Ma van a te(l)hetetlen hara(n)g napja

Ma van a te(l)hetetlen hara(n)g napja
Ma van a te(l)hetetlen hara(n)g napja
Saját fotó
Hungary
1. szabály: Ne a múltad határozza meg hogy ki vagy. De legyen része annak, amivé válsz. 2. szabály: Ne keseredj el. Lehetséges, hogy ugyanaz a lépcső, amely eddig lefelé vezetett, felfelé is vezet? 3. szabály: Ha hiszel benne, járni lehet a vízen is. 4. szabály: Ne ítélj meg embereket hirtelen haraggal. A vagdalkozás a törtetőké. 5. szabály: Egy kései szerelemért ugyanúgy meg kell küzdened, mint az életedért. Vagy ha elbuksz benne, képletesen (?) a halálodért. 6.szabály: Üzenés akinek, annak... Három végzetes hiba van, amely elvezethet akár a porba sújtó és megalázó gyűlöletig is: a szeretet utáni sóvárgás, a szeretet túltengése, és a szeretet hiánya. NE hagyjátok magatokat... 7. szabály: KERESD AZ ANGYALT!

2015. február 24., kedd

91. Pétër László: Installációs szobraimról, tervezeteimről


(Naplótöredék 2008-ból)
Installációkészítés közben 2011

Néhány jól-rosszul megfogalmazott mondatban, magyarázatot kell adnom azokra a háromdimenziós tér-szobrokra, amelyeket a képeim, rajzaim mellett a legfontosabbnak tartok (és mint mindig, főként természetes szerves anyagokból állítok össze). Ugyanezek a gondolatok rajzaimra, festményeimre is hasonlóképp vonatkoznak.
Néha nehéz megérteni a hagyománytisztelő képzőművészek gyerekes okoskodásait: ezért leírom, amit installációs szobraimmal talán immár 1988 óta láttatni szeretnék: egy jelképekké sűrített – jelképesen sűrített – világot, a nem lineáris értelemben vett kortalanságot.
Ez feltételezi a hagyományok tiszteletét és ismeretét, melyet a visszafogottságot a modernitás eklektikus szellemiségével összeegyeztetni, összebékíteni próbálok.
A próbálkozás nálam valahol a ziláltságok világából kiábrándult Homo faber szintjén folyik. (Az éppenséggel időszerű világméretűvé duzzadt törékeny/nehézkes intellektuális kapcsolatrendszer korlátolt hatósugarú helyreállítási kísérlete).
Gondolatébresztő, modern és ugyanakkor kortalan hatást keltő is szeretnék lenni egyszerre, de nem vagyok merész, inkább talán óvatos: lassan építkezem. Ez az alkotási mód a legkevésbé radikálisnak mondott. Én azonban tisztelem a merész művészeket, csak sokkal rezerváltabb természetű – konzervatívabb szemléletű vagyok. Ezért nyitott szemmel ugyan, de a múlt és a jelen oda-vissza relációit járva kísérletezgetek. Mégis, nem „egy” nagy gondolat vagy jelenség nagy felfedezése köré építek, – itt az efféle címkézések nem lehetnek eléggé pontosak…
De van egy fixa ideám, ami állandósult megérzésem: hogy a ma emberének lelke kiürül, eltorzul/elfajzik: túlságosan gyorsan felejti el az évszázadok, évezredek alatt nehezen megszerzett normálkommunikációs tapasztalatokat, melyek segítségével lassacskán megtanult, békében élni. Legalább a természettel, és nagynéha egymással is... Egy általam kreált öntörvényű művészi világ-képzetben elég nehéz lehet eligazodni, pedig szigorú rend uralja. Sokan azt mondják, "magyaros" szobrokat készítek: tényleg, ezek a munkák valamelyest az "univerzumba beleírt", beleágyazódott magyarságról is szólnak...
Mindezekért a mindenkori művészet korszerűségi elve számomra fontos, de csak periferikus jellegű kérdés.
A korhűséget nem egy lineárisan előremozgó idő – relációként élem meg: nem az általam divatosnak vagy külsőségesnek mondott jegyekben látom, hanem egy néha a megélések által kiváltott óvatosan tárgyilagos, ugyanakkor sarkítottan szubjektív, formailag kiművelt, visszafogott életérzés lenyomataként fogom fel.
Mind eközben, nyitott szemmel járok ugyan, tájékozódom és eligazodom a korszerű művészi folyamatokban, ám egy már említett belső diktátumra hallgatok, amely megszűri, lecsendesíti a kapott információkat és élményeket. (Munkáim és gondolatiságom ezért nem felel
és nem is felelhet meg mindenkinek: de nekem sem felel meg mindenki gondolatisága…).

