87. Pétër László: Mint valami nemes eszme... 3. rész

Ács József (1914-1990)

Mottó: „Amit erre az életre vállaltunk, az a bennünket meghatározó sors. Illik beteljesítenünk.”

3.rész

Nem sokat tudok Ács József és Dobó Tihamér kapcsolatáról. Annyit mindenesetre, hogy Ács a szívén viselte Cigonya nehéz sorsát. Hogy bátorította, és nagyra becsülte képességeit.
Dobó Tihamért külön kellene megemlítenünk. Különös módon emlékezünk rá. Ha rá gondolunk, mintha egy kis lelkiismeret-furdalásunk lenne. Mintha kissé mindenki restellkedne tragikus eltávozása miatt. Az egyik legjobb festőnk, a Délvidék talán legnagyszerűbb rajzolója volt. Szitakötőivel, ördögfejeivel, árvalányhaj-rajzaival, erőteljesen ívelő hurokvonalaival a Tisza-part (és az élet) martján-peremén egyensúlyozott, mígnem elunta a folyton-lebegést.
Dobó Tihamérről Bicskei Zoltán, Tolnai Ottó és Csikós Tibor írásaiból hántottam ki a legszebb véleményeket. Az egykor a Topolya környéki tanyavilágban kóborló álmatag-naiv festőről, Nagyapáti Kukac Péterről Tolnai szinte rajongva ír. Nemkülönben Cigonya zseniális tusrajzairól, Tisza-képeiről. Csikós Tibi Cigonya emlékét hangsúlyozottan ápolja: honlapján nemcsak az egykori fegyvertárs tollából olvashatunk megkapó sorokat, de festőnk hagyatékának tárházát, alkotásainak keresztmetszetét, képreprodukcióit is megcsodálhatjuk.
Negyedikként említjük meg Ács József Dobó Tihamérról írt búcsúztató sorait, melynek szövegét Csikós Tibor honlapján ugyancsak megtalálhatjuk:

„VÉGZET ÉS AKARAT

Dobó Tihamér emlékére

(1937 – 1987)

Végzet és akartat valahonnan messziről, az idők mélyéről jönnek erre a tájra, melyet különösen szeretek. Megszállják az embereket, életünket, és vívják harcukat. Dobó Tihamér súlyos csatát vívott a Végzet ellen... Eleinte oly ügyesen és kitartóan, mint a kardvívók, tollrajzaiban szellemesen és bravúrosan nagy lendületű hurokvonalakban ősi élményeket jelenített meg.

Talán a gyermekkorából átmentett világból származnak az ősi „szitakötők” hálószerű élménye, ezt a légnemű világot idézte föl oly könnyedséggel, melyre sosem tudtunk magyarázatot találni. Ilyen valami a Földünk középkorából lehetett csak, vagy lehetett volna, amit Tihamér a Tisza menti sárgapartok gyermekkori emlékeiben őrizgetett, átmentett, és az árva gyerek felnőttkori kemény és erős külső megjelenését a „kezdeti természet” érzékelhető finom virágai fejezték ki. Ez volt a nagy anakronizmus, amelyet életében rejtegetett. Rejtegette, rejtegette volna, egy ideig győzte is a „széptevés” állandó napi munkáját (ami a képzőművész feladata lehet), s amit a természet végzetszerűen mostoha örökségül adott neki: az életformát, árvaságot s ezt a lelki állapotot egy ideig takargatta, viselte. De egykor mindennek vége, csak mi emberek ezt nem akarjuk átérezni, vagy talán inkább a végzet győzelmét akarjuk elodázni, ez Dobónak sikerült is, de csak rövid ideig... (…)”

Átmentések, jövőbe látás

Ács József cimborált és együtt alkotott azokkal, akik a huszadik század első nagy festőkorszakában „nőttek fel”, és a háború után is töretlenül alkottak. Különleges, együtt érző, a közösségi összetartást szorgalmazó, pedagógusi és szervezői hajlammal bíró nyughatatlan festő volt, aki nem csak a befutókat, hanem a kezdőket, az „amatőröket” is a legkomolyabban számon tartotta. A jövőbe látás erősségével rendelkezhetett, hiszen a felnövő művésznemzedék nevelésével is foglalkozott...
A két háború közötti időszakban különösen, de a második világháború utáni nagy „területi átrendeződések” után és miatt is, egy időre megbénulni látszott a délvidéki magyarság élete, amikor minden veszni látszott. B. Szabó Györggyel (1920-1963), a Nagybecskereken született kritikussal, aki irodalomtörténészként, fordítóként és grafikusként is működött, Ács szoros barátságban volt. Minthogy ”emberhiány” volt, szervezőemberként és alkotóként is működtek, szinte egyszerre...

Kukucska,farost, 1953.

Szentek a kocsmában, vászon, 1956.

 

Az értelmiségiek általában ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, és az éltető közegüktől is képtelenek (örökre) megválni. Ezért tovább alkotnak, de egy biztos, bármerre vetődnek, otthon is biztosítanak maguknak valamiféle alkotói jelenlétet, folytonosságot. És miközben külföldön élve alkotnak, egyengetik a közösségük sorsát is.
Talán tudják azt is, hogy az eltávozással, más országokba telepedvén, megszakad bennük valami. Részben le kell zárniuk az előzőt, és egy új életet kell kezdeniük. Ami gyakran azt is jelenti, hogy egy kicsit már az életükben meghalnak. Habár ki tudja. Mit is gondolhatna erről Mikes Kelemen, Márai, Wass Albert? Mit gondolt magában az „önkéntes száműzetésben” Zágrábban élő, de a vajdasági kapcsolatokat szakadatlanul ápoló Hangya András, a Svédországban élő ókéri Domonkos István, aki mejósolta: „ mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren”......
Úgy tűnik mindemellett, hogy az otthon maradottak, bizonyos szemszögből nézve: szerencsésebbek. A teljes gyökérzetével megmarad nekik a vállalás lehetősége, hogy segítsék, egyengessék megtartó közegük életét és kultúráját. Meg-, és átmenthetnek valamit a meglévő örökségből a (lehetséges) jövendőbe, az utókor számára. Habár nem mondhatom, hogy ez lenne az egyedüli üdvözítő lehetőség, számtalan módja van a szülőföld segítésének...

Indulás, a semmibe ugrás érzetével

A délvidéki magyar művészettel együtt, a trianoni békediktátum az elszakítottságba terelte és elfogyásra, beolvadásra ítélte a leszakadt nemzetrészeket. Majd egy évszázad múlt el az óta. Két világháború és a legutóbbi balkáni véres ország-trancsírozás után, új mostohájuknak köszönhetően megmaradásunk esélyei újra csökkenni látszottak. De régen és most is bebizonyosodott, hogy a kisebbségben élők szívós megmaradási szándékkal, jól szervezetten, eltökéltséggel megmarad-hatnak. Ha pedig az értelmiségi réteg is kitart, a közösség az apadása, fogyása ellenére is szinte elpusztíthatatlan, mint valami nemes eszme.

Ács József a délvidéki magyarságnak felettébb kedvezőtlen időszakában volt fiatal. Ha jól tudjuk, Trianon után nyolc éven át a vajdasági magyaroknak még szavazati jogot sem adtak. Ekkortájt a művészet mentsvár és kihívás is lehetett. Berkeiben ugyanis szabadnak és határozottnak érezhette magát mindenki, aki hajlamot, tanulási és alkotói kényszert örökölt. 1938-ban az eszmélő ifjú a belgrádi Királyi Művészeti Iskola pedagógia szakán végzett, majd átkerült a belgrádi Képzőművészeti Akadémiára is (1937-41), ahol rokonszenves segítő montenegrói mesterére akadt, a szilárdan Cézanne-i, csak mediterrán hangulatú kompozíciókat megfestő Milun Milunovićra.
A második világháború alatt Ács gimnáziumi rajztanár volt Újvidéken és Zentán.
A pedagógusi szakmát a háború után is folytatta, Zentán, Topolyán majd ismét Újvidéken.
1953-56 között az újvidéki iparművészeti iskola igazgatója volt, 1956-tól 1980-ig a Magyar Szó képzőművészeti kritikusa. És már említettük, a nevéhez fűződik a Magyar Szó napilap állandó rovata, a Képzőművészeti Iskola is...

Ötvenes évek...

Az ötvenes évek közepén, az első vajdasági művésztelepek megszervezése anyagi reményekkel is kecsegtetett. A hatalom a művészet tágogatásával is igazolni akarta rátermettségét. A Vajdaság ugyan különálló régió volt, és sajátos tájegységként megmaradt a festők palettáin is, sőt (főként) a különleges hangulatú bácskai tájat, egyre erőtelyesebben kihangsúlyozták. Konjovic részeg búzamezői, a harsogó színek expresszív hömpölygése, a buja, vadsággal burjánzó tájak különleges ereje...

(folytatás)

Megjelent, Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. július 28., hétfő.