Ács József
(1914-1990)
Mottó: „Amit erre az életre vállaltunk, az a bennünket meghatározó sors. Illik beteljesítenünk.”
2.rész
Ács művészeti munkássága során folyton aktualizálásra törekedett.
A hetvenes években az időszerűség mellett az angazsáltság programját tűzte forradalmi zászlajára, mellyel a társadalmi programokat, mozgásokat, a termelékenységet és a közösségi fejlődést/fejlődőképességet is vizsgálta. Ebbéli törekvései mindig is jelen voltak a műveiben. Miközben programjaiban benne volt az a finoman időzített gépezet, mely a művészetét örökmozg(at)ásra sarkallta, benne volt a konok elkötelezettsége, merészsége, kitartása és a másokat bátorítása is, melyekkel nemcsak a kortársait lelkesítette, hanem a felnövő művész-palántákat is célba vette.
Ács mindig segítőkész volt, de egyben kritikus is. Tapasztalt, gyakorlott pedagógusként minden ficamot, hiányosságot meglátott az ifjak zsengéiben. Kitűnően memorizált és valószínűleg valamiféle számára jó áttekinthető lajstromba vett bennünket, a TAKT-on például azt tapasztaltuk, hogy amint lejött a temerini táborunkba és szóba elegyedett velünk, nevünket, a KL-ben megjelentetett munkáinkat sorolta. Mindezt nemcsak jólértesültsége és tájékozottsága jeléül...
Amint és ahol lehetséges volt, tételesen elmondta a hibáinkat is és mindazt, amit egy kezdőnek tudnia kellene. Harcedzettsége nyilván azt súgta neki, hogy a diákokkal szigorúan kell bánni. Ám kellően vajszívű is volt és kellően tapasztalt. Biztatással elegy, megadta a gyakorláshoz és a továbbtanuláshoz való kedvet: a „löketet” a fiatal tehetségeknek. Higgadt gondolkodású, előrelátó, intellektuális lelkületű festő volt. Másokkal sokszor elnéző tudott lenni, ám önmagával szemben, főként az alkotómunkában rendkívül szigorú. Csökönyös, kitartó, spártaian fegyelmezett. Egy alkalommal, amikor egymás munkáinak hányaveti megbírálására adtuk a fejünket, így szólt közbe:
„Ikarosz is egykor amatőr volt...”
Én 19 évesen fiatal amatőrként a belgrádi Iparművészeti Akadémia grafikus szakára jelentkeztem, és nem véletlenül választottam Ács Józsefet a szellemi mentoromnak. Holott igen ritkán találkoztunk, írásai által valójában hetente kaptam nélkülözhetetlen „instrukciókat” tőle. Kellett a Magyar Szó, melyet a „jugó” fővárosban is olvastam, mert akkoriban még egyik-másik belgrádi trafikban is meg lehetett venni. Öt éven át tanultam a számomra (nyelv)idegen közegben, a sovány zsebpénzem egy részét sűrűn a lapra költöttem, mígnem rájöttem, hogy lapunk a Belgrádi Városi Könyvtárba is napi pontossággal érkezik meg. Ezért ide sűrűn jártam. Azt hiszem, ma már nemigen vannak olyan korgó gyomrú egyetemisták, akik egy újság átlapozásáért képesek fél órát gyalogolni... Megvolt tehát a módja és lehetősége annak, hogy Belgrádba szakadva, telefon és internet nélkül is állandóan frissülő kapcsolatban maradjak az anbyanyelvi kultúrával. Ráadásul volt még időm arra is, hogy a Szűcs Imre által szerkesztett Bánáti Híradó mellékletében, majd Ács külön biztatására a KL-ben vagy néha a Művelődés rovatban is tudósítsak, rendszerint a számomra fontosnak tűnő dolgokról, vagy az elérhető közelségben lévő megtekinthető kiállításokról. Lényeges dolog volt, hogy a képzőművészettel kapcsolatos írásaimat is megjelentethettem. Az éppen aktuális belgrádi vagy pancsovai kiállításokról, de a temerini ifjúsági művésztelep szervezőjének, Hevér Jánosnak a kérésére, a sokszor nehéz körülmények között tengődő, a megszüntetés kényszerétől félő, védelemre szoruló, támogatandó TAKT-ról is „vitacikkeket” írogattunk több művésztelepre járó fiatallal egyetemben.
Ács ezek leközlésében mindig határozottan támogatott bennünket, még azt is eltűrve ha a jó ügy érdekében nagynéha valaki álnév alatt írt...
Ahogy az idő múlik...
