92. Pétër László: Szabadságvágyás a művészetben 1.rész

Mottó: “Inter arma silent Musae - Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

Általánosságok...

Nagy általánosságokban kellene most beszélnünk. Lehetne másképpen is?

Valahogy el kell kezdenem. Egyesek azt mondják, igényes, mások, hogy igénytelen, de leginkább az tűnik helyes megállapításnak, hogy kényes, megtévesztő, ködös és átláthatatlan, meglepetésekkel teli korszakban élünk. Mert végre demokrácia van: és talán még sincs egészen az. Immár két és fél évezrede azt hisszük, ismerjük, elérjük/elérhetjūk, s ha már eddig vágytuk, ma már valósan benne is élünk. Vagy pedig csak látszata van, mint a legtöbb hamis(kás) eszmének? Óvatosnak kell lennūnk a megfogalmazásában, a megítélésében, a felderítésében, az elfogadásában. Hiszen talán nincs is, mi meg csupán ködkergetők vagyunk...

A dolgok ugyanis következetesen az élet ritmusa és kiismerhetetlen szabályozottsága szerint, és nem a mi eszméink és elképzeléseink szerint történnek meg ajnározott valóságunkban.

Vajon a nyughatatlan szellemiségünk gyakorlatoztatása, kulcsfontosságú létkérdéseink taglalása közben, érzéki csalódásaink is lehetnek? Mind szellemi/gondolati, mind formai/vizuális természetű, de mindenképpen transzformer állapotú gondolatiság övez, követ és határoz meg bennūnket, egyszerre eszes és esztelen, tökéletlen, kūzdő és örökösen a lehetetlent ostromló ész-lényeket.

A múltba révedés pedig hol megerősít, hol megtéveszt bennünket. Helyesen látjuk-e az emberi múltunkat: a törekvést, hogy igazlátókká váljunk?

Ködkergetések, utópia

Míg a közösség gondolkodóiak egy része (látszat)demokráciát sejt, a hatalom a régi-új praktikái szerint cselekszik és természetesen önnön érdekeit szem előtt tartva hirdeti ki a beérő és az általa kreált és működtetett, szerinte jól működő demokráciát. Aposzrofálja, valóságos Aranykornak   mondja/hazudja azt. Az intellektuális egyén azonban néha/továbbra is/sokszor úgy érzi, hogy gátat szabtak neki a kiteljesedéséhez. Gondolkodik a dolgokon, csócsálja, és csaknem megfeszūl, (össze)töri magát szinte. Ám mivel tehetsége van a ködkergetéshez, úgy elemzi a kétes helyzeteket, olyan őszinte vehemenciával, mely az elmúlt korok egyes embereinek is, a valamiféle mély elkeseredettségéhez vezető jellemzője lehetett. Csakhogy tovább bonyolódott, néhány megzaboláz(hat)atlan nehezítő körülménnyel azóta még tetéződött is. Egykor talán nyersebb és kíméletlenebb volt a mainál, látszólag átláthatóbb. De reménytelibb is volt, mert a segítő Istenben, vagy régebben a politeizmus korában, a fontosságuk szerint rangsorolható istenekben hitt az ember.   

Hitt és reménykedett.

A mai romos, roncsolt és folyton gyalázott, azaz szabadon gyalázható (!) hitnek viszont az a jellemzője, hogy még ismeretében is kilátástalanabbnak látjuk a helyzetünket, tanácstalanul állunk a legmodernebb és a legsötétebb emberi korszak közepe táján, - és amelyből (per pillanat) nem találunk kiutat. Két(el)kedőek lettūnk, vagyunk.

Hit nélkūl azonban szinte a dolog természetéből adódóan biztos fogódzó nélkül maradtunk, és egykarú mérlegekké váltunk. A kőbe ágyazott, mozgásképtelen igazság istennőjének, Jusztíciának bekötött szemmel kell szenvednie, de néha úgy tűnik, naiv és ráadásul még sūket is. Immár évszázadok óta így ábrázolják, és gyakran kuncognak is rajta a szabadkőműves társaságok... És mi nem tudjuk eldönteni, hogy az efféle hiányosságok a tudatosan választott szabadság és a kísértő demokrácia jellemzői-e? Avagy csak a nemtelen democsokráciáé...

A mai élet demokrácia-érzete azért is kényesen kelletlen, mert miközben jót sugall, téveteg, kiismerhetetlen, alpári és sokszor alattomos is lehet: kétszínű, kibúvókat rejtegető, mindamellett felettébb bonyolult is. Igazságos akar lenni és ugyanakkor igazságtalanságokkal teletűzdelt. Rébuszos... Megfoghatatlan, utolérhetetlen. Tényleg ködkergetés a megfejtése?

Ha a létező/nem létező utópisztikus jellemzőkkel felruházott demokrácia eszmei lényegének megértésére mindmáig nem is vagyunk képesek, de a teremthető/teremtett civilizációs értékekkel mindenképpen"esélyesek" vagyunk legalább a saját szabadságvágyásaink megértésére. 

 

 Az Akropolisz rekonstrukciója

Egykor az ógörög "démosz", azaz maga a nép választott szószólói is már szinte közfelkiáltással fogadták vagy vetették el a felkínált irányt, hogy merre kellene menni. Az i. e. II. évezredtől i. e. VIII. évszázadig tartó homéroszi korban teremtődtek meg a görög kultúra alapjai, az istenekről szóló mondák rendszere, majd a görög írás, a pénz használata, a mértékegységek, valamint a tudományok, művészetek műfajai, rendszere is...

Érdemes megemlíteni, milyen körūlmények közepette terjedt el, hiszen visszahúzó erőként, mindezek előtt az archaikus korban (i. e. VII-VI. század) szilárdult meg a szűk arisztokrácia által diktált zsarnoki rabszolgatartó rend, melyből egy időre igencsak elegūk lehetett az ókori helléneknek... A későbbi kivívott viszonylagos egyenlőség, (látszat?)demokrácia sokkalta külömb volt ezeknél az állapotoknál. És sok tekintetben mégsem volt annyira az.

Karcsúsítások és korcsosítások...

A klasszikus korszak az i. e. V-IV. században a görög kultúra virágkorát jelentette, hiszen közismerten a művészetūk, a tudományágaik, és a filozófiájuk is, ekkortájt lendūltek fel igazán. Forrongó és talán forradalmi idők voltak ezek, melyek során a városállamokra tagolódás elárulta az e virágkorban is dívó triviális széthúzási törekvéseiket. Így a törékeny hellén szövetséget vezérlő Athénnek ís elég rövid ideig volt része a tényleges, demokratikus hatalmi irányításból...

Egyébként pedig, az arisztokrata Kleisztenész (szūl. i. e. 570) tapasztalásai szerint, a Krisztus előtt 508-ban kirobbant polgári forradalom káosz-okozása nyomán jött létre az a törékeny demokrácia, amelynek nyomán megváltozhatott a világ. (Bizonyos dolgokban nem... annyira azért mégsem!)

Ami szinte lehetetlenség volt az egész forrongó fejlődésben: ekkoriban mintegy 1000 (!) aprócska városállam létezett szövetkezett vagy többnyire ellenségeskedett egymással. Az Athénban megfoganó gondolatot, a demokráciának és az összefogásnak az eszmei gondolatát, az akadályos civakodásokból adódó sebezhető pontjait a vérmesen szigorú, harcias, gyakorlatias és uralkodni vágyó Spárta és más közeli városállamok irigy és támadó szándéka jelezték.

A 30 évig tartó peloponézoszi háborúként ismert történéseket a kortárs Thuküdidész történetíró, jóval utána később Ciceró írta le és értelmezte is. Talán ez volt az egyik első közismert átírása a történelmi tény(szerű)ségeknek, ennek nyomán már számtalan tolmácsolás, fejtegetés, karcsúsítás (és talán korcsosítás) történt. A jelenkor pedig, egyáltalán nem kivétele a dicstelen torzításoknak, sok esetben hazudozásoknak...

A peloponézoszi szövetség (avagy, az immár a meglévőnél jóval hatékonyabb acélfegyvereket is kovácsolni tudó harcias, a perzsákkal is dacoló spártaiak szövetsége) meggyengítette a déloszi, azaz az Athéni szövetség hatalmát, irigylésre méltó kultúráját, gazdagságát. Egy időre “helótákat” csinált belőlük, rabszolgává tette őket, mintegy 10 000 négyzetkilométeres területet foglalva el. Megalázta, dolgoztatta őket rendesen, és elvtelenné, demagóggá tette végül a tömegeket... 

 1.Nagy Sándor és III. Dareiosz az isszoszi csatában (pompeji mozaik)

Később maga Makedón Fūlöp foglalta el a görög félszigetet. Előbb a maga, majd a fia számára. Nagy Sándor pedig, a királyságot makedón-görög királyként tovább gyarapította, majd Kis-Ázsiát, végūl Egyiptomot és Perzsiát is meghódította.

A görögök örökölhető kultúráját azonban mégiscsak meghagyta... Halálával (i. e. 326) kezdődött a hellenisztikus korszak, amely i. e. a II. században ért véget. Ekkorra ugyanis a római birodalom hódította meg a görög városállamokat, kultúrájának megtartásával, hasznosításával és tovább fejlesztésével...

Nagy Sándor Amon-kosszarvakkal, egy i.e. 300 körüli bronzérmén

(folytatás)
(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. október 20., hétfő)