, és nem csak saját magának. Törekvései kiterjedtek a műkritikára, a vizuális kultúra időszerűvé tételére és az új művésznemzedékek hiánypótló kinevelésére is. Ugyanakkor merész újításai, stílusváltásai révén úttörője volt a vajdasági avantgárd újjászületésének, de a neoavantgarde megszületésénél is jelen volt. A világ legújabb művészeti jelenségeinek, műfajainak térségünkben meghonosításában is szerepet vállalt.

(folytatás)

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. július 14., hétfő