Ács még ahhoz a művészgenerációhoz tartozott, amelynek tagjai számára a rajzolás napi (alap)tevékenység volt. Módszeresen és előrelátóan gondolkodott, és elemző módszerekkel, vagy éppenséggel vad hévvel de mindenképpen meggyőző erővel, súlyos, expresszív szenvedéllyel festett.
E kettősség jegyében dolgozott
és váltott néha szeszélyesen
oda-vissza is stílusokat, témákat,
technikákat. Stílusváltásaiban, újabbnál újabb
festmény-ciklusaiban kísérletező jókedvvel, vagy csak keresetlen
spontaneitással jókora, szuggesztív, néha darabos, ám látomásos
festményeket hozott létre.
Szelídnek látszott, türelmes és fegyelmezett alkotóember volt, aki szerette az újabb kihívásokat, a festészeti kalandokat. Felettébb szuggesztív egyéniség volt, szenvedélyes vitázónak mondták, de szívélyes volt és nagyon jól szót értett a fiatalokkal. Odafigyelt rájuk, odafigyelt ránk.
Ács Józsefnek sokan köszönhetik komoly indulásukat. Nagyon sok fiatal „Ikarosz” rajzait közölte komoly biztatással a rovatában. Elemezgetve, boncoglatva és türelemmel tárta fel a kezdők alkotói és lelki vívódásait, mint valami pszichológus. De nemcsak a művészkedő fiatalokat nógatta: a TAKT-on kezdő vagy haladó művészeti írókat is munkára sarkallta.
Ács József születésének századik évére emlékezünk idén. Azt hallottam, hogy otthon már tavasszal volt egy Ács József kiállítás, mégpedig Topolyán. De idén a Zentai Múzeum is tervez egy retropspektív kiállítást, és nyílván a topolyaiak, szabadkaiak és az újvidékiek is a megemlékezés programjait készítik elő. Kíváncsi vagyok arra, hogy az általa istápolt fiatalabb nemzedékek emlékezetében hogyan él Ács keménykötésű figurája.
Furcsa mód, manapság egyre több a jubileum...
És ahogyan sodródunk mi magunk is benne, a megismételhetetlen pillanatok megélése mellett, látjuk múlandóságának talán-hiábavalóságát is. Lassacskán ébredünk rá arra, hogy az idő nem csak múlik, párolog alólunk, hanem néha szeszélyesen besűrűsödik, majd hirtelen felpörget, felgyorsul. Majd újabb tarvágásokat végez közöttünk. Legvégül eszmélünk rá arra, hogy előbb vagy utóbb bennünket is felemészt...
A teljesség igénye nélkül pörgetem át a több évtizede
vezetett képzeletbeli noteszemet, amelyben az eltávozott kedvenc
művészeim szerepelnek:
Valahogy mindig Pechán Józseffel és Pechán Bélával kezdtem. Az itthoni alkotók közül, az ő műveikkel találkoztam először. De utána jöttek sorra: Hangya András, B. Szabó György, Boschán György, Faragó Endre, Petrik Pál, Sáfrány Imre, a nagybecskereki Wanyek Tivadar, a muravidéki Gálics István, Andruskó Károly, Kalmár Ferenc... Valamint Dudás Antal, a kísérletező Markulik József és Slavko Matkovic, vagy Szalma László, Szilágyi Gábor, Torok Sándor, a fiatalon elhunyt Bíró Miklós, vagy a fenegyereknek számító Kerekes László...
De a régi TAKT-osok közül: Bartha József, Gyuráki Gáspár, Fejes István, Rácz László, Csernik Emese, Csernus László…
Amikor az eltávozottak névsorát teregetjük, egyben rácsodálkozhatunk a vajdasági magyar képzőművészet mindegyre gyarapodó gazdagságára is. Nagyszerű alkotóink voltak és vannak. De akik elmentek, hiányzanak annyira, hogy a félmúltból minduntalan visszahozzuk: emlegetjük őket.
A művésztelepi közösségeknek különösen fontosak voltak, talán ezért is.
Tolnai Ottó a legszebb képzőművészeti esszéit írta róluk, legendás művészeinkről. Ezért is.
És sokan közülük valóságos úttörői voltak a mindig megújuló művészeti életnek. Képesek voltak felrázni a délvidéki tespedtségben élőket, felemelni a „provinciát”, röptetni az emberi képzelőerőnket. Ezért is...
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. július 21., hétfő.
Mottó: „Amit erre az életre vállaltunk, az a bennünket meghatározó sors. Illik beteljesítenünk.”
2.rész
Ács művészeti munkássága során folyton aktualizálásra törekedett.
A hetvenes években az időszerűség mellett az angazsáltság programját tűzte forradalmi zászlajára, mellyel a társadalmi programokat, mozgásokat, a termelékenységet és a közösségi fejlődést/fejlődőképességet is vizsgálta. Ebbéli törekvései mindig is jelen voltak a műveiben. Miközben programjaiban benne volt az a finoman időzített gépezet, mely a művészetét örökmozg(at)ásra sarkallta, benne volt a konok elkötelezettsége, merészsége, kitartása és a másokat bátorítása is, melyekkel nemcsak a kortársait lelkesítette, hanem a felnövő művész-palántákat is célba vette.
Mindeközben az 1976-ban tető alá
hozott temerini TAKT Ifjúsági Művésztelepe mellett, 1978-ban a
moravicai Novák Mihály határozottságának és ügyes
manőverezésének köszönhetően, megalakult a 9+1 Művészeti
Csoport. Novák Mihály szervezői és alkotói munkássága egyaránt
fontos iránymutató volt a tehetséges autodidakta művészek
számára. A TAKT is az autodidakták segítését szolgálta
elsősorban, a 9+1 egyik legfonotosabb programrésze viszont nemcsak
a művésztársaság munkáját szolgálta, hanem a nemzetközi
művész(et)i kapcsolatok megteremtése és erősítése is volt. A
mára nagy múltú művésztelepnek Ács József, Benes József,
Gyurkovics Hunor, id. Novák Mihály, Petrik Pál, Petrik Tibor,
Torok Sándor, Török István, Zsáki István, valamint
fotóművészként az ifjabb Novák Mihály voltak az alapító
tagjai...
Szigorú biztatások
Ács mindig segítőkész volt, de egyben kritikus is. Tapasztalt, gyakorlott pedagógusként minden ficamot, hiányosságot meglátott az ifjak zsengéiben. Kitűnően memorizált és valószínűleg valamiféle számára jó áttekinthető lajstromba vett bennünket, a TAKT-on például azt tapasztaltuk, hogy amint lejött a temerini táborunkba és szóba elegyedett velünk, nevünket, a KL-ben megjelentetett munkáinkat sorolta. Mindezt nemcsak jólértesültsége és tájékozottsága jeléül...
Amint és ahol lehetséges volt, tételesen elmondta a hibáinkat is és mindazt, amit egy kezdőnek tudnia kellene. Harcedzettsége nyilván azt súgta neki, hogy a diákokkal szigorúan kell bánni. Ám kellően vajszívű is volt és kellően tapasztalt. Biztatással elegy, megadta a gyakorláshoz és a továbbtanuláshoz való kedvet: a „löketet” a fiatal tehetségeknek. Higgadt gondolkodású, előrelátó, intellektuális lelkületű festő volt. Másokkal sokszor elnéző tudott lenni, ám önmagával szemben, főként az alkotómunkában rendkívül szigorú. Csökönyös, kitartó, spártaian fegyelmezett. Egy alkalommal, amikor egymás munkáinak hányaveti megbírálására adtuk a fejünket, így szólt közbe:
„Ikarosz is egykor amatőr volt...”
Én 19 évesen fiatal amatőrként a belgrádi Iparművészeti Akadémia grafikus szakára jelentkeztem, és nem véletlenül választottam Ács Józsefet a szellemi mentoromnak. Holott igen ritkán találkoztunk, írásai által valójában hetente kaptam nélkülözhetetlen „instrukciókat” tőle. Kellett a Magyar Szó, melyet a „jugó” fővárosban is olvastam, mert akkoriban még egyik-másik belgrádi trafikban is meg lehetett venni. Öt éven át tanultam a számomra (nyelv)idegen közegben, a sovány zsebpénzem egy részét sűrűn a lapra költöttem, mígnem rájöttem, hogy lapunk a Belgrádi Városi Könyvtárba is napi pontossággal érkezik meg. Ezért ide sűrűn jártam. Azt hiszem, ma már nemigen vannak olyan korgó gyomrú egyetemisták, akik egy újság átlapozásáért képesek fél órát gyalogolni... Megvolt tehát a módja és lehetősége annak, hogy Belgrádba szakadva, telefon és internet nélkül is állandóan frissülő kapcsolatban maradjak az anbyanyelvi kultúrával. Ráadásul volt még időm arra is, hogy a Szűcs Imre által szerkesztett Bánáti Híradó mellékletében, majd Ács külön biztatására a KL-ben vagy néha a Művelődés rovatban is tudósítsak, rendszerint a számomra fontosnak tűnő dolgokról, vagy az elérhető közelségben lévő megtekinthető kiállításokról. Lényeges dolog volt, hogy a képzőművészettel kapcsolatos írásaimat is megjelentethettem. Az éppen aktuális belgrádi vagy pancsovai kiállításokról, de a temerini ifjúsági művésztelep szervezőjének, Hevér Jánosnak a kérésére, a sokszor nehéz körülmények között tengődő, a megszüntetés kényszerétől félő, védelemre szoruló, támogatandó TAKT-ról is „vitacikkeket” írogattunk több művésztelepre járó fiatallal egyetemben.
