(Naplótöredék 2008-ból)
Installációkészítés közben 2011
Néhány jól-rosszul megfogalmazott mondatban, magyarázatot
kell adnom azokra a háromdimenziós tér-szobrokra, amelyeket a képeim, rajzaim
mellett a legfontosabbnak tartok (és mint mindig, főként természetes szerves
anyagokból állítok össze). Ugyanezek a gondolatok rajzaimra, festményeimre is
hasonlóképp vonatkoznak.
Néha nehéz megérteni a hagyománytisztelő képzőművészek
gyerekes okoskodásait: ezért leírom, amit installációs szobraimmal talán immár
1988 óta láttatni szeretnék: egy jelképekké sűrített – jelképesen sűrített –
világot, a nem lineáris értelemben vett kortalanságot.
Ez feltételezi a hagyományok tiszteletét és ismeretét,
melyet a visszafogottságot a modernitás eklektikus szellemiségével
összeegyeztetni, összebékíteni próbálok.
A próbálkozás nálam valahol a ziláltságok világából
kiábrándult Homo faber szintjén folyik. (Az éppenséggel időszerű világméretűvé
duzzadt törékeny/nehézkes intellektuális kapcsolatrendszer korlátolt hatósugarú
helyreállítási kísérlete).
Gondolatébresztő, modern és ugyanakkor kortalan hatást
keltő is szeretnék lenni egyszerre, de nem vagyok merész, inkább talán óvatos:
lassan építkezem. Ez az alkotási mód a legkevésbé radikálisnak mondott. Én azonban
tisztelem a merész művészeket, csak sokkal rezerváltabb természetű –
konzervatívabb szemléletű vagyok. Ezért nyitott szemmel ugyan, de a múlt és a
jelen oda-vissza relációit járva kísérletezgetek. Mégis, nem „egy” nagy
gondolat vagy jelenség nagy felfedezése köré építek, – itt az efféle címkézések
nem lehetnek eléggé pontosak…
De van egy fixa ideám, ami állandósult megérzésem: hogy a
ma emberének lelke kiürül, eltorzul/elfajzik: túlságosan gyorsan felejti el az
évszázadok, évezredek alatt nehezen megszerzett normálkommunikációs
tapasztalatokat, melyek segítségével lassacskán megtanult, békében élni.
Legalább a természettel, és nagynéha egymással is... Egy általam kreált
öntörvényű művészi világ-képzetben elég nehéz lehet eligazodni, pedig szigorú
rend uralja. Sokan azt mondják, "magyaros" szobrokat készítek:
tényleg, ezek a munkák valamelyest az "univerzumba beleírt",
beleágyazódott magyarságról is szólnak...
Mindezekért a mindenkori művészet korszerűségi elve
számomra fontos, de csak periferikus jellegű kérdés.
A korhűséget nem egy lineárisan előremozgó idő –
relációként élem meg: nem az általam divatosnak vagy külsőségesnek mondott
jegyekben látom, hanem egy néha a megélések által kiváltott óvatosan
tárgyilagos, ugyanakkor sarkítottan szubjektív, formailag kiművelt,
visszafogott életérzés lenyomataként fogom fel.
Mind eközben, nyitott szemmel járok ugyan, tájékozódom és
eligazodom a korszerű művészi folyamatokban, ám egy már említett belső
diktátumra hallgatok, amely megszűri, lecsendesíti a kapott információkat és
élményeket. (Munkáim és gondolatiságom ezért nem felel
és nem is felelhet meg mindenkinek: de nekem sem felel
meg mindenki gondolatisága…).
Ilyetén a Korszerűséget nem a merész formai újításokban,
se a jópofa fricskákban, vagy a radikális eklekticizmus leple alatt
megfogamzott forradalmiságokban látom, bár mindez
benne lehet! Magam pedig már nem tartom fontosnak, hogy
mindenáron időszerűnek látsszanak a gondolataim: belső szükségszerűségből és
meggyőződésből öntörvényűen mégis kommentálom korunkat.
Lecsupaszítom, vázszerűnek mutatom be installációimat,
lélek-csapdáimat. Az időrelációk, mint említettem már, művészi értelemben nem
számítanak, nem léteznek a számomra. Egyfajta formailag cizellált, gondolatilag
rejtőzködő eklekticizmusban gondolkodom. Az általam kreált öntörvényű művészi
világképzetet ma azért nehéz elfogadni, mert úgyszólván divatmentes. Nehéz
észlelni, mert csak egy valóban öntörvényű, általam kreált szigorú rend uralja.
A hatvanas és hetvenes években a tudatos meghökkentés erős
fegyver volt a „nyugati világ” művészetében. Ma azonban már szinte mindenki
meghökkentő akar lenni. Én inkább hátat fordítok ennek a korszerűségnek, mert
jogosnak érzem akár a nosztalgia, akár a
konzervatív felfogás érzetét és használatát is. Nem bádogból,
és nem is szilikonból valók vagyunk, mi emberek.
Külső és belső köreinkben, minden körülöttünk, és
egyszerre minden bennünk kavarog. „Szabad vadászként” kell viselkednem. A
korszerűség leple alatt azonban, radikalizmusból nem szabad felrúgnom a meghaladott,
ma avittnak számító művészi eredményeket
sem. Én tisztelem azokat, megcsodálom őket, hatnak is
rám, de elhaladok mellettük. Számomra nem játék az alkotás, hanem maga az élet.
Meg kell élni, de bele is lehet pusztulni!
Installációs ötleteim materializálódó elemeit már tudatos
pontossággal válogatom és illesztgetem össze. Amikor készítem őket, élményeket
építek: akár a régmúltból hozottakat, akár a mából vagy a közel-múltból
merítetteket. Összeválogatom a számomra fontos elemeket: köveket, csontokat,
faanyagokat… összeépíthető „relikviákat” fabrikálok (faragok, csiszolgatok,
kötözgetek), korszerű anyagokkal hígítom (papír, fóliák, üveg)…
A gondolatiságot beléjük sulykolom úgy, hogy azt, amit
szobornak, szobor-váznak, Tér-képnek álmodok meg, azt ki-ki szabadon, a saját
feje szerint magyarázhassa, értelmezhesse. Számomra oda nem illőnek tűnő
elemek, kellékek, „alkatrészek” sallangként soha
nem kerülnek a szoborépítményeimbe: van egy belső kreatív
„iránymutatóm, amelyet harmonizálok”. Így megelégszem egyfajta régiesnek tűnő
sterilitással, ami még nem teljesen idegenszerű a ma univerzális állapotúnak
feltételezett fiktív (?) művészetfelfogástól.
Amikor készítem őket, élményeket építek: akár a
régmúltból hozottakat, akár a mából vagy a közelmúltból merítetteket. Nyilván
nem csak a komponálási készség működik bennem. Mindig kell egy hangsúlyos, vagy
még inkább súlypontosnak nevezhető gondolat, melyet körbeépítek. Kell ugyanis
valami biztos fogódzó ahhoz, hogy kiváltsa belőlem a "cselekvést"...
Lényeges, hogy munka közben „befelé” figyeljek, és hogy ne csupán a látvány
céljából építkezzek.
Mindenek előtt összeválogatom a számomra fontos
elemeket: köveket, csontokat, faanyagokat… összeépíthető
"relikviákat" fabrikálok (faragok, csiszolgatok, kötözgetek)...
A fabrikált elemek egy szerény képességű kézmíves kísérletei, azonban megtervezett tér-kompozíciókba bűvölésük miatt életre kelni hivatottak.
Az installációim valamilyen "nagy ősi átélésből" születik meg. Materializált elemeit már tudatos pontossággal válogatom és illesztgetem össze.
Magammal szemben megpróbáltam mindig túl szigorú lenni. Kora gyerekkorom óta, csakis nagy meggyőződésből tudok dolgozni. Természetesen, ebből az érzetből kifolyólag az a meggyőződésem, hogy jó úton járok. Általában ritkán s keveset írok arról, hogyan születnek a munkáim.
Most hogy egyre sűrűbben művelem ezt a műfajt, szükségesnek éreztem, hogy szavakkal is megfogalmazzak valamit a furcsa rituális-, és totem-szobraimról. Csakis, van valami értelme…
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2014. szeptember 29-én)
A fabrikált elemek egy szerény képességű kézmíves kísérletei, azonban megtervezett tér-kompozíciókba bűvölésük miatt életre kelni hivatottak.
Az installációim valamilyen "nagy ősi átélésből" születik meg. Materializált elemeit már tudatos pontossággal válogatom és illesztgetem össze.
Magammal szemben megpróbáltam mindig túl szigorú lenni. Kora gyerekkorom óta, csakis nagy meggyőződésből tudok dolgozni. Természetesen, ebből az érzetből kifolyólag az a meggyőződésem, hogy jó úton járok. Általában ritkán s keveset írok arról, hogyan születnek a munkáim.
Most hogy egyre sűrűbben művelem ezt a műfajt, szükségesnek éreztem, hogy szavakkal is megfogalmazzak valamit a furcsa rituális-, és totem-szobraimról. Csakis, van valami értelme…
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2014. szeptember 29-én)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése