88. Pétër László: Mint valami nemes eszme... 4. rész

Ács József (1914-1990)

Mottó: „Amit erre az életre vállaltunk, az a bennünket meghatározó sors. Illik beteljesítenünk.”

4.rész

Milan Konjovic mindenképpen forradalmár volt a megébredő vajdasági festészetben, ekszpresszív tájélménye bátorítás volt egy sereg kortársa számára. Ekkortájt, sokan különösen a plein air érzetét erősítették meg magukban. A nehéz kor szellemének lehúzó megkötöttségeit próbálták egyensúlyozva, friss levegővel betölteni. A háború megélt riadalmait, borzalmait pedig lassacskán kezdték levetkőzni...
Ekkorra Ács József, a nyugtalan szellemű festő már teljes lendületben volt: lázasan alkotott. Trumic és Konjovic szerint szinte egybehangzóan, a Budapesten és Belgrádban nevelkedett festő, a mélyen megalapozott alföldi expresszionizmust, azaz az igazi táj jelleggel bíró magyar festészetet művelte tovább. Mialatt lázasan formabontó elemekkel küzdött, a borongós színekben tobzódó, vajúdó, nyomasztó... életérzését fejtette ki jól működő érzékeny szelepként. Nem is csoda, mert a Délvidék kegyetlen háború által ejtett fizikai és lelki sebei, túl mélyek és érzékenyek voltak. Sajogtak. A viharos és sötét múlt nyugtalan expresszionista hangulatot árasztott, és Ács ezt a hangulatot sokáig nem is fejezhette ki másképpen. Mozgalmi múltja némileg elárulja törekvéseit: Elhitte, el kellett hinnie a továbblépés szükségességét, a szebb jövőt, az emberibb közösségi társadalom felépítésének jó szándékát.

Vergődések, sikerek, önellenőrzés...

Ácsról többféleképpen emlékeztek meg mind a kortársai, mind azok akik érdemben foglalkoztak és foglalkoznak a művészetével. Herceg János markáns, karakteres és szókimondó egyéniséget látott benne. Ács jellemző vonásait a hagyományoktól elrugaszkodó felfedező hajlamával keményítette ki. De egyben kiemeli, hogy festőnk a jugoszláv festészetben kovászként, jóindulatúan igyekezett a híd közvetítő szerepét is betölteni, mi(nde)közben minduntalan visszatért az autentikus, tiszta anyanyelvi kommunikáláshoz...
Ha csak a lírai realizmusig, Cézanne vagy Koszta József, Rippl-Rónai, Czóbel vagy Pechán József által jelölt magabiztos posztimpresszionizmusig, vagy ha a kései szecesszió által is megérintett stílusjegyekig lapozunk vissza, azt a következtetést vonjhatjuk le, hogy Ács természetes módon ekkortájt is vissza-visszatért az erőteljes, olykor különös vadságú figuratív ábrázolásmódokhoz.
Meglepőek azonban, az 1960-as évek közepén készített németországi utazásai során készített kitűnő „darabosan” posztimpresszív akvarelljei, amelyek jóval konzervabbak az előző évek érlelt ekszpresszív stílusánál. De ekkoriban festette meg a vele rokonságban lévő házaspár, Fritz Thiel és felesége steril, tiszta, konzervatív portréit is. Itt érjük tetten az említett vissza-lépést: az egy évvel előbb festett vásznain, nyugtalan, széttagolt elemeivel robusztus kék alapú, keretet feszengető darabos mértani formákkal megépített kompozíciói, még markánsan formabontóak voltak. Ehhez képest Ács néhanapján/mégis visszalépett a steril és szelíd formalitások felé... De erre a visszalépésre van lehetséges magyarázat. Udvarias gesztus? Lehetett valamiféle belső kényszer, pihentető gyakorlás... Mintha festőiskolai tudását ellenőrizte volna. Megvolt e késztetés benne, erre is?

Mozgalmi törekvések és hagyományos...

Tenger és szikla, vászon, 1961.

 