Ilyetén a Korszerűséget nem a merész formai újításokban, se a jópofa fricskákban, vagy a radikális eklekticizmus leple alatt megfogamzott forradalmiságokban látom, bár mindez
benne lehet! Magam pedig már nem tartom fontosnak, hogy mindenáron időszerűnek látsszanak a gondolataim: belső szükségszerűségből és meggyőződésből öntörvényűen mégis kommentálom korunkat.
Lecsupaszítom, vázszerűnek mutatom be installációimat, lélek-csapdáimat. Az időrelációk, mint említettem már, művészi értelemben nem számítanak, nem léteznek a számomra. Egyfajta formailag cizellált, gondolatilag rejtőzködő eklekticizmusban gondolkodom. Az általam kreált öntörvényű művészi világképzetet ma azért nehéz elfogadni, mert úgyszólván divatmentes. Nehéz észlelni, mert csak egy valóban öntörvényű, általam kreált szigorú rend uralja.
A hatvanas és hetvenes években a tudatos meghökkentés erős fegyver volt a „nyugati világ” művészetében. Ma azonban már szinte mindenki meghökkentő akar lenni. Én inkább hátat fordítok ennek a korszerűségnek, mert jogosnak érzem akár a nosztalgia, akár a
konzervatív felfogás érzetét és használatát is. Nem bádogból, és nem is szilikonból valók vagyunk, mi emberek.
Külső és belső köreinkben, minden körülöttünk, és egyszerre minden bennünk kavarog. „Szabad vadászként” kell viselkednem. A korszerűség leple alatt azonban, radikalizmusból nem szabad felrúgnom a meghaladott, ma avittnak számító művészi eredményeket
sem. Én tisztelem azokat, megcsodálom őket, hatnak is rám, de elhaladok mellettük. Számomra nem játék az alkotás, hanem maga az élet.
Meg kell élni, de bele is lehet pusztulni!

Installációs ötleteim materializálódó elemeit már tudatos pontossággal válogatom és illesztgetem össze. Amikor készítem őket, élményeket építek: akár a régmúltból hozottakat, akár a mából vagy a közel-múltból merítetteket. Összeválogatom a számomra fontos elemeket: köveket, csontokat, faanyagokat… összeépíthető „relikviákat” fabrikálok (faragok, csiszolgatok, kötözgetek), korszerű anyagokkal hígítom (papír, fóliák, üveg)…
A gondolatiságot beléjük sulykolom úgy, hogy azt, amit szobornak, szobor-váznak, Tér-képnek álmodok meg, azt ki-ki szabadon, a saját feje szerint magyarázhassa, értelmezhesse. Számomra oda nem illőnek tűnő elemek, kellékek, „alkatrészek” sallangként soha
nem kerülnek a szoborépítményeimbe: van egy belső kreatív „iránymutatóm, amelyet harmonizálok”. Így megelégszem egyfajta régiesnek tűnő sterilitással, ami még nem teljesen idegenszerű a ma univerzális állapotúnak feltételezett fiktív (?) művészetfelfogástól.
Amikor készítem őket, élményeket építek: akár a régmúltból hozottakat, akár a mából vagy a közelmúltból merítetteket. Nyilván nem csak a komponálási készség működik bennem. Mindig kell egy hangsúlyos, vagy még inkább súlypontosnak nevezhető gondolat, melyet körbeépítek. Kell ugyanis valami biztos fogódzó ahhoz, hogy kiváltsa belőlem a "cselekvést"... Lényeges, hogy munka közben „befelé” figyeljek, és hogy ne csupán a látvány céljából építkezzek.
Mindenek előtt összeválogatom a számomra fontos elemeket: köveket, csontokat, faanyagokat… összeépíthető "relikviákat" fabrikálok (faragok, csiszolgatok, kötözgetek)...
A  fabrikált elemek egy szerény képességű kézmíves kísérletei, azonban megtervezett tér-kompozíciókba bűvölésük miatt életre kelni hivatottak.
Az installációim valamilyen "nagy ősi átélésből" születik meg. Materializált elemeit már tudatos pontossággal válogatom és illesztgetem össze.
Magammal szemben megpróbáltam mindig túl szigorú lenni. Kora gyerekkorom óta, csakis nagy meggyőződésből tudok dolgozni. Természetesen, ebből az érzetből kifolyólag az a meggyőződésem, hogy jó úton járok. Általában ritkán s keveset írok arról, hogyan születnek a munkáim.
Most hogy egyre sűrűbben művelem ezt a műfajt, szükségesnek éreztem, hogy szavakkal is megfogalmazzak valamit a furcsa rituális-, és totem-szobraimról. Csakis, van valami értelme…


(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó, 2014. szeptember 29-én)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése