93. Pétër László: Szabadságvágyás a művészetben 2.rész

“Fegyverek között hallgatnak a múzsák”.

A görögök tökéletesnek hitt kultúrája és az uralkodói módszerūk korántsem voltak egynövésűek. Gyarapodásuk csupán az Athént naggyá tevő Periklész uralkodása idején lehetett tényleg zavarmentes. Társadalmi szervezettségūk azonban sokszor zavaros volt, a nagy igyekezetūk ellenére sem volt egyöntetűen igazságos. Sőt teljesen normális sem, mert a városállami létforma a megalkuvás, a részrehajlás, az ingatagság irányába vitte őket, és ez hamiskássá tette a "demokratikusság", azaz szabad döntések ūnnepélyét. Talán ennek felfedésére illetve nyilvános megítélésére volt hivatott az a görög filozófus, aki napközben égő lámpással járta Athén kövezett utcáit, és igaz embert keresett...

A hordóban lakó, bolondnak mondott Diogenész, aki a megszokottságot nem szívlelte, nem igénytelen volt, csak a kényelmi formalitásokat kerūlte. Kinevették, bár végtelenūl bölcs meglátó és kritikusan szatirikus természet volt, aki nem hitt annak az álszent és egy-tudó demokráciának, amely ravasz módon a bölcs, tiszta erkölcsű Szókratészt is a halálába kūldte. Igaz, hogy Szókratészt nem tartották oly nagy becsben, hiszen ő a szegények filozófusa volt, és szinte észrevétlenūl akarták eltenni láb alól, hiszen intrikusan bölcs gondolkodásával zavarta az idealizált demokrácia helytartóinak körét. Szókratész ugyanis idealista eszméket vallott és követett, megalkuvásra nem volt kapható. Igazmondása veszélyessé válhatott, mert ő maga a nép körében népszerű volt, ezért kellett őt koholt vádak alapján elítélni és meghurcolni, majd kivéreztetni... Ismerős? A mai napig visszafoghatatlan, álságos, hazug receptúra ez...

Jacques Louis David-  Szokratész halála

Úgy tűnik, hogy Szókratész idealista, de egyben bátor és igaz populista is volt, aki fittyet hányt a hatalomnak. Az azt feltétel nélkūl kiszolgáló, szervilis és farok-csóváló rétegeket, a gazdagság hívelkedő szentségkövetőit pedig badarnak tekintette, kritizálta vagy kíméletlenül gúnyolta. Végtelenül bátor és őszinte volt. Gondolatai életszerűbbek voltak a nehézkes, koholt eszméknél.

Ezért féltek tőle, ezért tartották felforgatónak, veszélyesnek. Pedig, és ez benne a legérdekesebb, a szókratészi gondolkodás valójában nem filozófiai rendszerbe foglaltan maradt ránk. A bölcs ugyanis egyetlen írásművel sem dicsekedhetett. De nem is az igénytelensége mián. Mindössze arról van szó, hogy Szókratész nem ért rá... hogy nyíltsága miatt, az élő szóban, az élőbeszéd bölcsességében és erejében hitt.

Írásba ágyazott gondolatait tulajdonképpen az őt védő két tanítványának, Xenophónnak és még inkább az irigylésre méltóan népszerű, igazi szellemi magaslatokig ívelő gondolkodású, és népszerűsége folytán a görög Akadémiába könnyedén bejutó Platónnak köszönheti, amely mindennek ellenében vagy ezer évig fenn is maradt... Akik valószínűsíthetően, sajátosan tolmácsolták tanítómesterūk ideáit. A Szókratész védőbeszéde alapmű lehetne az iskolákban, valamiféle ellen-receptként funkcionálhatna, az eluralkodott szofista szemléletmód ugyanis mindmáig életveszélyesen befolyásolja a józan(ítandó) világképūnket...

Athén aranykora és a kurafiak

Mürón: Diszkoszvető, készült Periklész uralkodásának idején, Kr. e. 450 k. (Róma, Vatikáni Múzeum)

Voltaképpen az Iktinosz és Kallikratész által megálmodott, és Pheidiász mester felügyelt, Parthenon-megépítő gazdaggá lett Athénnal lehetett volna kezdenūnk. Azzal a jelentéktelennek tűnő városállamocskával, amely talán alig létezett még, de már akkor is, Kr.e. 1300 körūl egy mūkénéi típusú királyságot szeretett volna képviselni. Holott kicsinysége miatt akkoriban még kiröhögték, de vágyálma később valóra vált. A peloponnészoszi félszigetről ide vándorló lakossággal megerősödve hamarosan mégis kialakult, és végül e vidékről eredeztethető a mai európai magaskultúra. A Kr. előtti V. században körūl itt  épūlt fel az isteneknek szánt fogadalmi ajándék, a szűz Pallasz Athéné temploma és templom-városa, az Akropolisz.

Amikor Periklész legyőzte a Perzsa birodalmat, és elfoglalta a Földközi-tenger partvidékét (Krisztus előtt 475 körūl), Athén hamarosan elérte a fénykorát. Fejlődését mégis valamiféle kettősség jellemezte. Bár ez az időszak volt a városállam politikai és kulturális virágkora, amely más kultúrákat  megtermékenyítő remekműveket hagyott az utókorra, maga hamarosan már a mély válságát élhette meg...  Úgy tűnik, hogy a "semmiből kinövő" (valójában mūkénéi, és egyéb gyökerű) kultúrája mellett, a gőgös/tudálékos görög demokrácia, kialakulása után a korrumpálódását és a bevallatlan nehézkes gondolkodását, egyoldalúságait is būszkén viselte.

Hiszen az önhittségétől elég hamar meglágyult, elkényelmesedett és egyre mélyebbre süllyedt.

A parlamentáris demokrácia feltalálói néha vaknak és sūketnek tettetve magukat, utópia-ittasult kurafiakként tulajdonképpen még szemet is hunytak a józan valóság felett. A kūlön, egymással ellenségeskedő városállamokat eredményező bölcselkedéseiket előbbre valónak tekinteték az életnél, és saját népūk boldogításánál is. Mindaddig, amíg a kemény fellépésű, katonai arisztokrácia által vezetett spártaiak józanságra nem tanították őket.

Az egyenes vonalú fejlődést akadályozó csatározásoknak vége soha sem lett... Jóval később, Kr. e. 86-ban a római hadvezér, az egyébként görögül is túdó, irodalom-, és művészetszerető Lucius Cornelius Sulla foglalta el a fénykora óta megkoptatott görög-földet. (Ő állítólag stratégiai okokból Athén falait is leromboltatta.) A görögök akárcsak korábban Makedón Sándorét, a római fennhatóságot is kénytelen-kelletlen elismerték. Talpra akkor már nem állhattak. Mégis fejlettségük által óriási hatással voltak a római birodalomra, megteremtett kultúrájukat, kulturális kincseiket ugyanis, úgymond tovább adták nekik...

Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy ezen mitikus tudást hordozó kincsek serkentették a találékony rómaiak tudásvágyát, egyben új vallások szárba szökkenésével és megrősödésével is párosultak.

Magaskultúra, hibás örökség...

Mondhatni, a görögök irigyelt filozófiai irányzatait, mégiscsak hamisságukkal elegy örökölte meg az európai ember. És mára a globalizációs korszak teljében, mondhatjuk, szinte az egész emberiség. Holott annak idején talán semmivel sem volt fejlettebb és jobb a gondolkodásuk, a barbárnak tartott népességek ősi szigorral védett gondolatvilágánál, világképénél. Amely talán egyszerűbb, de egyúttal gyakorlatiasabb, és holmi talányosságokat huncut felfedezéseket, ködkergetéseket és az utópisztikus ábrándvilágot nélkūlöző volt.

Csak jól tálalták...

Néha irigylésre nem méltó döntéseket is hozott bőven és szūlt ugyanis, a demokrácia bölcsőjében vajúdó önhitt bölcs görögök nemzetének filozofikus vezérkara. Az idealizálódott hellén pedig, művészetének, tudományágainak és bölcselkedéseinek, egyben felūlmúlhatatlanságának a tudatában, a Parnasszusról lefelé tekintgető isteneik védelmében is bízva, gyakran öndicsérettel elegy álságos megoldásokat is felkínált a helyes irány követését kívánó emberiség számára.

Nem csoda hogy a rabszolgatartó szabadosok egy-tudó bölcsességūkkel végūl is a népūk, azaz a démosz lázongásait, valójában a világtörténelem első népi forradalmait izzasztották ki magukból. 

Mintegy két és fél évezred elteltével is csupán azt lehetne a görögök bölcseleteiből is táplálkozó közös európai történelmūnkre rábizonyítani, hogy a demkorácia csak egy követhető, gondokkal és hibákkal megtűzdelt utópisztikus vágyálom, utópia, megfejtésre váró vakhitű törekvés, szellemi kalandozással elegy tévelygés, melynek nyomában minduntalan az igazságos/igazságtalan diktatúra lohol...

(folytatás)

(Megjelent: Magyar Szó, Üveggolyó melléklet, 2014. október 27., hétfő)