Művészeinknek a háború utáni években igazodni kellett a munkásosztály igényeihez. A párt és az időszerű politika elképzelése szerint is. Nem mintha nem lehetett volna kísérletezni, de a (nép)hatalom számára a politikai törekvéseket segítő művészet volt a szükséges, az elfogadható. Közérthetőséget követeltek rajta, és e kikövetelt stílusgyakorlatokat majd minden érett művész, kényszeredetten vagy meggyőződéssel végigcsinálta. Ács ugyan sosem jutott el a Derkovits-i meggyőződéses megfelelési kényszerig, hogy munkásmozgalmat, heroikus proletár- jeleneteket hatalmas vizuális ünnepélyé aposztrofáljon. Kassák szigorú, sőt bárdolatlan konstruktivizmusa is igen távol állt ízlésvilágától. És a történelmi múltat sem próbálta tolmácsolni, mert nem volt oly erősen elkötelezett, ahogyan a heroikusságot könnyedén ábrázoló partizánfestő Dorde Andrejevic-Kun, és mások. Itt megemlíthetnénk akár az újvidéki razzia emlékét tragikusságában megörökítő Glid Nándor nevét is, aki különös egyéniség volt a voltaképpeni vajdasági és jugoszláv szobrászatban... Ács művészetének egy-két mozzanata inkább arra enged következtetni bennünket, hogy festőkezének egyrészt a vajdasági tájhoz kötődés belső kényszere diktált. Az ötvenes években erőtelyes ecstvonásokkal, és szikáran, szinte baltával tagoltan alakította ki szálkás kompozícióit. Így születtek meg sorozatban festményei, a Kukucskai emberek (1955), a Kapálók (1956)... Ám a későbbiekben már jóval elvontabban, és találóbban is fogalmaz.
Másrészt, elkötelezettsége és néha, megfelelési kényszere is volt. Ez a vonása a kései, 80-as évekbeni korszakában, az AVNOJ emlékére, a Vajdaság felszabadítása c. képein, a forradalommal foglalkozó festményciklusában fedezhető fel... Emlékművet tehát ő is emelt, de témájában nem a halálosan heroikusat.
Eleinte főként, a csendes konoksággal küzdő paraszti társadalom munkás napjait örökítette meg. Meglepőek ezért a kései, a felszabadulás témájára gyártott festményei, amelyek, szinte bizonyosra vehető, valamilyen megrendelésre készültek... Ács ugyanis, általába véve témaválasztásában sokkal szerényebb volt. Mint említettük, eleinte még csak a paraszti világ alkonyát ábrázolta, a koncepciójának lassú alakulásaival és röptető szellemiségével pár évvel később már a hagyományos paraszti társadalomból kinövő modern földművesség korszerűsítő erejét örökítette meg. Ácsnak tehát igenis volt mozgalmi múltja, de volt hagyománytisztelete, józan lelkiismeretessége, összebékítési szándéka is... Igyekezetével pedig kivételesen jól egyeztette az „elfeledhető, nyomorult múltat” a korszerűség hangvételének igényével...

Vajdasági táj,200x140 cm.1974.

Egek

Az 1959-es, Sziverei János által is emlegetett atmoszférikus, felszabadult érzületű Nagy egekkel kísérletezve, átmenetileg sikerült megszabadulni a figuratív-expresszionista megkötöttségektől. Időről időre visszatért a régi stílusához, de a második nekirugaszkodásával, az 1965-ös kék hátteres darabolt képeivel sikerült végleg megszabadulnia a múlt sokszor nyomasztó hatásaitól... Egy „szétugrasztott” régi/új világképpel, és széttöredezett fragmentumokkal szinte játszadozva hozta létre az elvontságra ösztönző, áthangszerelt, és forradalmian kép-szerűsített modern világot. Ez már a jövőbe látás, az előre menekülés igénye volt...
Ezt a kísérletezésekkel terhelt időszakát már az „angazsált” művészeti korszak előterének nevezhetjük. Mert lassacskán eljutunk a hetvenes évekbeni műveihez, melyekről tudjuk, teljesen kísérletező/angazsált jellegűek. A mezőgazdasági termelés akkoriban szinte a vesszőparipájává lett. És itt főként már nem esztétikai kérdéseket felvető volt, hanem kísérletezésekké alakult, ugyanakkor aktuál-politikai kérdéskörré vált számára az erőltetett téma: a mezőgazdasági termelés.
A megvalósult, jól működő művésztelepeknek viszont reklámként jól jött, mert miközben meghívott művészei szabadon alkottak, a megadott témájú angazsált művészeti program, formai, gondolatiságot és funkcionális kísérletezésekhez is jól jött. Voltaképpen a társadalmilag elkötelezett művészet jelszavával, működésüket segítő anyagi/művésztelepi támogatást nyertek. Nem tudni, hogy az erős igazságérzetének köszönhetően, Ács József mennyire volt feltétlen híve a rendszernek. Néha úgy tűnik, hogy csak kompromisszumokat kötött, és leginkább az erkölcsileg tiszta művészetéért, a szabad kísérletezéseiért küzdött, a társadalmi fejlődésbe vetett miatt angazsáló szándékú témákkal. A mozgalmi múlttal is foglalkozott, ám annak konzerválódott állapotában nem sok élményt talált, inkább csak kompromisszumkész volt. A kor szelleme ezt megkívánta? Talán épp ezért menekült egyre inkább a menhelyszerűbb absztraktizmusba...
A Nagy ég sorozatában teljesedett ki Ács egyik meghatározó élménye: a Bácska-víziója. A Fehér Ferenc-i költészetet megidéző hatalmas egével büszkélkedő, horizontot maga alá gyűrő tájélmény oly impozáns volt és oly erővel ragyogott fel, mint John Constable vagy William Turner korabeli atmoszferikus festményei a káprázatos zenit...

Az Ács-i elragadtatásban, e sűrített levegőjű lebegésben, élményiségben, az ősi természet súlyos dinamikájában a túlpörgő atmoszféráját, abszolút hatalmát, az emberiség felett gigászi erődként őrködő szellemét örökítette meg. A bácskai eget hatalmas ünnepélyességgel festette meg. Talán a felhőtlen szabadság-érzetet szerette volna kifejezni.

(folytatás)

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. augusztus 4., hétfő.