Ács ezek leközlésében mindig határozottan támogatott bennünket, még azt is eltűrve ha a jó ügy érdekében nagynéha valaki álnév alatt írt...
Ahogy az idő múlik...
Ács még ahhoz a művészgenerációhoz tartozott, amelynek tagjai számára a rajzolás napi (alap)tevékenység volt. Módszeresen és előrelátóan gondolkodott, és elemző módszerekkel, vagy éppenséggel vad hévvel de mindenképpen meggyőző erővel, súlyos, expresszív szenvedéllyel festett.
Kalapos ember, 1956.
Szelídnek látszott, türelmes és fegyelmezett alkotóember volt, aki szerette az újabb kihívásokat, a festészeti kalandokat. Felettébb szuggesztív egyéniség volt, szenvedélyes vitázónak mondták, de szívélyes volt és nagyon jól szót értett a fiatalokkal. Odafigyelt rájuk, odafigyelt ránk.
Ács Józsefnek sokan köszönhetik komoly indulásukat. Nagyon sok fiatal „Ikarosz” rajzait közölte komoly biztatással a rovatában. Elemezgetve, boncoglatva és türelemmel tárta fel a kezdők alkotói és lelki vívódásait, mint valami pszichológus. De nemcsak a művészkedő fiatalokat nógatta: a TAKT-on kezdő vagy haladó művészeti írókat is munkára sarkallta.
Ács József születésének századik évére emlékezünk idén. Azt hallottam, hogy otthon már tavasszal volt egy Ács József kiállítás, mégpedig Topolyán. De idén a Zentai Múzeum is tervez egy retropspektív kiállítást, és nyílván a topolyaiak, szabadkaiak és az újvidékiek is a megemlékezés programjait készítik elő. Kíváncsi vagyok arra, hogy az általa istápolt fiatalabb nemzedékek emlékezetében hogyan él Ács keménykötésű figurája.
Furcsa mód, manapság egyre több a jubileum...
És ahogyan sodródunk mi magunk is benne, a megismételhetetlen pillanatok megélése mellett, látjuk múlandóságának talán-hiábavalóságát is. Lassacskán ébredünk rá arra, hogy az idő nem csak múlik, párolog alólunk, hanem néha szeszélyesen besűrűsödik, majd hirtelen felpörget, felgyorsul. Majd újabb tarvágásokat végez közöttünk. Legvégül eszmélünk rá arra, hogy előbb vagy utóbb bennünket is felemészt...
Kukucskai emberek, 1955.
Valahogy mindig Pechán Józseffel és Pechán Bélával kezdtem. Az itthoni alkotók közül, az ő műveikkel találkoztam először. De utána jöttek sorra: Hangya András, B. Szabó György, Boschán György, Faragó Endre, Petrik Pál, Sáfrány Imre, a nagybecskereki Wanyek Tivadar, a muravidéki Gálics István, Andruskó Károly, Kalmár Ferenc... Valamint Dudás Antal, a kísérletező Markulik József és Slavko Matkovic, vagy Szalma László, Szilágyi Gábor, Torok Sándor, a fiatalon elhunyt Bíró Miklós, vagy a fenegyereknek számító Kerekes László...
De a régi TAKT-osok közül: Bartha József, Gyuráki Gáspár, Fejes István, Rácz László, Csernik Emese, Csernus László…
Amikor az eltávozottak névsorát teregetjük, egyben rácsodálkozhatunk a vajdasági magyar képzőművészet mindegyre gyarapodó gazdagságára is. Nagyszerű alkotóink voltak és vannak. De akik elmentek, hiányzanak annyira, hogy a félmúltból minduntalan visszahozzuk: emlegetjük őket.
A művésztelepi közösségeknek különösen fontosak voltak, talán ezért is.
Tolnai Ottó a legszebb képzőművészeti esszéit írta róluk, legendás művészeinkről. Ezért is.
És sokan közülük valóságos úttörői voltak a mindig megújuló művészeti életnek. Képesek voltak felrázni a délvidéki tespedtségben élőket, felemelni a „provinciát”, röptetni az emberi képzelőerőnket. Ezért is...
(folytatás)
Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. július 21., hétfő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése