90. Pétër László: Mint valami nemes eszme... 6. rész

Mottó: „Amit erre az életedre vállaltunk, az a bennünket meghatározó sors. Illik beteljesítenünk.”



Happening vagy performance, a termőföldeken..


A hurráoptimiznus érzetét keltő, a szocialista társadalom munkásosztályát termelékenységre ösztökélő gondolatsor mögött valójában valamiféle félvállról vett, kényelmesebb játékos kreativitás húzódott meg. Cserébe a művészeteket, művésztelepeket támogató politikának? Ezt az érzetet látom egy a művésztelepek hőskorában készített korabeli fényképen, amelyen hőseink nem mások, mint a zentai művésztelep (el)ismert figurái. Happening vagy performance? Jutott eszembe, amikor először találkoztam ezzel a furcsa fotóval. Úgy tudni, hogy az „akció” Csernik Attila ötlete volt, a fotót Léphaft Pál készítette... Abban az évben a cukorrépatermelés volt a művésztelep fő témája. Ők heten pedig a munkát és a termelési szint növelését reklámozó korban, a földművelés termelői lázat alighanem elég humorosan értették. Ötletesen egy az emberi összefogás erejéről szóló régi magyar tanmesét örökítettek meg. Címe: Apóka és a répa. A fotón Tripolszky Géza a Zentai Múzeum egykori igazgatója kapaszkodik a répába, a derekába karol a mezőgazdasági birtok egy munkatársnője, akibe viszont Csernik Attila kapaszkodik. Utána Soltis Lajos, Ács József, Keszég Károly, Torok Sándor....
Együtt húzzák a modern mezőgazdasági termelés egyik produktumát: a cukorrépát...

Kiállításai, díjai, irodalom...


Ács József első kiállításait B. Szabó Györggyel közösen szervezték meg. Mindketten markáns egyéniségek voltak, képeik kifejező ereje nagy volt. De mintha így ketten, egymást kiegészítve is még erőtelyesebb hatással bírtak volna. Kétségkívül, ekkor mind a ketten lázasan dolgoztak, erőteljesen megszólaló, mozgalmi jellegű művészetet produkáltak. 1954 és 1956 közötttöbb ízben állítottak ki kettesben. A hadseregotthonban, az Eugen Kiállítási teremben Zentán, A topolyai Népszínházban, a szabadkai Városi Kiállítóteremben, és a nagybecskereki Városi Múzeumban.
Ács elég ritkán állított ki egymaga, és ennek több oka is lehetett. Egyrészt az, hogy elkötelezett művészként mindig is a közösség javára akart tenni, így sokat szervezett, művésztelepeket és közös kiállításokat is. De szellemiségének megfelelően, nagyvolumenű, újításokban gazdag kísérleti ciklusokon dolgozott szinte állandóan. Minthogy alig akadt képzőművészettel foglalkozó kritikusunk és közírónk, Ács erre a feladatra is kapható lett. Ha hozzátesszük pedagógusi pályájához, a fragmentáltsága, töredezettsége mellett is meg kell állapítanunk hogy valóságos polihisztor volt.
A vajdasági és a jugoszláviai művészeti eseményeket szeizmografikus pontossággal követte, miközben maga alkotói lázban égett. Vajdasági városaink rangos kiállítótermeiben állított ki: Zentán, Topolyán, Szabadkán, Újvidéken... 1964-ben volt bemutatkozása Stuttgartban, majd a nyolcvanas évek elején Bécsben, Párizsban és más európai művészeti központokban is. A kisebbeknek, és a közös kiállításoknak, se szeri, se száma...
A közös kiállításoknak is csak nagyon összevont vázlatát hozzuk most 1934-től 1986-ig:
Szabadka, Szeged, Belgrád, Újvidék, Zenta, Titográd, Szarajevó, Óbecse, Topolya, Skopje, Versec, Nagybecskerek, Szarajevó, Ljubljana, Modena, Regensburg,Zágráb, Bitola, Banja Luka, Bécs, Párizs, Sremska Mitrovica, Zombor, Dubrovnik, Split, Pancsova...
1960-ban Ács József Forum Képzőművészeti díjban részesült. 1969-ben egyéni és társadalmi munkásságának elismeréséért Újvidék Város Októberi Díját, majd Vajdaság tartomány Állami díját, és Vuk-díját nyerte el. 1973-ban Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti díjat kapott. Irodalmi, kritikai munkássága is igen jelentős. A zentai festőtelep című, a művésztelep történetét bemutató könyve 1962-ben jelent meg.

1967-től Bányai János és Tolnai Ottó írtak Ács József művészetéről. Jóval később a Forum kiadó képzőművészeti sorozat füzetek kiadását indította el. Kifejezetten a vajdasági magyar festők számára találták ki, ahogyan Ács jóval korábban elégedetlenkedve megfogalmazta már, a vajdasági magyar művészek nem kapják meg a jugoszláviai közéletben a nekik kijáró tiszteletet, műveiket nem méltatják és nem keresik a gyűjtők sem, a múzeumi gyűjteményekbe se válogatják be őket, és ráadásul a nagy kiállításokon gyakran kizsürizik az alkotásaikat. Holott néhány irigylésre méltó művészünknek még külföldön is hatalmas elismertsége van (pl. Togyerás József kiállítása)...

 

 Ács József a nyolcvanas években

1986-ban ennek része volt az Ács József monográfia is. Háromféle megközelítésben írtak róla, az író-fegyvertárs Herceg János, Sziveri János, az Új Symposion egykori főszerkesztője, aki mellesleg kiválóan rajzolt, és képzőművészeti elemzésekkel is szívesen foglalkozott, valamint Sava Stepanov esztéta és képzőművészeti kritikus.

A későbbiek során Ács életének utolsó évében, Szombathy Bálint művész és esztéta írt nagyon jó elemzést Ács öt évtizedes pályájáról, majd ugyanez évben a Híd folyóiratban egy hasonlóan veretes, ám búcsúzó írást is leközölt, In memoriam Ács József címmel...

 Ács József papírkivágásos-tájművészeti akciója egy régi művésztelepen

Egymásra simuló burkok

A háttérből szervező Ács József hosszú időn át a vajdasági művészeti folyamatok megújulását szorgalmazta. Segítője, megalapozója és kísérője volt a minálunk is meghonosodó modern, elkötelzett (neo-, majd transz)avantgárd vonulatoknak is. Mindeközben az ő művészete is szakaszosan fejlődött. Törekvéseiben mindig friss, állandóan megújulni vágyó volt. A táj jellegű líraiságtól a modern geometrikus expresszionizmusig, az elkötelezett művészi koncepciókig, az informel tendenciákig, a transzavantgárd törekvésekig... Érdekes módon, Ács a konceptualista szemléletmódot nagy érdeklődéssel kísérte... A forradalmi gondolatiságot látta benne, egy új művészeti korszak előhírnökét. Ezért azokat a fiatal művészeket, akik a legújabb nyugati művészeti vonulatokat meghonosítani igyekeztek, úttörő magatartásuk miatt különösen becsülte. Szombathy, Csernik, Matkovic Slavko vagy Markulik József tevékenységében a mélyen megalapozott gondolatiságot becsülte. És a szándékot, hogy nem szabad lemaradni a világ legújabb művészeti tendenciáitól. Egyik legizgalmasabb, hosszan tartó törekvéseinek egyike, a tér geometrikus metaforájának megfogalmazása volt, melyben statikus képeket sugalló indulatos érzelmi tudatvilágot képezett le. Örök kísérletező volt. Konkrét művészeti programjait nem csak holmi elvont metafizikai hangulatok ecsetelésében élte ki, hanem a kor jellegzetességeinek mély és ünnepélyes megélésével. A múlt avittságát, elfelejtésének szükségességét hangoztatta, és folyton a zavartalan, ígéretes új korszakot kijelölő tendenciákon dolgozott. Az erőteljes fejlődés metaforikus élményét kutatta még a prózaikus mindennapokban is. Azonban minthogy klasszikus műveltséget megöröklő festőművész volt, nem tudta megtagadni a múltbéli, festőmesteri sajátosságokat sem. Az elvontságra törekedett, miközben jómaga még mindig azon hagyományos képzőművészeti fogásokra alapozott, melyek öncélú hangulati tespedtségét hangsúlyosan elvetette. A kiüresedett esztétikai élményiséget próbálta a korszerűség elvével lecserélni. Víziói tehát újszerűnek voltak, de valahol a megismert művészeti hagyományokat is tiszteletben tartotta. A művészet nagyszerű vívmányaira emlékezve, a művészete tele van misztikummal. A hetvenes évek elejétől az angazsált művészet önigazolást nyerő és társadalmi igazságokat kereső céljai miatt, valamiféle heroikus küzdelemben volt önmagával. Iszapbírkózás-korszak volt. A korszerűséget, az időszerűséget a társadalmi folyamatok relatíve pontos lekövetésében látta meg. Az éppen aktuális termelési célokat elvonttá téve, vizuális és koncepciózus, sőt konceptuális képletek kidolgozásában találta meg, utalásokkal, jelképekkel, jelrendszerekkel manipulálta.

 Ács rajzol. Péter László tusrajza a mesterről

Stílusváltásai, gondolati és képi ciklusai nagy mértékben logikai következetességéről árulkodnak. Egymásra simuló burkok. Ács önmagára találásának sikeres fázisait fedik. Ezek voltak a diadala. (vége) 

Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. augusztus 18., hétfő.